Susan szemszöge:

-Susan?-hallottam meg egy bizonytalan hangot a vonal túlsó végén. Egy összetéveszthetetlen hangot, ami még így látatlanban is újra előhozta a vegyes érzelmeim.
-Én vagyok. Honnan szerezted meg a számom?-kérdeztem kiszáradt torokkal. Mit akarhat? És miért pont most, miért pont így, egyáltalán, miért pont ő?
-Annyi elég, ha azt mondom, hogy elég sokat bújtam a telefonkönyvet?
Mosolygott. Hallottam a hangján. És fogalmam sincs miért, ezzel azt érte el, hogy nekem is felfelé görbüljenek az ajkaim. Volt valami megnyugtató a hangjában, és egyszeriben csak tudni akartam, hogy miért akart ennyire felkeresni. Bár nagy valószínűséggel az a fekete angyal az oka.
-Azt hiszem, sokadjára, de bocsánatkéréssel tartozom. Amiért olyan gyorsan otthagytalak. Egyszerűen... kétségbeestem. Nincs rá jobb szó, elmenekültem, de jóvá akarom tenni, ahogyan mindent. Ha nem gyűlölsz megint, átmehetnék a nap folyamán? Bizonyítani szeretnék, és nem csak kettőtöknek.
A szinte elfeledett emlékek hirtelen törtek rám, én pedig nem tudtam mit kezdeni velük. Csak lassan jutott el a tudatomig, mit is mondott. Át akar jönni. Ma. De ma nem jó. Nem akarok Milli ittléte alatt világháborút robbantani, de ha most visszautasítom, akkor összetöröm. Hiába volt nálam minimum húsz évvel idősebb, ez így volt. Akár egy törékeny kisfiú. Ez a délután pedig sokat jelentene neki. Nagyon sokat.
-Na?-kérdezett türelmetlenül. Észre se vettem, de már percek óta vívódtam magamban.
-Gyere csak át. Szeretném, ha megnéznéd, hogy fut Futár a mi pályánkon.
Újabb átlátszó ürügy, ami csak azért kellett, hogy azt a hatást keltsem, mintha igenis kívánatos vendég lenne. Ha számomra még így is van, nem egy embert tudnék mondani, aki nem így gondolja.
Mégis, ő nem vitatkozott. Tudtam jól, most is a vesémbe lát, de nem szólt semmit sem. Örült annak, hogy egyáltalán esélyt kap, és ez az öröm pedig színtiszta, őszinte öröm volt. És ettől akarva-akaratlanul, de én is jobb kedvre derültem. Ettől pedig olyan érzésem támadt, mintha a férfi madzagon rángatna. Talán így is van.
-Ott leszek-válaszolt készségesen, majd bontotta a vonalat.
Az előbbi magabiztosságom semmivé foszlott. Remegve ejtettem le a telefonom az ágyamra, és akár egy zsák krumpli, utánadőltem. Miért feltett szándékom, hogy mindenkit magam ellen uszítsak? Mert ezzel a látogatással mást nem nagyon fogok elérni.
Csak bámultam a plafont, mintha az válaszolni tudna minden kérdésemre, de az néma maradt. A súlyos, néma csendet csak anyu törte meg, ahogyan lent sürgölődött. Akarva-akaratlanul is az eszembe jutott, hogy a múltkor lovagolni akartam hívni, de azt is elfelejtettem. Talán máskor.
Az önmarcangolás valószínűleg az a tevékenység, amit nem tudsz sokáig csinálni, mert előbb-utóbb úgyis megzavarnak. A zavaró tényező szerepét nálam a csengő töltötte be, ami Lucy-ék érkeztét jelezte. Legalábbis Andrew csak nem sietett így, hogy néhány perc alatt ideért.
Kétségbeesett tekintettel mentem le a lépcsőn, de az ajtó előtt eszembejutott, hogy össze kéne szednem magamat. Ilyen gyászos hangulatban nehéz jó benyomást tenni bárkire is. Így vettem egy nagy levegőt, és egy átlátszó álmosollyal tipegtem el a kapuig.
-Véletlen bezártam-vihogtam el magam kényszeredetten.-Bocsi!
-Semmi baj. Milli, ő itt Susan. Susan, ő itt Milli.
A hatéves kislány még a korához képest is alacsony, lenszőke teremtés volt, mélybarna tekintettel. Elbűvölően aranyos kislány lett volna, de Milli durcásan, kereszbefont karokkal méregetett.
-Lucy rángatott ide. Én inkább játszottam volna-közölte köszönés helyett. Elnyomtam egy kikívánkozó sóhajt, és mézes-mázos hangnemet megütve válaszoltam.
-Itt is játszhatsz. Jó nagy a tér, és körbevezethetlek az istállókban is.
Milli nem látszott kicsattanóan boldognak az ajánlattól.
-Utálom a teheneket. Büdösek-Lucy nem bírta tovább a számára kabarénak tűnő beszélgetést, és elröhögte magát. Már majdnem megszólalt, de a számra helyezett mutatóujjammal elhallgattattam.
-Azért nézd meg. A mi állataink nem büdösek-próbálkoztam tovább. Lucy is megértette, mire akarok kilyukadni, így ő is segített meggyőzni a durcás csemetét.
-Gyerünk Milli. Meglátod, ők nagyon aranyosak.
Milli hasonló sóhajtást hallatott, mint amilyet én nyomtam el az előbb.
-Ha ragaszkodtok hozzá. Legyünk túl rajta hamar.
"Győzelem", tátogtam Lucy-nak, aki csak szemet forgatott.
Milli magától indult el az istállók felé, mi pedig követtük. Elé akartam sietni, de a barátnőm a pulóveremnél fogva rántott vissza. Az előbbi csibészes csillogás eltűnt a szeméből, a helyét mély aggodalom vette át.
-Mi történt?-suttogta.-Nem tudsz becsapni. Mike miatt emészted magad? Mondom, hogy felesleges.
-Kösz, hogy eszbejuttattad-feleltem talán kicsit túl nyersen, a gyomorgörcs pedig még kínzóbb lett. Mégsem akartam panaszkodni Lucy-nak, mert akkor talán elérem, hogy a könyörgés által elért Andrew utáni csekély bizalma is elússzon. Azt pedig nem hagyhattam. Így hát csak ennyit válaszoltam:
-Fél órán belül meglátod.
Ő is tudta, hogy többet nem szed ki belőlem, így elengedte a pulóverem, amit eddig úgy markolt, mintha attól félne, hogy elszaladok.
Ezalatt a szőke kislány, aki egyébként nagyon hasonlított a mellettem lépdelő unokatestvérére, már odaért ménekhez. A fáradságot, hogy benézzen, már nem vette.
-Szóval-kezdtem viccesen, amolyan idegenvezető stílusban,-ez lenne itt a mének istállója.
Milli bizonytalanul húzta össze a szemöldökét. Halványlila gőze sem volt arról, mi az a mén. Nem vesződtem a magyarázással, hamarosan úgyis rájön, a mén nem tehénfajta.
Elindultam befelé, a többiek pedig követtek. Lucy pajkosan somolyogva, Milli pedig elnyílt ajkakkal, és nagyra meresztett szemekkel.
-Ezek lovak-közölte meglepetten.
-Lovak bizony. Jelenleg huszonkét lovunk van-mutattam körbe.-De több mint fele a másik istállóban. A lányokat nem zárjuk össze a fiúkkal-magyaráztam, mire a kislány megvilágosodott. Értelmet nyert az a bizonyos mén szó.
-Olyan szépek. Megsimogathatom őket?-kérdezte izgatottan. Mosolyogva bólintottam. Lucy mellém oldalazott, és odasúgta:
-Tudtam, hogy ez telitalálat lesz. Másfél éve könyörög a szüleinek, hogy lovagolhasson. Csak azért nem bújja a lovas könyveket, mert nem tud olvasni. Reméltem, hogy így nem lesz olyan elviselhetetlen.
-Akkor most teszteljük, hogy tényleg minden ember elalél-e az én gyönyörűségemtől-kuncogtam.
-Ó, ez már bizonyított tény.

