Susan szemszöge:

Két perccel később az ujjaim tördelve ültem a konyhaasztalnál. Két tippem is volt, miről akarnak velem beszélni, de valószínűleg mindkettőre sor kerül, méghozzá elég hamar. Túl hamar.
-Miért?-kezdett bele anya, ahogyan ez általában történik.
Sóhajtottam egy aprót. Nem azért, mert fárasztott volna a kérdése, talán csak időhúzásnak szántam, hátha az alatt a sóhajnyi idő alatt ki tudok találni valami használható indokot. De sajnos semmi hasonló nem jutott az eszembe, így csak egy dolog maradt: az igazság. Ha tetszik nekik, ha nem.
Magamban még elkönyveltem, hogy ezzel a döntéssel tulajdonképpen a saját sírom kezdtem el ásni, aztán megszólaltam, a lehető legtöbb magabiztosságot sűrítve a hangomba, amiből jelenleg nem volt túl sok.
-Mert megérdemli. Talán nem úgy tűnik, de legbelül ő is jó ember. Egy végtelenül jó ember. Csak a rengeteg kudarc és pofon az élettől tette keserűvé. És most végre lehámozná magáról ezt. Nem tilthatjuk meg neki, hogy önmaga legyen.
Nem mondtam túl sok mindent. Lerágott csont már az egész ügy, és egyébként sem tudtam volna tovább beszélni anélkül, hogy remegni ne kezdene a hangom. Szóval nem volt értelme.
A két felnőtt ijesztően egyszerre pislogott egy nagyot, majd nézett egymásra. Kétségtelen, hogy nem értettek velem egyet, de az meggyőzte őket, hogy ilyen szemszögből figyelem a dolgokat, és hogy legalább meg tudom indokolni. Így lassan bólintottak, majd végre apa is kinyitotta a száját.
-Ez esetben, ha teljes felelősséget vállalsz érte, akkor szívesen látjuk bármikor. Egészen addig, amíg valami rosszat nem tesz-egészen őszintén mondta ki a szavakat, még akkor is, ha a "szívesen"-nél egy pillanatra elbizonytalanodott. Hiába, ő sem tud jól hazudni, hiszen tőle örököltem.
Nagyon sokféleképpen játszottam le ezt a beszélgetést a fejemben, amíg idesétáltam, de ez egészen biztosan nem volt benne. Mégis, megkönnyebbülés áradt szét a testemben, és egy hatalmas mosoly terült el az arcomon. Pillanatok alatt szeltem át a köztem és a szüleim közt lévő csekély távolságot, és hevesen bólogatba borultam a nyakukba.
-Hát persze! Így is lesz! Köszönöm.
Válaszul csak összemosolyogtak.
Ezután szépen visszaültam a kedvenc székemre, és vártam, mit mondanak még. De ők sunyin hallgattak. Azt akarták, hogy én hozzam fel a témát. Újabb sóhaj szaladt ki a számon.
-Jólvan, tudom. Rajtengedély vizsga. De azt hiszem, úgysem hagyjátok. Ezek után.
Újra összenéztek, ami kezdett ijesztő lenni.
-Tulajdonképpen nemsokára 18 éves leszel-mondta anyu.-Erről te döntesz, nem mi, és... csak azt akartuk megkérdezni, hogyan alakítsuk Futár és a te edzésterved, hogy szerdán ráérjetek, és letehesd a vizsgát. Tulajdonképpen már régen megbeszéltük az időpontot, ha nem bánod. Mert tudjuk, hogy ezt szeretnéd. Akkor is, ha teljesen ellentmondásos, amit most mondtam. Felfoghatod akár az ajándékod egy részeként is-mosolyodott el.
Aznap már másodjára csüngtem a két felnőtt nyakában örömömben, bár elgondolkodtató volt a dolog: ha erről én döntök, akkor miért intéztek el már mindent? Nem mintha bántam volna. Gyorsan egyeztettünk, majd kirohantam, hogy Lucy-nak és Futárnak is elújságolhassam a nagy híreket.

