Susan szemszöge:

Hajnali fél négy volt, mikor levánszorogtam a szobámból, közben hangosan ásítozva, hogy tudtára adjam az egész háznak: nincs tetszésemre, hogy ilyenkor kell felkelnem.
Míg én félig lehunyt szemmel próbáltam nem legurulni a lépcsőn, Jake robogott mellém, egy bőröndöt cipelve.
-Jó reggelt, Sue!-nyomott egy puszit az arcomra, majd továbbsietett.
-Még hogy reggel?!-próbáltam utána kiabálni, de a hangom még mindig rekedt volt.-Éjszaka van, nem reggel!
Puffogva és irigykedve értem el a konyháig, ahol anyu egyetlen pillantást vetett csak rám, és a kezembe nyomott egy kávésbögrét.
-Neked is szia!-mosolyodtam el elismerően. Na végre, valaki tudja mi kell nekem.
Lassan hörpöltem a meleg folyadékot, továbbra is azon gondolkodva, miért van az, hogy nekem fél négykor kell kelnem, mikor csak tízkor kezdődik a verseny, Lucy pedig miért teheti meg, hogy nyolcig lustálkodjon.
A kávé máris kezdte megtenni hatását, mert ahogyan az agyam kezdett kitisztulni, inkább kivertem a fejemből Lucy-t és az alvást, és dúdolászni kezdtem, hogy ne is jusson többet eszembe.
-Jó kedved van?-lépett be abban a pillanatban Mike.
Felnevettem.
-Inkább csak el akarom terelni a gondolataim, mielőtt meggondolom magam és visszamegyek aludni-válaszoltam, majd egy ásítással nyomatékosítottam a mondandómat.
-Te tudod-kacagott fel ő is, majd ahogyan elhaladt mellettem, nem tudta megállni: összeborzolta a hajam (már ha lehetett volna még borzosabb). Reflexből kaptam el a karját, és szúrósan néztem rá.
Néhány pillanatig csak egymás szemébe bámultunk. Régen egészen gyakori volt, hogy jól összekócolt, de amióta AZ történt, hozzám sem ért.
Kezdtem kényelmetlenül érezni magam, aztán eszembejutott: számít ez? A múlton nem tudok változtatni.
Elvigyorodtam, majd elkezdtem kicsavarni a karját.
Mike azonnal kapcsolt, és elrántotta, majd újból felnevetett. Mielőtt elhagyta volna a helységet, újból beletúrt a hajamba, amire nekem már csak sértődötten fújtatni volt időm. Mégsem sajnáltam a frizurám, arcomra halvány mosoly költözött. Ez a rövid, mégis jelentőségteljes esemény feldobta a reggelem.

A fürdőben álltam, és a hajam kötöttem. Mi majdnem készen voltunk, már csak a lovakat kellett bevezetni a szállítóba.
A számból két hajtű lógott, és halkan dudolásztam, amikor egy fülsiketítő mennydörgés rázta meg a házat. Meglepetésemben majdnem lenyeltem a hajtűket, és a kis ablakhoz sétáltam. Mára ugyan nem ígértek esőt, de az eget fekete viharfelhők takarták, és nem úgy látszott, hogy távozni készülnének. Reménykedtem, hogy a körülbelül százötven kilométerre lévő pályánál nincs ilyen idő. Nem volt hozzá sok kedvem, hogy az eső elmossa az első versenyem.
Mintegy végszóra, az ereszen halkan kopogni kezdett a csapadék, először ritkán, majd egyre gyorsabban. Néhány perc múlva úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék.
Mire leértem a földszintre, már kisebb tócsák virítottak az udvaron.
Arra gondoltam, milyen esélyeink lesznek a felázott talajon. Pozitívan próbáltam megítélni a helyzetet: ha végig az élbojban maradunk, és kissé lassítok a kanyaroknál, még akár nyerhetünk is. A legtöbb lovat az eső és a sár nagymértékben lelassítja.
Újra elmosolyodtam, amint elképzeltem magam és Futárt, amint elsőként robogunk át a célvonalon.

