Futár szemszöge:

Nem tudom mi ütött az emberekbe. Szarka sem, mint ahogyan azt a legutóbbi tanácskozásunk alatt is megjegyezte. Mindenki furcsán viselkedik, és ijesztően gyakran terjeng a levegőben az idegesség szaga. Mindenki alig beszél, mogorva, és ennek nem tudom mi oka lehet.
Egy másik nehezen megszokható újdonság Andrew. Bevallom, amikor először láttam meg annyi idő után, halálra rémültem. Emelett csalódtam Susanben. Miért nem védett meg attól az embertől? Ma viszont már értem. Andrew megváltozott, és ez nem csupán a szagára vonatkozik, bár egyre gyakrabban lengi körbe nyugalom-illat. Kedves velem, és én is vele. Néha elgondolkozom azon, hogy ugyanaz-e, aki annak idején... inkább ne is bolygassuk ezt a témát.
Igazából azt sem értem, minek ez a sok újdonság. Miért nem lehet mindig csak edzeni és a bokszban állva szénát rágcsálni? Egyértelműen könnyebb lenne. Mindenkinek.
Bár, az egyik új dolog igazán tetszik. Néha beraknak abba a furcsa, guruló tárgyba, és amikor kivesznek, már teljesen máshol vagyok. Ezután általában más lovakkal versenyzek, akiket még életemben nem láttam. Jó móka őket lehagyni, és csodálatos az a rengeteg dicséret is, ami érte jár. Viszont ezek a lovak elég mogorvák tudnak lenni. Ott van például az a beképzelt Arany... nem sokat beszéltem vele, de annyi idő alatt is sikerült rájönnöm, hogy nem a legjobb társaság.
És jó érzés tudni ilyenkor, hogy az a rengeteg ember mind azért van itt, hogy engem lásson. Ahogyan futok a többi lóval. Legalábbis szerintem azért vannak ott. Már csak azt nem tudom, Sue miért nem lehet velem akkor, amikor a legjobban érzem magam.
Egyszóval, érdekes az élet manapság, így aztán van is min társalogni.

Susan szemszöge:

Szombat van. Ami azt jelenti, hogy holnap van a születésnapom, és ami azt illeti, elég sok minden történt ez alatt a pár nap alatt.
Apa nem szól hozzám, de nem is duzzog. Csalódott bennem. Talán én is magamban, bár egy másodpercig sem bántam és nem is fogom, hogy Andew-ot meghívtam. Egyszerűen elcsesztem az esélyem.
Szerintem az a délután a csalódások délutánja volt. Mindenki csalódott mindenkiben.
És a fiúk... nem tudom eldönteni, hogy haragudjak-e rájuk, vagy sem. Bunkók voltak Andrew-val, de utána pedig falaztak nekünk. Bár a két dolog elég ellentmondó, én tudom miért tettek így. Az a hülye versengésük... az őrületbe kergetnek vele (mint jóformán minden és mindenki mostanság). Hiszen akkor nekem is falaztak, ha máshogyan fogalmazunk, a versengésük tárgyáért. Azzal a pici különbséggel, hogy nem igazán vallanám magam tárgynak. Borzásztóan gyerekesen kezelik ezt a helyzetet. Akár két kakas.

Futár bokszában ücsörögtem. A hátsó sarokban, a lovammal szemezve, időnként megsimogatva selymes orrát, de legfőképpen a problémáim elől bújkálva. Szükségem volt egy kis... nem is tudom minek nevezzem ezt. Szükségem volt arra, hogy tisztán gondolkodhassak, egy olyan valaki társaságában, aki minden bizonnyal a segítségemre lehet ebben. Így hát a puha szalmán ücsörögve figyeltem, ahogyan a kanca eszeget, vagy érdeklődve megbököd. Nem érti miért vagyok itt, miért vagyok ilyen, miért lettem ilyen, és hogy ez miért történik. Bár megválaszolhatnám neki akár csak az egyik kérdést is! De sajnos ugyanolyan elveszett vagyok ebben, akárcsak ő. Az események kusza szálainak rabja vagyok, és nem tudok kibogozódni belőle. Így ülök a problémák közepén, és azon gondolkodom, hogyan oldhatnám meg őket, anélkül, hogy közben bármit is tennék, és azt hiszem, mindenki ugyanezt csinálja. Csak magunkkal foglalkozunk, a csalódottság, a stressz és az önsajnálat mocsarában süllyedünk lefelé, és némán várjuk, hogy minden magától megoldódjon. És amikor már nyakig leszünk a slamasztikában ébredünk csak erre rá, akkor pedig már nincs menekvés.

