Susan szemszöge:

Néha elgondolkozom azon, hogy a sors direkt tesz-e keresztbe nekem a legrosszabbal, a legrosszabbkor. És az ilyen helyzetekben, mint most is, igenlő választ adok a még soha ki nem mondott kérdésre.
Miért? Én miért nem lehetek boldog, gondtalan, akár a filmek végén a szereplők? Mert sajnos azok sem különbek a tündérmeséknél. Olyan ideált, kitalációt raknak elénk, amit mindenáron meg akarunk valósítani, holott jól tudjuk: lehetetlen. És ebbe rokkanunk bele.
Az élet vászna nem az a vászon, amin garantált a Happy End.

A pánik a másodperc törtrésze alatt itta be magát minden jelenlévő lelkébe. A feszültség mindennemű kommunikáció nélkül is érezhetően terjengett a levegőben. A gyomrom újra abmormálisan összezsugorodott, és hiába nyeltem többször is, a torkom mindig száraz maradt. Szinte képtelen voltam lélegezni, és esküdni mernék, egy pillanatra megállt a szívem. Aztán olyan sevességgel kezdett verni, hogy már-már beleszédültem. A vér szokatlan gyorsasággal tolult az agyamba, újra felruházva engem a józan gondolkodás hatalmával.
Ez az igazi felelősség. Amikor már van tétje is a dolgoknak. És koránt sem olyan félvállról veendő dolog, mint ahogy azt a repkedő ígérgetésekben szerepel.
Én lettem képes először megszólalni, bár talán nem kellett volna. Sajnos a matekórák nem készítik fel az agyat ilyen helyzetek megoldására.
-Meg kéne keresnünk...
Most visszagondolva talán még vicces is volt. Ennek ellénére akkor komolyan gondoltam azt a három szót.
Néhány másodperc és a kérdő tekintetek segítettek rájönni, mekkora marhaságokat vagyok képes mondani és tenni a patthelyzetekben. Megráztam a fejem, és inkább lehetséges helyek után kutakodtam, ahol megtalálhatnánk a kislányt.
Kis szerencsével Hercegnél lesz, esetleg szomjas lett, és bement anyuhoz. Rosszabb esetben elindult felderíteni a birtokot, vagy a gyümölcsöst. Ha pedig oltári nagy szerencsétlenségben van részünk, Milli az apró termetének köszönhetően kibújik a kerítésünk lécei között, és elindul világot látni. Nem ismeri ki magát a környéken, és ha valaki, nem tiszta szándékú emberrel botlik össze...
Magamat ismerve, én az utolsóra voksolok.
Egy szó nélkül indultam el kifelé, faképnél hagyva mindenkit. A beszéd csak felesleges időpazarlás, úgyis követni fognak. Először Herceg felé vettem az irányt, a többiek -ahogy sejtettem- utánam.
Az istálló pedig üres volt. Üres. És ez nem csak azt jelentette, hogy Milli nincs bent. A vér kiszökött az arcomból a nyitott bokszajtók láttán. Ki tudja, hová, talán üdülni, sziesztázni, vagy csak el innen ettől a balszerencse-királynőtől (a szerepet szerény személyem tölti be).
Néhány egér motoszkálásán kívül az amúgy zajos és élettel teli épületben csend honolt. Azt hiszem, ez minden eddigi felvetült lehetséges helyzetet felülmúl, az utolsót kivéve. Nehéz eldönteni, melyik rosszabb a kettő közül.
Ekkor értek utol Lucy-ék. Csak álltunk ott, hárman, ledermedve, pedig a legszívesebben tomboltam volna. Láttam a mellettem lélegzetét visszafojtó lányon, hogy szabadkozni akarna, de inkább meg sem szólal. Várja, hogy kifakadjak. De nem fogok. A hidegvér az, amit most elő kéne ásnom, de tagadhatatlan: már csak emlékfoszlányaim vannak róla, hogy mi is az. Belegondolva, egy élmény lehet velem az élet.
Minden erőmre szükség volt, hogy ne kezdjek teli tüdőből ordítani. És ha hiszitek, ha nem, abban, hogy ne tegyél semmit is ki lehet fáradni. Kedvem lett volna összerogyni, és kipihenni ezt az egy órát.