-Szerintem megszállta őket valami-nyammogta Lucy egy szénabálán terpeszkedve, még egyet harapva a müzliszeletéből, miközben közel tíz ló vizslatta esdeklően. Ezután látványosan szemet forgatott, majd körbejárt az istállóban, elosztogatva a mézes finomságot. Majd visszajött hozzám, útbaejtve a szemetest, hogy kidobhassa az immáron üres csomagolópapírt.
Közben kuncogtam, de azonnal abbahagytam, amint a lány visszaült a bálára, ugyanis úgy látszott, még nem fejezte be, akkor is, ha közel két perc volt az előbbi manővere.
-Tudod-elmélkedett.-Hát persze, hogy tudod, ennél mindig szigorúbbak. Talán csak most jöttek rá, hogy tényleg felnőttél, és ez így jön ki rajtuk. Az én szüleim már rég a koleszt keresik-vigyorgott.-Akkor is, ha közel van az egyetem, ahova felvettek. Tényleg, te hova akarsz felvételizni?
Elmosolyodtam. Csakis ő tudott néhány másodperc alatt átváltani komolyból komolytalanná, majd érdeklődővé.
-Még sehova. Egy évet kihagyok, aztán majd meglátom. Szeretnék a leendő karrieremre koncentrálni az érettségi után. Már ha lesz egyáltalán mire koncentrálnom-vigyorodtam el én is.
-Egyébként pedig: ha tényleg el kéne költöznöd, csak gyere ide. Legalább eggyel kevesebb vendégszobát kell kitakarítanunk mindig. Jake-nek is kell takarítania, de utál, ezért nem is igazán megyek be hozzá-kuncogtam.
Válaszul csak szemet forgatott.
-Te buta-kezdte.-Csak vicc volt. Eszük ágában sincs kipaterolni. Sőt! Még rosszabbak, mint a te őseid. Szerintem feltett szándékuk felhízlalni, a rengeteg lekenyerezésképp készített palacsintára gondolva-nyalta meg a szája szélét.
Hangosan felnevettem, a mellettünk lévő bokszban eddig békésen szunyókáló Vezér pedig felháborodottan kezdett nyeríteni.
-Ó, úgy sajnálom, felség. Remélem nem pont a szépítő alvásából keltettük fel-bohóckodott Lucy.
Vezér felvetette a fejét, majd kihajolt, hogy belecsípjen a barátnőmbe. De ekkor megérezte a már rég elfogyott müzliszelet illatát, így felháborodottsága rögtön átcsapott sóvárgásba.
-Nincs több, a többiek megették-nevetett fejrázva a lány, mire a mén csúnya pillantásokat vetve minden lóra nézett körül az istállóban.

Sok hasonló ökörködéssel, és még több munkával telt el a délután, mire este holtfáradtan betántorogtam a szobámba. Még utoljára a naptárra esett a tekintetem, mielőtt átadtam volna magam a szárnyaló álmok világának.

Álmomban Futár kergetőzött egy másik lovunkkal, Fecskével az egyik legelőnkön. Vidáman prüszköltek, és ide-oda dobálták ápolt sörényüket. Fecske játékosan felágaskodott, és elrohant a legelő túlsó végére, toporogva hívva maga után a lovam. De egy furcsa véletlen következtében Futár nem tudott megmoccanni. Mintha valaki odaláncolta volna, hiába próbált a másik ló után iramodni, láthatatlan béklyók tartották fogva. Aztán feladta, és békésen legelészni kezdett, mint akit nem is zavart volna különösképp az előbbi jelenet. De két harapás között felemelte a fejét, és rámnézett. Egészen eddig szinte tudomást sem vett rólam, de most olyan bűnbánatot keltően meredt rám, mint még soha ezelőtt. Mintha engem okolt volna azért, mert nem tudott megmoccanni.

Reggel ez volt az első dolog, amire gondoltam. Próbáltam kibogozni az értelmét, de nem találtam sokat. Vállat vontam, majd álmosan dörgöltem meg a szemem. Talán az első reggelem volt, amikor pontosan tudtam, milyen nap is van, és azt is, hogy mit akarok csinálni aznap.
Egy családias hangulatú reggeli után-amin természetesen a kedvencemet ettük- felvonultam a szobámba, ahelyett, hogy egyenest az istállóba menjek ki. Végre képes voltam mininális gyomorgörccsel gondolni Andrewra, de kicsit mégis remegtek az ujjaim, amikor kezemben a telefonommal a telefonszámát próbáltam bepötyögni. Három csengés után vette fel, és a telefonba egy ismerős, rendkívül szívélyes és barátságos hang szólt bele.
-Szervusz Susan! Régen beszéltünk, nem szerettem volna zavarni. Talán valami baj van? És nem mellesleg boldog születésnapot! Anya mesélte, hogy ma van.
A férfi rendkívül jókedvűnek és beszédesnek tűnt ma, illetve egyértelműen örült a hívásomnak. Örültem, hogy nem kell letörnöm a kedvét.
-Nagyon köszönöm, és nem, dehogy!-nevettem fel.-Viszont szeretném ha átjönnél, beszélnünk kell.
Meglepődött, hogy ezek után csak úgy áthívom, de nem tiltakozott. Megbízott bennem, és ez jó érzéssel töltött el. Gyorsan megbeszéltük az időpontot, majd elköszöntünk egymástól. És most az egyszer úgy mehettem ki a szobámból a telefonnal a kezemben, hogy nem kínzott sem az idegesség és sem a bűntudat. Hirtelen minden baj és gond megszűnt, és semmi miatt sem kellett aggódnom, legfeljebb amiatt, hogy Jake és Mike megkerget egy seprűnyéllel azért, mert ilyen későn vagyok csak hajlandó levonszolni a hátsóm dolgozni. Reméltem, hogy ez a hangulat nem csak a születésnap eredménye.

