Susan szemszöge:

Andrew ahhoz képest, hogy egy ideje már nem nyergelt, olyan gyorsasággal és precizitással végezte a műveletet, hogy azt hiszem, álmából felébreszve is így tudta volna. Futár mindössze tíz perc múlva fényesen és tökéletesen felszerszámozva álldogált a folyosón Andrew mellett, akire csúnya tekintetek záporoztak a környező bokszokban ténykedő két fiútól. De ez a tíz perc arra is elég volt, hogy kifüstölögjem magam, és hogy Lucy végre valahára (mikor a reggeli munkák már majdnem teljesen készen voltak) idevonszolja magát, habár szerintem csak néhány perce kelhetett fel, amilyen nyúzottnak tűnt. A nyomában Milli ugrabugrált, aki a szöges ellentéteként viselkedett Lucy-nak. Energikus és felettéb jókedvű volt. Elhatároztam, hogy ha lesz egy kevés időm, megtanítom egyébre s másra a lovak körül.
-Jó... reggelt?-nézett kómásan és furcsán hirtelen a vendégünkre, aki kissé megilletődve Lucy reggeli álmos fején integetett vissza. Ha valaki nehezen és rosszul tudott felkelni, akkor az ő volt, és ezt meg kellett szoknunk.
Hamarosan a lány is abbahagyta a bután bambulást, ugyanis beugrott neki a tegnap délutáni beszélgetésünk.
Megrázta a fejét, hogy kissé kitísztítsa, de inkább csak odamentem hozzá, köszönésképp magamhoz szorítottam és beküldtem egy jó erős kávéért. Boldogan tett eleget a kérésemnek, én pedig megkérdeztem Millit, akar-e megnézni egy igazi versenyre való edzést. A kislány boldogan a nyakamba ugrott, aztán eszébe jutott, hogy a lovak körül nyugodtan kell viselkedni, és kicsit elszégyellve magát mászott le onnan. Mosolyogva vezettem Futárt, Andrew-ot és Millit a pályánkra, majd akárcsak apa, felmásztam a fehérre mázolt kerítésre, ami időközben igencsak bekoszolódott. Milli mellém ült, és áhítatosan nézte a pályán nyeregbe szálló férfit.
Először is meg kellett állapítanom, hogy kevés embert láttam ilyen magabiztosan és stabilan nyeregben ülni, de legyőztem a meglepődésemet, és különböző gyakorlatokat kiabáltam, amikkel be lehetett melegíteni. Először csak lépésben és ügetésben haladtak, ami szépen ment, főleg, hogy Futárnak nem igazán tetszett ez a tempó. Néha nekifeszült a szárnak, és toporgott, de Andrew olyan szinten kontroll alatt tartotta, hogy azt már nézni is jó volt.

-Azt hiszem, mérjünk egy fél mérföldet-szóltam a bemelegítés után a férfihez. Ő örömmel biccentett. Láthatóan élvezte a lovaglás minden másodpercét, ahogyan Futár is. És a furcsa a dologban, hogy egyáltalán nem éreztem irigységet, amiért ő jobban tudja kezelni a lovam, vagy jobb lovas mint én.

A jelzésemre kilőttek, akár a puskagolyó, és szédületes sebességgel haladtak előre. Milli izgatottan sikkantott mellettem, és már hangosan szurkolni kezdett volna (csak tudnám miért), de végül eszébe jutott, hogy még mindig nem szabad hangoskodni, és visszább vett. Innentől csak toporogva húzgálta a ruhaujjam, és olyan kis aranyos volt, hogy nem mertem érte rászólni.
Időközben Futár és lovasa már a táv felét megtették, méghozzá nem is olyan rossz idő alatt egy gyakorlatból kiesett lovas és egy ötéves kancához képest.
A második negyedet még gyorsabban tették meg, mint az előzőt. A táv után lassan ügetésre váltottak és közelebb jöttek.
-Na?-kérdezett izgatottan Andrew.
-Nem is rossz-biccentettem elismerően, és felé tartottam a stoppert. Elégedetten hümmögött, és megpaskolta a kissé lihegő kanca nyakát. Futár hátrafordította a fejét, hogy jobban láthassa lovasát, majd bólogatott párat és halkan felnyerített.
-Neki is tetszett. Fantasztikusan lovagolsz-mondtam mosolyogva.
-Ez azért nem igaz. Csak van pár év tapasztalatom-sütötte le a tekintetét. Vállat vontam. Ilyen dolgokon sosem érdemes vitatkozni, hiszen a másik csak udvariasságból tiltakozik. Felesleges formaságok, amiknek semmi értelme.
-Olyan gyorsak voltatok! Akár egy rakéta! Biztosan nyerni fogtok! Én is lovagolhatok?-pörgött Milli fülig érő szájjal.
-Csak lassan, kishölgy. Először is, köszönjük, másodszor pedig: te is tudod, hogy először az alapok szükségesek mielőtt nyaktörő sebességgel száguldoznál-nyugtatta Andrew, de láttam rajta, hogy ő is rettentő aranyosnak találja Millit.
-Rendben van. És Millinek hívnak, nem pedig Kishölgynek.
-Pedig egy igazi kishölgy vagy. Örvendek, Milli!
A kislány durcásan vonta össze a szemöldökét. Hát nem lehet igaz, hogy ne értsék meg, hogy őt hogy hívják! Ennek ellenére nem szólt semmit, amire pont nem számítanánk egy ötévestől, hiszen a kicsik mindig kapósak a kötözködésre. Inkább tovább nyagatott minket, egészen addig, amíg nem segíthetett Futár leszerelésében és lehűtésében.