A lányka Herceg előtt állapodott meg először. Csillogó tekintettel figyelte, amint a csődör ropogtatja a szénát. Az amint észrevette, hogy társasága van, kinézett a bokszból, és lejjebb hajtotta a fejét, hogy jobban megszemlélhesse az apró emberkét. Milli szó nélkül odanyújtotta a tenyerét, a ló pedig beleszagolt, és ezennel meg is köttetett egy új barátság. Az állat boldogan fogadta a potya kényeztetést ami egy kis homlokvakargatásban testesült meg. Elragadtatottsága jeléül néha horkantott egyet.
-El kell ismernem, van érzéke a lovakhoz-mondtam Lucy-nak. Ő csak bólintott. A csendet végül Milli törte meg újabb kérdéssekkel:
-Hogy hívják? És miért van ennyi lovatok?
-Herceg-válaszoltam, miközben én is körbefuttattam a tekintetem az állaton. Kétségtelenül illett rá a név. Szürke szőre ragyogott a kis ablakokon beszűrődő napfényben, büszke tartása pedig csak fokozta a látványt, finom vonásaival egyetemben.-És azért tartunk ilyen sok lovat, mert ezek itt mind versenyeznek. Igazi versenylovak, méghozzá jó eredményekkel.
Azt hittem, a kislány valahogy úgy reagál, ahogyan az istállóba lépésekor, de tévedtem. Sértődötten tette keresztbe a karjait, és ránk emelte bosszús tekintetét. Már majdnem összezavarodtam, amikor végre megszólalt:
-És erről miért nem szóltál eddig, Lucy? Komolyan, meg kell győznünk anyáékat, hogy hozzátok költözhessek!
Felnevettem. Milli nagyon fogja élvezni az ittlétét.
Lucy nem válaszolt. Nem volt mit, igazából szinte költői kérdés volt.
Milli elbűvölten vándort bokszról bokszra, mi pedig csendben figyeltük, ahogyan minden lóval összeismerkedik. Éppen szóltam volna, hogy menjünk át a másik istállóba, de a hangom elnyomta a csengő. Hirtelen közel lettem ahhoz, hogy a nemrég belapátolt pár falatot viszontlássam a kövezeten.
-Mindjárt jövök-próbáltam a lányokra mosolyogni, de a mosoly inkább vicsor volt.