Andrew lett másodjára képes szórabírni magát, de, hogy is fogalmazzak, ő sem épp a legjobb szónok.
-Kiengedte őket.
Valószínűleg normális esetben már a földön fetrengtem volna egy hasonló megjegyzéstől, de most hamarabb hánytam volna el magam az idegtől.
De! Ha sikerül hamarabb megtalálni Millit és összefogdosni a lovakat (akiken még kötőfék sincs, és felettébb élvezhetik a szabadságot) mint ahogy apáék végeznek, akkor megúszhatjuk ezt az egészet. Az egyetlen gond csak az, hogy fogalmunk sincs merre keressük őket, a többiek az edzés vége felé járnak, mi pedig meg sem mozdulunk.
Megköszörültem a torkom, hogy legyen időm megfogalmazni a tervemet, és mindketten rám figyeljenek.
-A lovak nem tudják átvinni a kerítést. Milli bizonyára velük szórakozik. A birtokon vannak. Szétválunk, és mindenki annyi lovat kap el, amennyit csak tud. Lényegtelen, melyik kötőfék melyik lóra megy, illetve, aki megtalálja a kislányt, az magával hurcolja. Andrew, te az istállók mögötti részekhez mész, és a közeli legelőkhöz. Lucy, tiéd a ház környéke és az úgyszint környéken lévő legelők. Én a pályához megyek és a gyümölcsöshöz.
Most pedig rakodjunk fel a kötőfékekből, és induljunk!
Még én is meglepődtem, nemhogy a többiek. A hangom szokatlanul határozottan csengett, főleg az előző állapotomhoz mérve. És az ilyen szintű hangulatváltás nem szokott két másodperc alatt végbemenni.
Elindultunk az istálló végén lévő nyergeshez. Nem figyeltem melyik állat szerelését markolom fel, csak igyekeztem begyűjteni annyit, ami nem akadályoz a befogdosásban, de azért elég ahhoz, hogy mondjuk a gyümölcsös végéről ne kelljen visszarohannom még többért. Már majdnem kirontottam, amikor a szemem sarkából megláttam néhány szál répát. A zsebembe gyömöszöltem kettőt, és a többiek felé is hajítottam, akik hálásan biccentve kapták el. Kelleni fog.

Nagy levegő. Direkt osztottam magamra a nehezét, hiszen Mike, Jake és apu is itt edzenek.
-Susan! Te nem hozod ki Futárt?-kiáltott oda apa mit sem sejtve, amikor meglátott. Legalább a fiúk nem köptek be. Bármennyire is örültem a ténynek, hogy még nem buktunk le, végül az előttem álló férfinek is feltűnt, mennyi kötőféket cipelek.
-Mit csinálsz?-kérdezett. Nem szeretek hazudni.
-Ehh... sétálni megyek. A többiekkel.
Az utolsó szó hallatán furcsán nézett.
-Itt van Lucy, és az unokatesója... velük megyek.
Tovább meredt rám, egyenesen a vállamon fityegő szerszámokra, és a zsebemből kilógó répákra.
-Milli játszani akar.
Nem hitt még nekem, így muszály volt tovább hazudnom, ha nem akartam lebukni.
-Másmerre jönnek, mert erre már voltunk egyszer, és Milli más helyeket is szeretne itt megnézni. Én csak meg akartam kérdezni, hogy megy az edzés.
Felvonta a szemöldökét, de biccentett.
Az első nehézségen túl vagyok. Viszont, azt hiszem, a mai nappal felülírom eddigi véleményemet: utálok hazudni.
-Ami azt illeti, nem túl fényesen. Jake és Mike elég idegesek, de egy szót sem tudtam még kihúzni belőlük a miértjét illetően. Jó... sétát!
-Köszi!-vigyorodtam el, ami egy fokkal őszintébb volt, mint az előbbi hazugságaim. Nem buktam le.
Hátat fordítottam, és elindultam a kis sétaösvények felé. Annak ellenére, hogy nem láthattam, nem tudtam szabadulni a furcsa érzéstől, ahogy Mike tekintete lyukat égetett a hátamba.