Andrew egészen kettőig maradt, addig pedig rengeteget segített. A fiúk kezdtek kevésbé orrolni rá, és egyre nagyobb érdeklődéssel figyelték ahogy dolgozik. Szó mi szó, a szakértelme meglepte őket, és a kezdeti lenézés ennek hatására párologni hatott.
Azért egy kicsit talán rám is haragudtak, hiszen nem igazán avattam be őket a dolgokba, és mondjuk meg: behoztam egy embert a lovaink közé, aki kis híján már majdnem kinyírta őket egyszer, én pedig váltig állítom, hogy jó ember. Emellett pedig mindenki teljesen természetesen viselkedik, mintha nem történt volna semmi különös, mert nem is nagyon történt, de erről senki sem tájékoztatta őket. Egy ilyen helyzetben valószínűleg én sem lennék valami elnéző. Sőt, egyenesen megzavarodott és mérges lennék! És azt hiszem, mindkettő elmondható rájuk is.

-Sajnálom, de el kell fuvaroznom anyát vásárolni-szólalt meg Andrew nem sokkal ebéd előtt bánatosan.
-Nem maradsz enni sem?-kérdeztem reménykedve.
-Nem lehet, már otthon kéne lennem-mosolygott kissé szomorkásan.-De... talán...-volt ötletem, mit akart volna mondani, de hirtelen elbizonytalanodott: szabadna-e?, így inkább félbehagyta a mondatot.
-Bármikor átjöhetsz hozzánk. Csak előtte üzenj, nehogy ne találj senkit itthon.
Andrew felragyogott, mint már sokadjára aznap, engem pedig újra elöntött az a kellemes érzés, miszerint ez részben az én érdemem. Jó volt boldognak látni. Már korántsem emlékeztetett arra az emberre, aki egykor volt. Az élet hullámai elmosták azt az oldalát, és egy teljesen újat sodortak a partra. És valljuk be, az élet néha igazán különleges és ritka dolgokat tud a szemünk elé tárni. Igazi csodákat.

Félszegen intettem Andrewnak, és néztem, amint kisétál a kapunkon. Egy darabig csak álltam, és figyeltem a távolodó alakját, miközben azon gondolkodtam, hogy milyen csodálatos ember is ő, csak kellett valami, ami miatt kimutatja ezt. Inkább valaki, de ebbe semmi szükség belekötni.
-Nem jössz be ebédelni?-kérdezte Jake hirtelen, miközben egyik kezét a vállamra tette. Bár egészen halkan szólalt meg, és semmi ijesztőt sem tett, a meglepetéstől akkorát ugrottam, hogy azt még egy díjnyertes Hannoveri is megirigyelhette volna.
-Te lüke! Mégis mióta állsz a hátam mögött?-kértem számon félig nevetve, de azért egy lesújtó pillantással is megillettem, csak úgy figyelmeztetésképp.
-Amióta bambán bámulsz ki a fejedből-felelte, mintha mi sem lenne természetesebb.
-És még a szándékodban sem állt előbb a tudtomra adni ezt.
-Pontosan. Meg akartam várni, hogy észrevégy, de rájöttem, hogy akkor legközelebb holnap szabadulok innen-röhögte el magát. Roppant érett módon kinyújtottam a nyelvem, majd sarkon fordulva (mint mostanában már sokadszorra) indultam meg a bejárati ajtó felé.
Hallottam, hogy Jake még mindig nem tudta abbahagyni a nevetést, bár a fulladozó és csukló hangokból ítélve erősen próbálkozott elfojtani. Egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy nemes egyszerűséggel leütöm, de inkább rá sem hederítettem. Nem éri meg.