A kertkapuig való út hosszabbnak tűnt, mint valaha, de ebben az is közrejátszhatott, hogy próbáltam minél lassabban araszolni, egyre tolva a találkozást. Közben pedig azon gondolkodtam, mit szól hozzá Andrew, ha megtudja, hogy nem ő az egyetlen vendég. Hisz ki tudja? Nem erre számított, így lehet, hogy bepánikol. Elmenekül. Kifakad. Vagy akár még rosszabb.
-Szia. Jókor jöttem?-kérdezett barátságosan. Bólintottam, ezzel pedig már el is döntöttem a dolgot: nem szólok neki Milliről.
Izgatottan magyarázni kezdett, de nem igazán figyeltem rá. A vörös köd és a kék halál egyszerre jelentkezett, így sürgősen nyugtatni kezdtem magam. Nagy levegő. Beszív, kifúj, beszív, kifúj. Egyszóval túl elfoglalt voltam ahhoz, hogy a semmitmondó hadarásra figyeljek, ami egyébként is valószínűleg a beállt csend megszűntetéséül szolgált.

Egyenesen Futárhoz igyekeztünk, és a tudat, hogy Lucy-ék a másik épületben vannak, szemernyi megnyugvást adott.
Egy utolsó nagy levegőt vettem, amikor beléptünk a kancákhoz. Muszáj lenyugodnom, ha nem akarok úgy járni, mint Vezérrel.
De ahogy körülnéztem, le is tettem a nyugalomról. A lehető legrosszabb helyre jöttünk, ez már biztos. Milli és a barátnőm már átjöttek ide, és épp Dominót simogatták. Mike Lepkét nyergelte, így minden bizonnyal apu a pályán lesz. A hab a tortán pedig Jake volt, aki a felszerelt Szarkát vezette ki az állásából éppen.
A ránk irányuló tekintetek tömkelege kezdett igazán kínos lenni, de senki sem szólt semmit. Az abnormálisan feszült helyzet a mellettem álló férfi figyelmét sem kerülte el, aki bár gyenge próbálkozással, de igyekezett oldani a hangulatot.
-Öhmm... sziasztok! Tudok segíteni valamiben? Vagy mégis zavarok?
Kezdtem egy megtestesült rémálomban érezni magam, és az sem segített, ahogy a sok fiatal egyszerre, szinte gépiesen rázta a fejét. Nagyon ki fogok kapni.
Jake szó nélkül ment el mellettünk, Mike pedig olyan sebességgel nyergelt fel és hagyta el az istállót, mint még soha.
Négyen maradtunk, így aztán lassan Futár állása felé indultunk. Lucy mellettem ment, és alig hallhatóan susogta felém:
-Ezt ugye nem gondoltad komolyan?
-Ezt ne most beszéljük meg-könyörögtem. Bólintott.
Andrew ugyanolyan megbabonázva állt Futár előtt, mint mindig. Ahogy a múltkor is, az állat nyugodtan álldogált, és azt a szelet almát majszolta, amit az imént kapott.
-Elmegyek a felszereléséért-mondtam gyorsan, és eliramodtam a nyerges felé. Odabent becsuktam az ajtót, és nekidőlve csúsztam le a földre. Ez az egész sokkal rosszabb, mint amire számítottam.