Csakis isteni szerencse lehetett az, hogy a pályánál egyetlen ló sem kószált. Viszont ahogy a gyümölcsfák takarásába léptem, néhány lépés távolságra pillantottam meg magamtól Vezért.
Roppantul élvezte a szabadságot, ám nem most jött le a falvédőről, így jól tudta, mit akarok. Egy darabig harcias testállást felvéve nézett velem farkasszemet, majd miután megunta, élesen nyerítve vágtatott beljebb. Az ajkamba haraptam. Csak remélni tudtam, hogy a fiúk nem hallották meg. Halkan hívogatva futottam utána, de nem igazán figyelt. Úgy sem tudom utolérni, így megálltam, és elővettem egy szál répát a zsebemből, egy darabot letörve belőle. Különös okokból az apró roppanó hang és a jellegzetes illat már felkeltette a mén figyelmét, ezért megtorpant, majd idejött hozzám, megbökdösve engem. Míg elfogyasztotta a finomságot, és még többért kuncsorgott, csak gyorsan felcsúsztattam rá egy kötőféket. Mire rájött, hogy túljártam az eszén, már késő volt, így legfeljebb csúnyán nézni tudott, amit viszont habozás nélkül tett meg.
Elégedetten indultam vissza az istállókhoz, de inkább mögöttük mentem. Odaérve aztán kerültem egyet, és némi szerencsével minden feltűnés nélkül jutottam be az épületbe.
Igazából előzőleg is mehettem volna erre, de nem lett volna értelme. Ígyis-úgyis meg kell néznem a pálya környékét. És minél hamarabb, annál jobb.

A többiek már régen végeztek, és éppen Milli után kutattak, mire én minden lovat kijuttattam a gyümölcsösből, ugyanis az állatok fele ezen a részen volt. És ahogyan az idő csigalassan vánszorgott, egyre idegesebbek lettünk a kislány miatt. Mintha a föld nyelte volna el. Épp egy legelőnél gondolkodtunk azon, hogy hol kereshetnénk még, amikor elégedett nyerítéseket és patadobogást hallottunk a kancák felől. Összenéznünk is elég volt, majd sprintelve indultunk a zaj forrása felé. Alig volt ötven méter, de sípoló levegővételekkel kísérve kellett a falnak támaszkodnunk a cél előtt.
Milli pedig ezt tanácstalanul figyelte a folyosó közepéről. Úgy éreztem, mintha legalább néhány tonnával könnyítenék meg a vállamra nehezedő súlyt, de ez azonnal vissza is vándorolt a helyére, amint körbenéztem. Déja vu. Ha jól emlékszem, nem is olyan régen ugyanilyen tátongó üresség fogadott, az egyetlen különbség pedig a kissé félrebillentett fejjel bambuló kislány volt.
-Fogócskáztatok?-kérdezte aztán vidáman. Végülis, van benne igazság. Bár minden kétséget kizárólag a lovak nem a legjobb játszótársak, hiszen sokkal gyorsabbak.
-Mégis merre voltál?-kérdezte a kérdéssel nem törődve Lucy, csípőre tett kézzel közeledve a hátrahőkölő kislányhoz.
-Herceg nagyon szeretett volna kijönni, aztán a többiek is, és úgy gondoltam, akkor ezek a lovak is itt... de itthagytak, egyik sem akart velem játszani-görbült le a szája, eddig vidámságtól csillogó szemei megteltek könnyel.
-Szóval kiengedted őket? Ugye tisztában vagy vele, mekkora bajban vagy, Milli?-vonta kérdőre a barátnőm. Milli a ruhája szélét gyűrögetve meredt az unokatestvérére, majd tekintetét szigorúan a padlóra szegezte.
-Ne legyél gonosz. Nem tudta, hogy rosszat csinál-súgtam oda Lucy-nak. Az úgy nézett rám, mintha egyenesen az űrből pottyantam volna ide. Tudja, hogy ha észrevesznek, nagyon kikapok. De ígyis-úgyis én iszom meg a dolog levét, legalább másban ne keltsünk bűntudatot. Mostantól az első számú szabály: egyszerre csak egy vendég. Akkor is, ha ezt már többször is rögzítettem magamban.
Sóhajtottam.
-Gyere Milli-szóltam aztán.-Hozzuk vissza ezeket a lovakat.
Halvány mosoly jelent meg a lányka szája sarkában, és bólogatva indult utánam a nyergesbe, miközben a többiek is szétszéledtek.