-És úgy repültek, akár egy rakéta!-hallottam meg azonnal Milli vékony kis hangját, amint beléptem. A konyhaasztalnál ült-akár mindenki más- és a kanalával hadonászva mesélte hatalmas lelkesedéssel a délelőtt történteket.
Ösztönösen behúztam a nyakam. Andrew ugyan nyugodtan idejöhet, de arról szó sem esett, hogy kedvére lovagolhatna. De szerencsére anya és apa nem igazán zavartatták magukat, legalábbis próbáltak nyugodtan kezelni a helyzetet. Amikor mind észrevették, hogy bővült az asztaltársaság, köszöntek, majd enni kezdtünk, közben mindenféléről beszélgetve.
Jake és Mike lecsapott az alkalomra, hogy kikérdezzék a szüleim az engedély valósságáról, így még egyszer végignézhettem, ahogyan kiakadnak. Ez a néhány perc számomra azzal telt, hogy visszafojtsam a kitörni készülő nevetést, de még a mosolygást is. Az utóbbit nem bírtam megállni, így a kezem mögé rejtve az arcomat engedtem meg magamnak egy néma vigyort.
A téma egészen sokfelé elterelődött, kezdve a fiúk terveivel a jövőben, és hogy melyik ló lenne a legmegfelelőbb arra, hogy egy fiatal kezdőt tanítsunk rajta. Milli ujjongott, az izgalmát pedig csak tetézte, hogy Hercegre esett a választásunk. Mén létére nyugodtabb, mint bármelyik paripa, valamint elég biztos és kényelmes járása van. Emellett pedig figyel a lovasára, és mivel már több tapasztalata van, ha érzi, hogy nem ülünk elég biztosan, le is lassít. Egyszerűen a lehető legjobb iskolaló lehetne, a versenyzésben mutatott tehetsége pedig csak tetézi ezt.
Végül kivégeztük a főételt is,-anya igazán kitett magáért-ezután pedig az asztalra került a torta is, tizennyolc égő gyertyával ékesítve. Majd jöhettek a szokásos dolgok: képek, amint elfújom a gyertyákat, és a kívánság. Az utóbbinak nem is tudom mi értelme: titokban kell tartani, és csak csendben epedezni a kívánt dolog után, miközben mind tudjuk: vajmi kevés esély van arra, hogy ténylegesen valóra válik. Azt hiszem, mostmár azért elárulhatom, mit kívántam: hogy tényleg minden egyenesbe jöjjön. És megfogadtam, hogy ezért tenni is fogok, amennyit csak lehet.

Este hat volt, mire mind úgy gondoltuk, elég az ünneplésből. Nyújtózkodva felálltunk a kanapéról-ugyanis időközben átköltöztünk a nappaliba-, és magunkra kapva egy vastagabb dzsekit sétáltunk ki a sötétbe. A csípős késő őszi szél bekúszott a vastag öltözék alá is, ami miatt néha végigfutott a hideg a hátamon. Jake észrevette, és átkarolt, én pedig válaszul ráhajtottam a fejem a vállára. Így sétáltunk el az istállókig, ahol mindenki munkának látott.
Még Milli is segített kiosztani az abrakot minden állatnak.
Halkan dudorászva sepertem a folyosót, amikor Lucy, az unokatestvére heves tiltakozása ellenére-bár az, hogy egyre laposabbakat pislogott, ellene szólt-távozni készült. Egy köszönés erejére mindenki kinézett a bokszokból, majd folytatta a munkát.
Vidáman, néha vihogva cseverésztünk, ezzel egészen kellemessé téve a monoton cselekménysorozatokat.
Kitárgyaltuk, hogy milyen figyelmesen kiválasztott ajándékokat kaptam, de egészen más témákról is szó esett. Egy dolgot került csak mindenki nagy elővigyázatossággal: Andrew ügyét. Biztos voltam benne, ha felhozom, hamarosan veszekedésbe fullad a téma, és nem akartam elrontani a hagulatot. Azt hiszem, mindenki így volt ezzel, hiába kaparta mindenki torkát a kikívánkozó véleménye. Bár amint eszembejutott, hogy akár csak megemlítsem Andrewot, azonnal elhessegettem még a gondolatot is. Kifejezetten zavart, hogy senki sem mutat hajlandóságot felhozni őt. Bár szabad bejárása volt a birtokra, és senki sem akart már neki ártani, mégis csak szorongást idézett elő. Féltem, hogy ez sohasem fog megváltozni, de ígéretemhez koránsem híven semmit sem tettem.