Lucy szemszöge:

Rögtön megértettem, miért volt Susan olyan furcsa, amint megláttam a férfit. De akármennyire is szerettem volna, nem ripakodhattam rá a lányra, csak halkan adtam a tudtára nemtetszésemet. Nem az volt a bajom, hogy ő jött, hanem az, hogy most, és tudtam, hogy Sue-t is ugyanez aggasztja. Most pedig elmenekült, de nem nehezteltem rá emiatt. Rendbe kell tennie a gondolatait. De a fiúk biztosak lehetnek benne, hogy egy minimum fülráncigálást kapnak ezért a bunkó viselkedésért.

Csak csendben álldogáltunk, valamivel muszáj volt megtörnöm a nehéz némaságot.
-Tudja, igazán örülök, hogy jött. És... szerintem Susannek sem lenne ellenére, ha segítene Futár körül. Például lecsutakolhatná.
Majdnem kicsúszott a számon a lovaglás is, de nem akarom kinyíratni magam.
-Igazán?-a csillogó tekintet már megérte. Akár egy kisfiú. Ahogy néztem a férfit, nehéz volt elképzelni, hogy bárkinek is ártani tudna. Pedig elég lett volna előásnom pár emléket. Az a pár nap beleivódott a tudatomba. Másodpercről másodpercre emlékszem mindenre, mintha csak tegnap lett volna. Nehéz elhinni, hogy már két éve, hogy ez az egész megtörtént. Akkor mind azt hittük, hogy többet már nem is látjuk Andrew színét, de lám, az élet néha csúf tréfákat űz velünk, így ennek köszönhetően állok most itt, vele.

Susan szemszöge:

Talán öt percet ülhettem ott, amikor valamennyire sikerült összekaparnom magam. Ha kérdezik, majd arra fogom, hogy nem találtam a dolgokat.

-Sue!-bökött oldalba Lucy, amint megérkeztem, ami miatt majdnem kiestek a kezemből a dolgok.-Azt ígértem Andrewnak, hogy lepucolhajta Futárt.
Ebben a pillanatban a holmik a fölfön landoltak, méghozzá nem is puhán. Az állam is a padlót verhette, de aztán összeszedtem magam, és mosolyogva bólintottam.
-Frappáns ötlet.
Nem is tudtam, hogy ilyen szavakat is ismerek. Frappáns. Nem semmi, hogy a stressz miket ki nem hoz belőlem.

A bokszajtónak támaszkodva néztük, ahogy Andrew dolgozik. Bár már régóta nem csinált ilyet, hamar felelevenített minden ezzel kapcsolatos dolgot, és tíz perc alatt Futár fekete szőre olyan selymesen csillogott, mintha versenyre készülnénk.
-Hű-jegyezte meg a mellettem álldogáló lány a végén. Én csak bólintottam. Azt hiszem, túl keveset beszélek.
A nyakamat adnám rá, hogy a bokszban ácsorgó férfi elpirult egy kicsit.
Ahogy a ló szőre egyre selymesebb lett, úgy lett a hangulat is fokozatosan jobb. Magamban pedig hálát adtam érte, bár, hogy kinek, azt nem tudom. De csakis csoda lehet az, ami a néhány perce uralkodó béka feneke alatti hangulatot feljavította.
Ahogyan a fekete angyalt figyeltem, eszembe jutott, hogy Milli mennyire le lenne nyűgözve. Tényleg. Milli...

-Hol van Milli?!

Kicsit lapos lett, tudom én, de igyekszem. Még számíthattok néhány ilyen fontosabb, de kevés esenyényes részre, de a szülinap után a cselekvés is fontos szerepet kap majd, és újabb versenyjelenetek is lesznek. Illetve nagyon-nagyon szépen köszönöm a Futárra való 5K megtekintést és 500 csillagot! Elképesztőek vagytok!
Köszi, hogy elolvastad!