-Jó reggelt apu!-nyomtam egy puszit az említett arcára, aki egy nagy bögre teával és a reggeli újsággal üldögélt a nappaliban. Jellemző. Míg mi gürcölünk, addig ő csak teázik és olvasgat.
-Jó reggelt kicsim! Nézd csak mit találtam!-apu magabiztosan vigyorogva nyújtotta nekem az újságot, egy sportcikknél kinyitva.
Olvasni kezdtem. Az elején igazából kevésbé kötötte le a figyelmem, de aztán már én is hasonló ábrázattal ültem a kanapén, mint a mellettem lévő.
"Hamarosan vége egy újabb szezonnak a lóversenyzésben. A zsokék, edzőik és lovaik az utolsó versenyekre készülnek, mielőtt az időjárás ellehetetleníti ezt a tevékenységet.
Emberek ezrei gyűlnek a pályákra, hogy kedvenc versenylovukra fogadhassanak még utoljára.
Városunk legújabb sztárja, Futár is újra pályára áll, méghozzá új zsokéval a nyergében. Az újságíró csak annyit tud az új lovasról, hogy nő, viszonylag fiatal, és igazán nagyszerű csapatot alkotnak a kancával, legalábbis az edző elmondása szerint. Az adott versenypályára szinte azonnal elkelt az összes jegy, ugyanis nemcsak Futárt és a kezdő zsokét láthatjuk versenyezni, hanem Arany is nevezett volt.
Azonban a két napja frissített indulók listáján a díjnyertes mén már nem szerepel.
Sem a zsoké, sem az edző, sem pedig a tulajdonos nem nyilatkozott az újságnak, az egyetlen megerősített tény, hogy Arany nem szenvedett el sem sérülést, sem betegséget az utóbbi időben.
Talán félnek, hogy a fekete kanca lemossa őket a pályáról?"

Letettem az újságot az ölembe,és összenéztem apuval. Mindketten nevetésben törtünk ki, és alig bírtuk abbahagyni. A könnyeimet törölgetve próbáltam komolyságot erőltetni magamra.
Mire végre sikerrel jártam, elindultam, hogy tovább segédkezzek.
- Szerinted tényleg azért lépett vissza?-kérdeztem vissza az ajtóból.
- Nem tudom - válaszolt. - De egy biztos: nagy dicsőség lenne - vigyorgott, majd ő is követte a példám, hogy minél hamarabb indulhassunk.

Az autóban ülve - amiben öten és egy csomó táskával, ami nem fért már be a csomagtartóba elég szűkösen voltunk - a többieknek is izgatottan elhadartuk, hogy mit olvastunk indulás előtt. Őket igazából a zsokés rész izgatta, Jake és Mike (talán még sosem voltak így egy hullámhosszon) részletes tervet kezdett kidolgozni arra, hogyan menekítenek ki az újságírók hadából. Én személy szerint enyhe túlzásnak véltem a dolgot, míg a szüleim igazán jól szórakoztak az ötleten. Nem telt bele sok idő, a két fiú már ott tartott, hogy egy szénapadláson kéne elrejteniük, anyuék meg már alig kaptak levegőt a kacagástól, én pedig kezdtem megelégelni a dolgot.
- Elég lesz - vágtam Jake szavába, aki durcásan nézett rám. Eddig reménykedtem, hogy csak viccelnek, de azt hiszem, tényleg komolyan gondolták. A gondolat engem is nevetésre késztetett, de elfojtottam. - Ezt elég lesz akkor kitervelni, ha tényleg szükség lesz rá.
Erre csak értetlen pillantásokat kaptam, mintha azt mondanák: hiszen egyértelműen szükséges!
Megforgattam a szemem, ezzel lezárva a témát. Mára elég lesz egymás zsibbasztásából.