Sokáig tartott, mire minden ló az állásába került, némelyik kicsit morcosan, némelyik vígan, a maradék szénájukat ropogtatva. Apa és a fiúk pedig még edzenek, de szerintem csak Jake és Mike húzza. Falaznak nekünk, hiszen lóhátról könnyen láthattak mindent. És ha ez tényleg így van, hálából mindkettőt jól megszorongatom.
Ami azt illeti, nem tudtam haragudni Millire. Ennek egyik oka a bájos kis arca volt, a másik pedig az, hogy merő jószándékból csinálta az egészet.
Viszont ahogyan Andrew-ra siklott a tekintetem, összeszorult a gyomrom.
-Azt hiszem, Futár koszosabb lett, mint volt. Szeretnél segíteni?-jegyeztem meg halkan, és minden bűntudat ellenére a szemébe nézve vártam a választ. Pocsékul éreztem magam, mert hagytam, hogy a gyeplő kicsússzon a kezeim közül, és ahelyett, hogy egy kellemes délutánt tölthettünk volna együtt, hagytam rémálommá változni ezt az egészet.
Talán ez a kis lökés kellett ahhoz, hogy a hangulat újra felülemelkedjen a gyászos csenden. Mindenki egy emberként indult el a leghátsó boksz felé, az arcokra halvány mosoly kúszott. Hamarosan csevegni kezdtünk, néhány perc múlva pedig a faajtónak dőlve kérdezgettem Andrew-ot a munkájáról.
Először elbizonytalanodott, majd megállt a keze a csutakolásban.
-Tudod, még nem találtam munkát. A munkáltatók nem igazán szeretik a börtönt megjárt embereket.
Gratulálok, Susan. Ez volt az, ami hiányzott. Azt hiszem, végérvényesen is elkönyvelhetem magamban, hogy nem értek a témaválasztáshoz.
-Sajnálom. Egyébként... mi van Helennel?-tereltem el igen feltűnően a témát.
A férfi szóra nyitotta a száját, hogy válaszolhasson, amikor beszélgetés és patakopogás szűrődött be odakintről.
Néhány másodperc múlva pedig hárman sétáltak be, két lovat vezetve.
-Legközelebb helyezz kevesebb súlyt a kengyelre, Mike. Ha pedig nem tudod szűken venni a kanyart, maradj kívül. Jake, te...-magyarázott apa, de a mondata vége a levegőben lógva maradt.
Erőltetett vigyorgással sétáltam ki a folyosóra, egyenesen apa elé, figyelmen kívül hagyva Dominót, aki kitartóan bökdösve könyörgött a törődésért.
-Susan? Nem akarsz valamit mondani?-kérdezett a férfi fennhangon, a szeme villámokat szórt.
Nagyot nyeltem. Nem is tudom mit gondoltam akkor, amikor jóváhagytam Andrew látogatását. De nem kerteltem, és nem is magyarázkodtam. Utóbbit talán azért, mert még magamnak sem tudtam volna megindokolni.
-Nem akar rosszat. Apa, hidd el. Az egyetlen vágya jóvátenni azt, ami két éve történt, akkor is, ha ez nem két perc. Innentől csak rajtunk múlik. Elengeded-e a múltat, és megbocsátasz neki, vagy tovább rágod magad azért, ami már elmúlt.
Nem szoktam sírni, de most megtettem. Még a költözés előtt jöttem rá, hogy nincs értelme, hiszen senkit sem érdekel. Senki sem tudja, senki sem akar majd megvígasztalni. De most sem voltam szomorú, dühös, vagy bármi hasonló. Egyszerűen csak összeroppantam a mostanában történtek súlya alatt. Nem tudtam már elviselni az ilyen szintű felelősségérzetet, bátran mondhatom, a feladat túlnőtt rajtam. Ráadásul a legnagyobb valószínűséggel mostanában nem fogom letenni a rajtengedély-vizsgát.
Csak álltam, apa szemébe nézve, várva a reakcióját, és közben hagytam, hogy a sós könnyek vékony kis csermelyként folyjanak végig az arcomon. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire szóra nyitotta a száját. De mielőtt még bármi is kijöhetett volna rajta, becsukta. Ezt követően kikerült, otthagyva engem ezernyi megválaszolatlan kérdés társaságában.

Őszintén szólva, nem igazán vagyok büszke a mostani részre. Fogalmazásilag borzalmas, rövid, és ráadásul rengeteget késett.
És lehet engem süsünek nézni, bátran vállalom is, de csak most jutottam el odáig, hogy elfogadjam a tényt: ez így nem megy. Így hát szavazást kezdeményezek: hetente legyenek rövidebb részek, vagy kötetlen határidővel hozzak hosszúakat? Három szavazó jó lenne, ha lenne, ha pedig döntetlen lesz, akkor én választok.
Ui.: csak szerintem kezdenek unalmasak lenni a részek? Alig történik valami, és az idő sem igen telik.
Uui.: nagyon nagyon köszönöm az 1k megtekintést erre az évadra, az elsőre pedig az 5k-t! Hihetetlenek vagytok!
Köszi, hogy elolvastad!