Nem sokkal később fáradtan dőltem be az ágyamba, de nem aludtam el rögtön. Halvány mosolyra húzva ajkaim pörgettem végig a nap történéseit.
Végülis, egészen jó nap volt.

Két hét múlva:

Fél kilenc volt, én pedig még mindig a szobámban gubbasztva tanultam. Néha az ágyamon fetrengve, az íróasztalnál ülve, vagy körbe-körbe cirkálva próbáltam a fejembe verni a fizikaóra legutóbbi anyagát, de próbálkozásom kudarcba fulladt.
Nem sokkal tíz óra után feladtam, és az iskolatáskámba süllyesztettem a tankönyvet.  Még van néhány napom a dolgozatig, de így is muszáj lesz kihasználnom minden szabadidőm a tanulásra, már amennyi maradt.
A délutánjaim nagyrészt a nyeregben telnek, amiben még nincs sok újdonság, de most sokkal keményebbem ezdünk. Ez az iskolai teljesítményemen és azon is látszik, hogy majdnem mindig fáradt vagyok. Az utóbbi két héten kávén éltem, amire a fiúk előszeretettel tettek megjegyzéseket, mint a "Még nem is volt versenyed, de már nem bírod a tempót", vagy a "Tönkreteszed a kávéfőzőt". Mivel nem volt energiám a viccesnek szánt megjegyzésekre válaszolni, a legtöbbször tudomást sem vettem róluk, de ha nagyon rossz napom volt, néha egy bokánrúgással feleltem. El kell ismerni, a meglepettséget és felháborodottságot tükröző arcuk már sokkal mókásabb volt.

Apu tegnap nevezte Futárt egy versenyre, méghozzá az elsőre, amin én leszek a zsokéja. Még nem tudok sokat az ellenfeleiről, csak annyit, hogy Arany, aki az emberek számára valamiért örök ellenfelévé vált Futárnak, is résztvevő lesz, és annyit, hogy Futáron kívül csupán egy másik kanca lesz a mezőnyben, azt hiszem, Athénének hívják. Maga a verseny a hétvégén esik megrendezésre, azaz még három napom van gyakorolni.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem izgulok egy cseppet sem. Az igazság az, hogy megint egyre többet gondolkozom azon, hogy mi lesz, ha...
Néha muszály kiürítenem a fejem, erre szolgál általában a fizika, vagy valami hasonló tantárgy, amihez kicsit sem konyítok, ami nagyrészt segít. Mire végzek a tanulással, úgy érzem, mintha teljesen üres lenne a fejem.

-Nem, nem és nem! Miért nem tudsz koncentrálni? Azt hiszem, a legjobb, ha inkább leszállsz, és lepihensz. Nem akarom, hogy a verseny előtt egy nappal sántuljon le, és különben is, jót fog tenni. Mostanában túl vagy terhelve.
-Kösz szépen-morogtam bosszúsan, és a lehető legszúrósabb tekintettel néztem Mike-ra.
-Jól van na, azért nem kell így nézned.
Lehet, hogy kicsit kemény voltam, de tényleg muszály szüneteltetnünk ezt most. Nem akarom, hogy megsérülj-hőkölt hátra az említett.-Megint.
Az utolsó szót már csak halkan mondta. Mintha félne, hogy olyan témát hoz fel, amit nem kellene. Hiszen az a baleset volt a kettőnk közötti kapcsolat megromlásának egyik fő kiváltója.
Sóhajtottam egyet, majd elvittem Futárt lesétáltatni, Mike-ot hátranézés nélkül otthagyva.

Azt hiszem, itt az ideje, hogy mindenki tudtára adjam a tényt, miszerint ezen kívül már csak egy fejezet, egy epilógus és egy írói utószó várható, majd végleg elengedem Susan kezét. Talán még nagyon-nagyon régen megemlítettem egy harmadik évadot is, de nem fogom megírni. Időközben rájöttem, hogy az ahhoz való ötlet nem is igazán jó.
Köszi, hogy elolvastad!