-Végre méltóztatott megörvendeztetni a szülinapos minket a jelenlétével-hajolt meg Jake játékosan, majd melegen megölelt. Lucy valószínűleg még otthon aludt. Mike bátortalanul közeledett felém, nem tudta mit mondjon és hogyan viselkedjen. Melegen mosolyogtam feléje. Szerettem volna, hogy tényleg újra a régi Mike legyen, aki minden hülyeségben benne van, ha éppen nem ő talál ki valamit. Erre sajnos vajmi kevés esély volt csak, és ha meg is javulna a viszonyunk, már sosem lenne velem ugyanolyan, legfeljebb egy hasonló változata a régi énjének. Hiányozni fog a régi Mike, de észben kell tartanom, hogy nyitottan forduljak az új énje felé.
Mindenesetre viszonozta a mosolyt, ami elég bátorságot adott neki ahhoz, hogy egy gyors ölelésben részesítsen.

Letöröltem az izzadtságot a homlokomról miután egy utolsó lapát piszkos almot pakoltam fel a talicskára. A gondolataimba merülve fogtam meg és kezdtem el tolni a gőzölgő trágyakupac felé, amikor megszólalt a csengő. Bár ezúttal mosolyt csalt az arcomra. Sebtiben Jake kezébe nyomtam a talicska fogantyúit, aki meghökkenten bámulta a hátam, amint az sebesen közeledett a kijárat felé.
-Ebbe meg mi ütött?-kérdezte, amit már persze nem tudhattam, ahogyan azt sem, hogy a válasz csak Mike vállrántása volt. Az egyetlen dolog amire jelenleg koncentrálni tudtam az volt, hogy hogyan is vezessem fel az örömhírt Andrew számára.

-Csakhogy végre megjöttél!-köszöntöttem, bekísérve a házba ahol csak anya tartózkodott jelenleg, elmélyülten mosogatva. Bár amikor meghallotta vendégem bátortalan üdvözlési kísérletét, szinte ugrott egyet meglepetésében.
-Ehh.. Jó napot, Ide... azaz Andrew. Nyugodtan tegezzen csak, kérem.
-Rendben van, engem is nyugodtan lehet.
Anyu biccentett, mi pedig elvonultunk a nappaliba.

-Tudod-kezdtem felvezetni a témát-tegnap beszéltem a szüleimmel erről az egészről-mutogattam hevesen. Andrew szemöldöke ráncba szaladt, de ő is izgatott lett a jókedvem miatt.-Kiálltam melletted. Tudom, hogy nem vagy rossz ember, és a mély meggyőződésem úgy tűnik őket is meggyőzte. Ezentúl tényleg szabad bejárásod van a birtokra.
A középkorú férfi szinte csak tátogott, és hálásan mosolygott. Egyszerűen nem tudott mit mondani, én pedig csak legyintve jeleztem neki, hogy nem is szükséges.
-Azt hiszem már alig várod hogy láthasd a lovakat, különösen az egyiket-kacsintottam, és felkeltem a kenyelmes kanapéról, leporolva bézs, műbőrbetétes lovaglónagrágomat. Az egyik kedvencem volt, mindig ezt hordtam, és ez meg is látszott rajta, tekintve, hogy elkezdett kibolyholódni a rengeteg lovaglástól.
Odafelé sem akartam, hogy lankadjon a hangulat, így aztán igyekeztem felhozni egy olyan témát, amiről Andrew is biztosan szívesen mesél.
-És mondd csak-kérdeztem-milyen volt Futár csikókorában?
Andrew meglepődött a kérdésen, és ragyogva elmosolyodott, ezáltal már sokadszorra tudatosítva bennem, hogy milyen fontos is neki ez a kanca.
-Amilyen egy igazi telivér csikónak kell lennie. Temperamentumos, játékos, és olyan sok energiája volt, hogy azt már szinte hiperaktívnak lehetett nevezni. Ezért aztán nem is volt sok türelme a betöréshez, de egyértelmű volt, hogy imád futni. Ha nem is ülhettem meg, sokszor kivezettem egy pályára, és körbehajtottam. Nem kellett sokat bíztatni, és már kétévesen is eszméletlen eredményei voltak. Ha valaki először látta, akár méncsikónak is nézhette, amilyen szívós és gyors volt. Képzeld, nem egyszer kaptam rá ajánlatokat, méghozzá igen magas árakat kínáltak érte, de ő az enyém volt. Csak az enyém, éreztem, hogy ő lesz az, aki képes lesz beszínezni az életemet. De őt ismerve, igazán gondolhattam volna, hogy ő ezt nem így tervezte el.
Minden szavát ittam. Hasonlóként képzeltem el, és most hogy bebizonyosodott, igazán nagy megtiszteletésnek éreztem, hogy ilyen könnyen elfogad. Azt hiszem, Futár különleges kepessége, hogy kirángassa az embereket a mélypontjukról, reményt adjon nekik és örömöt. Meg voltam győződve, hogy soha többé nem fogok még egy ilyen csodálatos állattal találkozni.
-De adott neked egy második esélyt. Kedvel téged, csak rá kell nézni.
Elmosolyodott. Tudta jól, én pedig tudtam, hogy retteg, ezt is elszúrja.