Az ezután csendben telő út pont elég volt arra, hogy emészteni kezdjem magam. Mire megérkeztünk, frusztáltan kászálódtam ki a járműből, grimaszolva mozgatva meg sajgó tagjaimat. Az agyam egészen idáig ontotta magából a negatív ötleteket, melyeknek gyártása a pálya látványától sem állt le, sőt! Azt hittem szétszakad a fejem. Próbáltam ignorálni a fájdalmat, hátha így kevésbé érzékelem, vagy még el is múlik, és hátrarohantam, hogy elsőként vethessek pillantást az utánfutóban zötykölődő Futárra, aki ezegyszer magányosan utazott a lószállítóban. A többi lovunk már lezárta a szezont, ezt a versenyt is csak azért iktattuk be, hogy ne kelljen a következő megmérettetésekig várnom, amik feltehetően hónapok múlva lesznek csak elérhetőek.
Talán ezért izgultam a legjobban. Nem akartam hónapokig őrlődni egy csúfos kudarc után.

-Kicsim, jól érzed magad?-kérdezte anya aggódva, miután neki is feltűnt a borongós hangulatom.
-Igazán semmi sem történt, de azért köszi. Csak izgulok. Egy kicsit...-próbáltam mosolyogni. Látszott, hogy anya átlát az álcán, de inkább nem firtatta. Tudta, hogy nem áll szándékomban beszélni róla, amit tiszteletben tartott, és imádtam ezt a tulajdonságát.

Körülbelül negyven perce kefélgettem Futárt a bokszában. Már patyolattiszta volt, de nem akartam még itthagyni. Egyrészt meg akartam győződni arról, hogy jól fogja-e érezni itt magát, még ha egyedül is kell lennie. A körülmények tökéletesnek bizonyultak: friss széna és víz, tiszta alom, és nem is volt túl meleg, vagy hideg számára. Teljes lelki nyugalommal hagyhattam volna itt, de be kell vallanom, hogy nekem sokkal inkább volt szükségem rá, mint neki rám. Nem akartam egyedül, vagy a többiek társaságában emésztődni, és ő bizonyult az egyetlennek, akivel nem éreztem magam kényelmetlenül.
A kanca láthatóan élvezte a törődést: halkan horkantgatott, miközben vígan ropogtatta a szénát. Rózsás kedve ellenére azonban neki is feltűnt, hogy nem vagyok a toppon, így néha vigasztalóan megböködött, vagy a kezem alá dugta a fejét, a masszázs mellé még egy kis simogatásért is kuncsorogva.
Bár nem tudott megszólalni, már a jelenléte is elég megnyugtató volt ahhoz, hogy kicsit elengedjem magam.
Hitte, hogy minden rendben lesz, és ez elég volt ahhoz, hogy én is megnyugodjak.
- Köszönöm, kislány-mosolyodtam el.
Még néhányszor végigsimítottam a ló ragyogó szőrén a kefével, majd kiléptem a bokszból, és gondosan bereteszeltem az ajtaját. Intettem egyet Futárnak, és végre egészen nyugodtan hagytam el az istállót. Már nem volt arra szükség, hogy ott "bújkáljak".

-Maradj középen. Érted? Ez az egyetlen esélyetek. Futár még nem tanulta meg tartalékolni az energiáit, így nem engedheted az élmezőnybe még az elején. A felére teljesen kifulladna.
-A kanyaroknál kötelezően lassíts le! Futár legnagyobb gyengéje a kanyar, és nem tudja teljes sebességgel bevenni. Ne engedd, hogy tovább haladjon azokon a szakaszokon ugyanazzal a sebességgel. Az sem baj, ha visszaestek az utolsó helyre. Néhány másodperc alatt többhosszas lemaradást is be tud hozni nagyobb erőlködés nélkül. És különben is: ebben a sárban nyakatokat törnétek!
-Ha elértetek az utolsó egyenes szakaszhoz, adj neki teljes szárat, ne hajtsd, és lapulj teljesen a nyakára! Nem is hinnéd, de ezerszer jobban tud egyedül hajrázni, mint irányítással.