-Szia-hallottam meg az ismerősen mély tónusú hangot, amit nehéz lenne összekeverni bárkiével is. Nem néztem rá, de a szalmazizegés egyértelművé tette,már hogy mellémült.
Lassan néztem csak rá, igyekezve kerülni minden szemkontaktust. Ő pedig konokul próbálta az ellenkezőjét megvalósítani.
Azóta nem beszéltünk, amióta az a bizonyos eset történt. Jól tudtam, mit akar. Beszélgetni, méghozzá arról.
-Szia-feleltem. Próbáltam természetesen viselkedni, de nem igazán ment. Kétségbeestem, ne szépítsük, méghozzá attól, hogy mi lesz most. Utálni fog? Én fogom utálni? Nem tudom. Talán. De egy biztos: egyikünk sem tudna úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Már próbáltuk, de most mégis itt vagyunk. És ha akarom, ha nem, egyszer mindent tisztázni kell.

Csak ültünk ott, és néztük egymást, nem tudva, mit is mondjunk. Láttam, hogy ő is ezen töri a fejét. És bár az ő esetében elég kézenfekvő lett volna a "beszélnünk kell" megoldás, csak éppen teljesen felesleges. Tudta, hogy tudom mit akar, így aztán inkább meg sem említette.
Személy szerint pedig annyi magyarázatom lett volna a rengeteg kimondatlan kérdésére, de mind olyan bugyután hangzana.
"Sajnálom. Nem kellett volna bocsánatot kérnem." Vagy, "Hamarabb beszélnünk kellett volna, csak én mindent kitálaltam Lucy-nak, aztán meg én marha, hittem neki."
Nem igazán számoltam az időt, talán perceket, de lehet, hogy több mint egy órát ültünk ott, szótlanul. És a légkör minden másodperccel csak folytogatóbb lett. Végül nem bírtam már arra várni, hogy megszólaljon, így kérdés nélkül is, de válaszoltam neki.
-Nézd, nem tudom mi volt az ott akkor. Olyan szomorúnak tűntél, és kötelességemnek éreztem, hogy valamivel jobb kedvre derítselek.
A kezdeti meglepődöttségét, amiért megszólaltam, halvány öröm váltotta fel. Látva pozitív reakcióját, folytattam.
-Te egy vagy azok közül, aki a legjobban ismer, és ez fordítva is igaz. Nem akarok veled rosszban lenni.
Apró mosolya kiszélesedett. Aztán vett egy nagyobb levegőt, hogy ő is megszólalhasson.
-Susan, én...
-Tudom.
Nem hagytam, hogy befejezze. Ezidő alatt egészen feldolgoztam a dolgot, szóval nem is tudom, miért mondtam, amit mondtam. Talán nem akartam az ő szájából hallani. Megint.
Mindenesetre a szemei tágra nyíltak, a levegő pedig bennrekedt a tüdejében. Végül kissé rendezte az arcát, és halkan ennyit kérdezett:
-Mióta?
-A kórházi eset óta. Hamarabb felébredtem, mint te azt hitted.
Bólintott. Teljesen összezavarodva nézett rám, hiszen erre nem számított. És hirtelen értelmet nyert nála azon incidens miértje is, amiről eredetileg beszélni akart.
-És mi lesz most?-kérdezte. És nem tudom, hogy képzelődtem-e, de egy kis reményt is véltem felcsendülni a kérdésében. Csak sajnálni tudtam, hogy ezt a kevés pozitivitást is ki kell ölnöm belőle, és ez bűntudatot keltett bennem, méghozzá nem is keveset. Kezdtem kételkedni abban, hogy képes leszek-e a szemébe nézni még egyszer.
-Nem tudom. De nekem ott van Jake-sűrítettem bele ebbe a két mondatba mindent, amit gondoltam.
Lassan feltápászkodott, és kiindult.
-Szia, Susan.
-Szia, Mike.