-Na végre visszaértél! Miért kellett így rohannod beengedni Lucy-t?-támadott le Jake, amint meghallotta a csizmák kopogását a padlón. De nem azt látta, mint akire számított. Dühösen húzta össze a szemöldökét, és amikor Andrew odament Dominóhoz, hogy megsimogassa a figyelmet követelő lovat, Mike-kal karöltve félrehúztak.
-Te teljesen dilis vagy?-kért számon az említett, hevesen gesztikulválva. Jake karbatett kezekkel meredt rám. Én viszont csak diadalittasan vigyorogtam rájuk.
-A szüleim engedélyével van itt.
A két fiú egymásba kapaszkodva próbálta visszafolytani kitörni készülő vihogásukat, de mikor újra rám emelték a tekintetüket, és látták, hogy komolyan gondoltam, csak hápogtak.
-Így van. És ajánlom, hogy legyetek vele kedvesebbek, különben egész héten ti fogtok almozni!
Ezután megfordultam, és otthagytam a két teljesen összezavarodott fiút.

-Itt is van! Szerintem hiányolt, mert láttam, hogy vár valakire.
Andrew megpaskolta a lovam erős nyakát, az pedig barátságosan felé fújt.
-Ma még nem ült rajta senki. Szeretnéd esetleg te edzeni? Én betölteném apu helyét, és tanácsokat adnék, mert már régóta nem lovagoltál, és nem is akarjuk nagyon felborítani az edzéstervet.
Andrew felragyogott.
-Azt igazán megköszönném. És lovagoltam mostanában, egy egyszerűbb lovastanyára jártam, szerettem volna visszaszokni a lovakhoz-mosolygott.
-Remek, akkor nyugodtan belefér egy kis erősítés Futár vállára-vigyorodtam el. Bedobom a mélyvízbe, ez nem tagadás, de ő ezt kimondottan élvezi. -Hozom a felszerelését-mentem ki a nyergesbe. Kicsit szerettem volna őket hagyni, hogy egymás között, egy külső ember nélkül lehessenek ketten.
Mikor kiértem, a felszereléssel egyensúlyozva, véletlenül elejtettem az ápolósdobozt, ami hangosan koppant az öntött betonpadlón, ahol aztán kinyílva hagyta, hogy a különböző kefék és vakarók szétszóródjanak. Jake egy szempillantás alatt tertett nálam, és mire én helyet találtam volna a nyeregnek, hogy összeszedhessem a kiborult dolgokat, már felém tartotta a dobozt. Meg akartam köszönni, és végre elindulni Futár boksza felé, de Jake leintett. Közel hajolt hozzám, és úgy közölte: vigyázz vele.
A válaszom csak egy megsemmisítő pillantás volt, majd újra sarkon fordultam, és elviharzottam. Ezúttal gondosan ügyeltem arra, hogy ne essen ki a kezemből semmi, mert semmi kedvem nem lett volna újra sajnálkozásra. Tudok vigyázni magamra, és különben is: hogy képzeli?!

Cirka két hónap múlva, de újra életjelet adok magamról. Ide kéne a sajnálkozós rész, de azt hiszem ezt kihagyhatjuk, hiszen olvastatok már elég ilyet, főleg nálam. Ráadásul még unalmas is, pedig nem mintha nem szégyellném magam. Mondhatnám azt is, sietek a következő fejezettel, de így félévkor inkább nem ígérek semmit. Azt hiszem elég is belőlem, köszi, hogy elolvastad!