Mosolyt erőltetve az arcomra, a hotelszoba kanapéján malmozva hallgattam apu, Jake és Mike tanácsokból álló, véget nem érő monológját. Az összeset kívülről fújtam már, annyiszor mondták el, bár eleve tudtam őket. Ők nem feltétlen gondolták ugyanígy, de én ismertem a legjobban Futárt, és azt hiszem, talán olyanokat is tudtam volna mondani, amit ők nem.
Sokkal gyorsabb jobb kézen, ha azon megyünk, akkor könnyebben bírja a kanyarokat is. Hatásosabban tudom hajtani, ha előrébb helyezem a lábaimat. Ezzel ugyan hátrébb kerül a súlypontom, de ez nagyban lassítja, így figyelnem kell, hogy a lábam és a súlypontom is elöl legyen. Szeret közvetlen az előttünk lévő ló mögött futni, ezzel őrületbe kergetve az áldozata zsokéját. Az egyetlen hátránya volt, hogy így könnyen beszorulhattunk.
Igen, azt hiszem elmondhatom, hogy mindenkinél többet tudok róla.
-Elég!-álltam fel inkább, félbeszakítva apát, aki a testsúlyra vonatkozóan ecsetelt valamit.-Csak jobban fogok idegeskedni. Már betéve tudom az összeset.
Kényelmetlenül mosolyogva próbáltam enyhíteni a megszólalásom rendkívül nyersre sikeredett elejét.
Mindhárman pislogás nélkül, ugyanazzal a "biztos?" tekintettel meredtek rám, ezért inkább összeszedtem a sátorfám, és kimenekültem a szobából. Odakint hangosat sóhajtva fújtam ki a benntartott levegőt. Bizonyos esetekben kifejezetten ijesztőek tudnak lenni. És azt hiszem, ez pontosan egy ilyen eset volt.

-Egy...Két...Hár'!-számolt Jake, majd feldobott a nyeregbe.
A pálya mellett lovak és lovasok nyüzsögtek, a lelátó pedig dugig volt izgatottan sugdosó emberekkel. A verseny előtti utolsó percekben próbálták kitalálni, ki lesz a győztes.
Egy hatalmas táblára a fogadások állását vetítették ki. Futárra közel duplaannyian fogadtak, mint amennyien az összes többi résztvevőre együttvéve.
Rettegtem, hogy ennyi embernek okozok csalódást.
-Hé-szólt megnyugtatóan Jake, és megszorította a kezem.-Nem lesz semmi baj.
Bólintottam. Hinni akartam neki, de a kivetítő, a tömeg, és a többi lovas által ébresztett kétely mégis győzedelmeskedett.

-Megkérem a lovasokat, hogy szálljanak nyeregbe, és álljanak be a startgépbe. Három perc, és elindul a verseny!-a tömeg izgatottan zúgolódott, a gyomrom pedig összeugrott. Két éve vártam ezt a pillanatot. Két évet készültem rá, áldoztam időt a gyakorlásra, álmodoztam, és most az egyetlen gondolatom az, hogy leugrok a nyeregből, apu kezébe nyomva a szárat, és cserbenhagyva mindenkit. És mi lesz az indokom? "Sajnálom, ez nekem nem megy!" Miért is? Fogalmam sincs.
Azt hittem, ennél jobb vagyok. Az egészet félreértelmeztem. Ez itt nem rólam szól, csak kis részben. És mindenkit hoppon hagynék az önzőségem miatt?

A szememre húztam a védőszemüveget, és a startgépek felé irányítottam Futárt.
-Az egyetlen, amit a többiek látni fognak, az a hátunk lesz, kislány-paskoltam meg, bár a hangom kicsit bizonytalan volt.
Az időjárás bizony nem kedvezett nekünk. Az eső már csak szemerkélt, de az egész napos esőzéstől a pálya talaja teljesen felázott, homok helyett pedig ragacsos, csúszós sár borította. Ez ugyan korántsem volt jó, de próbáltam úgy gondolni rá, hogy ez még a javunkra lehet. Sok versenyló még sohasem futott ilyen talajon, de mi esőben és szélben is edzettünk már eleget. A tapasztalat ezen a téren pedig nagyon jól fog jönni.