Nem tudtam, mit gondoljak. Csak hátradőltem, bele a szalmába, és a plafonon mászkáló kis katicabogarat figyeltem. Állítólag a katicák szerencsét hoznak. Nagyon remélem, hogy ez igaz.
Talán bunkóságnak tűnhetett, hogy rögtön elment, de nem volt értelme tovább maradnia. Már túltárgyaltuk a dolgot, és azért maradni, hogy mindketten kellemetlenül érezzük magunkat, bizony elég értelmetlen.

Sokat üldögéltem még utána a bokszban. Nagyon sokat. Gyötörve az agyam, és saját magam. Mi lesz most? Mi lesz a következő lépés? Mit kellene tennem? Sokszor éreztem magam egészen közel a válaszhoz, de sosem eléggé, hogy megtudhassam. Végül az egyetlen dolog, amire jutottam, az az volt, hogy ki kell szellőztetnem a fejem, bár eleve ezért jöttem ide. Mit mondhatni, végül nem jött össze.
Így tárcsáztam Lucy számát, aki három csengés után fel is vette, és vidáman szólt bele a kagylóba. Röviden közöltem vele, hogy jöjjön át, a lehető leghamarabb. Tíz perc sem telt bele, de újra megnyikordult a bokszajtó, és a barátnőm lépett be rajta, a hónalja alá csapott kobakkal.
-Mike mondta, hogy itt vagy. Történt valami?
Keserédesen elmosolyodtam. Ha egyáltalán fogalma lenne róla... rövid időn belül úgyis megtudja.

Futár nyakának dőlve szívtam be édes illatát, miközben csutakoltam. A különleges és összetéveszthetetlen illat egy apró fokkal közelebb juttatott a nyugalomhoz, bár még így is elég messze voltam tőle. És ezt az állat is érezte. Kirántott pár szálat a szénahálójából, és értetlen tekintettel vizslatott engem, miközben csendesen rágcsált. Ezt szeretem a lovakban. Akár szavak nélkül is jobban el lehet velül beszélgetni, mint bármelyik emberrel hangosan.

Az istálló előtt álltunk. Lucy, Szarka, Futár, és én. Épp a hevedereket húztuk meg még egyszer. Érezhető volt a lovakból áradó izgalom. Tudták, hogy most nem csak körbe-körbe kell rohangászniuk egy zárt pályán. Végre a sebességen kívül mást is élvezhetnek a lovaglásban. Futólag összenéztünk Lucy-val. Ő biccentett, én pedig halványan rámosolyogtam. Most, hogy megbeszéltük az útvonalat, és azt, hogy indulunk, egy kézbe fogtam a szárat, és felhúzódzkodtam a lovam hátára. A fekete kanca izgatottan horkantott egyet, és toporogni kezdett. Szórakozottan végigsimítottam selymes szőrén, ezzel nyugtatva őt. Füleit lassa hátrafordította, és éreztem, ahogyan ellazulnak az izmai. A fejét lassan leengedte, aminek következtében észrevett egy fűcsomót, és majdnem kirántott a nyeregből, ahogyan lehajolt, hogy elérje. Rondán néztem a mellettem lévő lányra, aki nagyon jót szórakozott rajtunk, majd megböködtem a sarkammal Futár oldalát, és elindultunk az erdő egyik lovaglóösvénye felé.