-Vigyázz!-szólt a hangosbemondó, mire vettem egy nagy levegőt, és kicsit engedtem a szárakon. Futár volt a legnyugodtabb az összes versenyző közül. Egy pejderes, csókaszemű kanca még mindig ágaskodott, magas hangon nyerített, és kétségbeesetten próbálta levetni lovasát. Semmi kétség, gyönyörű állat volt, és úgy hallottam, nagyon tehetséges. Ha jól emlékszem, Igazgyöngynek hívják.

-Kész!-felálltam a kengyelben, mire az éjfekete kanca horkantott egy nagyot. Menni fog, mondogattam magamban kész mantraként. Valamennyire hatásos volt, kezdtem magam is elhinni.
Menni fog.

-Rajt!-a startbokszok ajtajai egyszerre vágódtak ki, a lovak pedig kigaloppoztak a pályára. Mind szédületes tempót diktáltak, köztük Futár is, aki egy levegővételnyi időt sem hagyott nekem arra, hogy megállítsam abban, hogy rögtön az élbolyba kerüljön. Harmadikak voltunk, szorosan egy sötétsárga mén mögött, aki látszólag nem bírta jól a sarat, mert néha megcsúszott. Ha másodikként bírja még így is, gondoltam, akkor jó időben legyőzhetetlen lehet!
Ennek ellenére arrébb kellett irányítanom Futárt, mert a végén még frontálisan ütközünk a csúszkáló sötétsárgával.
Igazgyöngy körülbelül két hosszal vezetett, és egyre inkább lehagyott minket. Ha így halad, tényleg középen leszünk, akár a harmadik helyen is!
Próbáltam beljebb irányítani Futárt, aki először rám sem hederített, de aztán feladta az egyik kedvenc hobbiját, a másik ló mögött rohangálást, és arrébb ment. Szinte magam előtt láttam aput, amint a homlokára csap. A gondolatra elmosolyodtam, fél kézzel letöröltem a szemüvegemre verődött sarat, és jobban előrehajoltam.
A kanca vette az adást, és belehúzott. Tudtam hogy nem szabad kifárasztanom, de Gyöngy iszonyú sebességgel haladt, és a többi ló is kezdett feljönni.
A sötétsárga mén kissé lemaradt, helyette egy hatalmas szürke próbált minket a kerítéshez paszírozni.
Na ezt már nem, motyogtam Futárnak, aki egyetértően horkantott, és a mén elé vágott.

-Igazgyöngy vezeti a futamot négy hosszal, a második Futár, az új zsokéval a nyergében. El sem hiszik, emberek, de a titokzatos lovas, mint kiderült, maga a ló tulajdonosa! Micsoda páros! A harmadik helyen, szorosan Futár mögött Hódara fut, és nem akarja egyhamar feladni.
A mezőnytöbbi tagja két hosszal lemaradva követi őket, mintha csak átengedték volna a futamot a három lónak!-a hangosbemondó fáradhatatlanul és izgatottan darálta az eseményeket, és egy pillanatra sem hallgatott el. A tömeg az említésemre most hangosan felzúdult, és meglehetősen zajosan tárgyalta ki a véleményét rólam.
Nem igazán foglalkoztam vele, a kanyarig pedig azzal szórakoztattam magam, hogy Hódara akárhányszor akart elénk kerülni, mindig elévágtunk. A sokadik alkalommal a zsoké hangosan elkáromkodta magát, én pedig felkuncogtam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem találtam viccesnek.
Ez a manőr pedig segített ellazulni. Elhittem, hogy minden rendben lesz.