A fény vékony kis sugarakban tetszett át a sűrű lomb mögűl, és ahogyan ellovagultunk a fák alatt, apró, világító kis csíkokat festett a lovak szénfekete bundájára. Szórakozottan figyeltem, ahogyan a fénynyalábok ide-oda cikáznak, miközben beszámoltam Lucy-nak arról, ami történt. Ő pedig mélyen hallgatott, és figyelt rám. Aminek talán örülnöm kellett volna, de az elmúlt percek alatt semmilyen reakciót nem hallottam tőle, és ez kezdett frusztráló lenni.
Féltem, kívülállóként mit gondol az egészről, főleg, hogy egyszer már megmondta, felesleges ezen rágódnom. De legfőképpen azért, mert sokat jelentett nekem a véleménye.
-A csudába is!-csattantam fel egy idő után.-Szólalj már meg!
A mellettem lovagló barátnőm meglepetésében megrántotta a szárat, Szarka pedig kelletlenül, de engedelmesen megállt. Egészen eddig szinte motyogva daráltam neki a dolgokat, most pedig hírtelen elkezdek vele kiabálni, pedig nem is tett semmit. És engem pont ez zavart.
-Igazad volt. Talán mégsem volt az a mondat olyan jelentéktelen. És nem is reagáltad túl... és, ami azt illeti, én sem tudom mit tehetnél. Nem lehet úgy csinálni, mintha meg sem történt volna az egész, ahhoz túl sok szerepe volt a történteknek. Újra beszélni vele teljesen értelmetlen, és ki tudja, hogyan lehet ilyenkor viselkedni. Azt hiszem, zsákutcába kerültél.
Igaza volt. De ezt az érzést elnyomta a megdöbbenésem. Ahhoz képest, hogy csak az én szemszögem ismeri, ráadásul azt is elég felületesen, kristálytisztán átlátja a dolgokat.
Ugyanakkor nem mentem sokra a válaszával, hiszen tulajdonképpen semmilyen tanácsot nem kaptam, és eddig én is erre jutottam. Szóval úgy döntöttem, hogy inkább félrepakolom egy kicsit a problémáim, és megpróbálok szórakozni is, mert nem akarok idegroncs lenni.
Így újra felharsant a kiáltásom az amúgy néma erdőben:
-Verseny hazáig!
Futár szinte azonnal tudta, mit akarok tőle, és egy hordókerülő ló gyorsaságával perdült meg, és kezdett irdatlan galoppba.
Talán sokan éltétek már át a terepen való versenyzés varázsát, de versenylovakon ez sokkalta izgalmasabb.
A szél dobálta a hajam, amit elfelejtettem összekötni indulás előtt, és el sem merem képzelni, milyen lesz, ha leveszem majd a kobakot. Bár elméletileg hátrafelé kéne fújnia, az összes hajam az arcomban kötött ki, amit csípett a késő őszi fagyos levegő.
Lucy egy kevéssel előttünk haladt, és hátranézett, aznap pedig másodszorra fordult le majdnem a nyeregből nevettében, amikor meglátta az ábrázatom, ahogyan azzal a rengeteg hajjal küzdöttem. A válaszom csak egy elszánt mosoly volt. Még jobban ráhajoltam Futár nyakára, és masszírozni kezdtem azt, ezzel még gyorsabb tempóra ösztökélve őt. Szinte éreztem, ahogyan az adrenalin száguld bennem, miközben nyaktörő sebességgel haladtunk a farm felé. Úgy éreztem, szinte repülünk, és sokadjára állapítottam meg, hogy Futárnak az egyik legkényelmesebb a galoppja, még ilyen gyorsaságban is. Néha úgy érzem, szinte ő irányít engem, és csak gondolnom kell valamire, ő pedig már végre is hajtotta.
Lihegve álltunk meg az istállók ellőtt. Lucy csak egy hajszállal, de nyert. Körbülbelül háromnegyed mérföldet mehettünk, ami felér egy edzéssel. Legalább ezt letudtuk.

Egy szelet répát tarottam Futár felé, aki lemozgatva, és feldobva álldogállt a bokszában. Mosolyogva figyeltem, amint óvatosan kiveszi a kezemből a csemegét, és elropogtatja. Majd halkan kuncogva azt is, amint az üres tenyeremen keres még több finom falatot úgy, hogy az ajkait mozgatja, és közben csámcsogó hangot ad. Még utoljára nyomtam egy puszit az orrára, majd kisétáltam az őszi, gyér napsütésbe.
Szórakozottan dúdolgatva idultam el a ház felé, amikor Jake jött velem szembe. De ahelyett, hogy ahogyan azt szokta, egy nem sietett tovább egy kurta köszönés kíséretében, hanem egyenesen hozzám jött oda, és kissé ráncolva a homlokát jelentette ki:
-A szüleid beszélni szeretnének veled.
Bólintottam, és kissé behúztam a nyakam. De fő a pozitivitás: legalább már mutatnak hajlandóságot arra, hogy beszéljenek velem.

Mostmár azért több minden is történt, és időben is haladtunk. És egyöntetűen megszavaztátok, hogy ne heti rendszerességel legyenek rövid részek, hanem találomra hosszúak. Remélem tetszett. Köszi, hogy elolvastad!