A kanyarnál középre irányítottam Futárt, aki készségesen reagált.
Ezután hátrébb dőlve, és a szárat meghúzva próbáltam lelassítani, hogy ne csússzunk el a lendület miatt. Amint rájött, hogy mit akarok tőle, még rá is gyorsított.
-Ugyan már-morogtam.-Nincs kedvem most ezt játszani.
Erőszakosabban ismételtem meg a mozdulatott, de Futár nem hallgatott rám.
Meg sem próbálta a fogai közé venni a zablát, egyszerűen csak rám se hederített, még akkor sem, amikor teljes erőmből rángatni kezdtem a szárat, és ez sokkal rosszabb volt.
Olyan tempóban száguldott, hogy talán még akkor sem tudtuk volna bevenni a kanyart, ha száraz a pálya. Igazgyöngy kissé lelassított, így egyre közelebb kerültünk hozzá.
Már rég feladtam a próbálkozást, hogy lelassítsam, helyette szorosan a nyakához lapultam, és imádkoztam, hogy Futár észhez térjen, még lehetőleg a kanyar előtt.
Azonban mikor már csak méterek maradtak hátra a halálos ítéletünkig, kezdtem feladni a reményt.

Futár, ahogyan mindig is tette az edzéseken, próbált elkanyarodni, de rá kellett eszmélnie, hogy a talaj nem biztosít elég súrlódást a művelethez. Belemarkoltam a sörényébe, ahogyan egy jégtáncos módjára kapkodta a lábait, hogy tovább haladhasson.
Azonban az igyekezete sem volt elég, egy végzetes pillanatban elvesztette az egyensúlyát, és lábtőre bukott. Lélekben felkészültem arra, hogy azonnal leugrok a hátáról, de erre nem került sor.
Majdnem lebukfenceztem, amikor a következő pillanatban felpattant és tovább rohant. Hála istennek már volt annyi esze, hogy csak a forduló után kapcsoljon teljes sebességre.
A hangosbemondó egészen eddig megállás nélkül kotyogott, de most a torkára fagyott a szó. Az egész embersereg síri csendben figyelte, ahogyan a kanca próbálja lehozni a lemaradását.
Meg kellett volna könnyebbülnöm. Nevetni, hogy nem történt meg, amitől rettegtem, hogy Futár ilyen erős, és hogy van esélyünk nyerni.
De ahogyan tovább futott, érezni kezdtem, hogy gyanúsan kevés súlyt helyez a jobb első lábára. Minden alkalommal, amikor arra a lábára lépett, az izmai megrándultak, a fejét pedig felcsapta.
Ennek ellenére meg sem próbáltam megállítani, mert tudtam, hogy lehetetlen. Eltökélte, hogy nyerni fog, és egészen addig hajtja ezt a célt, míg össze nem esik a pályán. Reménykedtem, hogy ez nem fog megtörténni.
Bíznom kellett benne, ezért odaadtam neki az egész szárat.

Időközben az idegesítő pasas is felocsúdott a hangosbemondó mögött, és recsegve közvetített tovább:
-Még háromszáz méter! Futár kissé nyugtalannak tűnik, de egyre közelebb kerül Igazgyöngyhöz. A zsokéja elkeseredetten hajtja, de mivel a kanca végig vezetett, teljesen kifulladt. Az egyetlen, ami tartja még benne a lelket, az a versenyszellem.

Futár besorolt Gyöngy mögé, kikerülve egy hatalmas tócsát. Hangosan zihált, és fehér hab borította a lábait, a szügyét, és a vállát. Megpaskoltam verejtékben úszó nyakát.
-Gyerünk kislány-súgtam.-Bírd ki!
Mintha értette volna, kiugrott Gyöngy mögül, és lehagyta az elfáradt pejderest.
Már ő is nagyon kifulladt, de tartotta a fél hossz előnyét. Így vágtatott át a célvonalon, elsőként.

A tömeg magán kívül ujjongott, miközben hatan rohantak oda hozzánk. A szüleim, Jake és Mike, meg Lucy és Milli.
Apu korántsem tűnt olyan boldognak, mint az éljenző tömeg.
-Te teljesen megbuggyantál?!-kiabált.
-Nem hagyta, hogy lelassítsam, vagy megállítsam-hajtottam le a fejem.
-Mert az elején nem tartottad eléggé kontrol alatt! Amíg semmi sem történik, nem is tűnik fel, hogy nem figyel rád!
Tudtam, hogy igaza van. Az én hibám, hogy ez történt. Leugrottam a nyeregből, és elvezettem a kancát az újságírók elől.
Átvettem a díjat, és hagytam, hogy készítsenek rólunk pár fotót. Ezután egyenesen az istállóba vittem, ahol leszereltem, lemostam róla a tajtékot, és ráterítettem egy vékony takarót.
Nagyon aggódtam a jobb első lába miatt, de addig nem tudtam megállapítani, hogy sérült-e az ízület, amíg nem hűtöttem le egy kicsit.

Talán három perce sétáltam vele, amikor már nem tudtam tovább várni, és óvatosan végigtapogattam Futár lábait. A jobb elsőt hagytam utoljára, az előzőknél pedig nem találtam semmit. Már kezdtem megnyugodni, de amikor odanyúltam a szóban forgó végtaghoz, a kanca sunyítani kezdett, és arrébb bicegett. Kissé lenyugtattam, majd gyorsan megfogtam a lábát.

Az ízület forró volt, és erősen lüktetett.

Kétségbeesetten vezettem vissza a bokszába, a pánik teljesen elvakított. Az egyetlen dolog, ami teljesen tiszta volt: találnom kell egy állatorvost.

Fél órával később a férfi, akit állatorvosnak rendeltek a verseny helyszínére, még mindig Futár labát tapogatta. Fanyarú arccal nézett rám, és a körülöttem álldogáló emberekre. Mind itt voltak, még Andrew is, aki valahogyan átjutott az őrökön. A közönség sorai közül is tisztán ki tudta szúrni, hogy valami nincs rendben, és jött, ahogy tudott. Aggódva nézte a nyugtalan lovat.

-Szerencsére csak az ín húzódott meg. Adok egy kenőcsöt, napi kétszer kell  belemasszírozni a lábba, és néhány óránként cseréljék ki a hideg vizes borogatást. A jövő hétig szigorú boksznyugalom, utána hívjanak fel, és újra megvizsgálom-adta át a névjegykártyáját az orvos. Remegő kezekkel vettem el a kis lapocskát-Hűvösen kell tartaniuk az ízületet.
Ennek ellenére attól tartok, ha újra versenyeken venne részt, fennállhat a veszélye, hogy újra lesérül, méghozzá súlyosabban. Sajnálom. Ismerik a régi mondást: A csúcson kell abbahagyni-ezután összeszedte a holmiját, és sietősen elhagyta az istállót.

Akaratlanul is eszembe jutott az álmom, amikor Futár nem tudott megmozdulni a legelőn. Tényleg csak az én hibám, gondoltam. Hangosan felzokogtam, nem törődve azzal, hogy mindenki itt van.
Soha sem fogom tudni megbocsátani magamnak azt, hogy ez történt. De talán a legjobban attól féltem, hogy Andrew egy életre meggyűlöl.

Hát igen, kicsit megint később hoztam ezt a részt, mint szerettem volna. Azért remélem, örültök neki, mert extra hosszú lett, közel 3200 szó! A végéért ne nyírjatok ki, bár szerintem a cím miatt nem igazán okoztam senkinek sem meglepetést. Nehéz elhinnem, hogy ez az utolsó fejezet, bár még hátra van az epilógus. Hamarosan pedig publikálom a következő történetemet, ami fantasy lesz, és csak annyit árulok el, hogy nem ebben a korban játszódik! Lehet tippelni...
Ha kitettem az első részt, feltétlenül értesítelek benneteket is, örülnék, ha abba is belekukkantanátok, már akit érdekel a fantasy. (Azt hiszem, nem fogok több lovas történetet kitenni. Rájöttem, hogy a fantasy-t sokkal jobban élvezem megírni.)
Köszi, hogy elolvastad!