Susan szemszöge:

A szememet dörgölve ültem fel az ágyamban, bár legszívesebben visszadőltem volna a barackszínű felhők közé. A következő másodpercben viszont eszembejutott, hogy miért is kelek fel minden nap ilyen korán, ahol a késő őszben még koromsötét van, és ez azonnal eltűntette az előbbi lusta fáradtságot.
Már felkészültem a hirtelen fényességre, amit az éjjeliszekrényemen lévő kis lámpa felkattintása okozott, de csak sokára tudtam anélkül körbenézni a szobában, hogy erősen hunyorognék.
Elnyomva egy ásítást néztem a lámpa mellett pihenő órára. Tíz perccel múlt hajnali öt óra. A legtöbb ember ilyenkor még az igazak álmát alussza, és elképzelhetetlennek tartja, hogy felkeljen. Én mégis magamtól ébredek fel, mert már megszoktam a koránkelést. És ebben az a legszokatlanabb, hogy nem is bánom. Engem egyszerűen ez éltet. A hajnali napsugarak. A lovak. A friss szalma és a bőrnyergek illata. És minden, ami csak ehhez a csodálatos sporthoz köthető. Attól függetlenül, hogy két éve még a pokolba kívántam az egészet.
Első utam az ajtómra kifüggesztett, teleírt naptárhoz vezetett. Mint minden reggel (vagy hajnalban, ez részletkérdés) ezt nézem meg először az órám után, hogy tájékozott legyek az aznapi programokról. November 14, a szokásos napi feladatok. Csak egy kis firka bővítette a listát: Milli.
Hanem a tekintetem továbbsiklott a többi naphoz. Csak végigfutottam az aktuális héten, és bólogattam, amikor valami fontosabb feladatot fedeztem fel a sorok között. Egészen a vasárnapig, ahol az amúgy is piros dátum piros filccel volt bekarikázva. Jól tudtam, mit jelent a jelzés, mindig így jelöltem a születésnapokat, de csak egyet karikáztam pirossal: a sajátomat. Megdöbbenve álltam az ajtó előtt, azon gondolkozva, hogyan felejtkezhettem el ennyire erről a fontos dátumról. A 19-es gúnyosan lebegett a tekintetem előtt. Igazából valamilyen szinten megértettem, miért nem tartottam automatikusan fontosnak eddig a piros kört. Amíg nem költöztünk ide, egy szülinap csupán egy nap volt a 364 közül. Itt kezdett csak igazán számítani, de a bűvös tizennyolcas szám most más volt. A késői észrevétel azonban egyáltalán nem volt rossz, hiszen nem kellett sem ajándékok után rohangálnom, sem búslakodnom. Hanem teljesen más feladatom lett, ugyanis a születésnapom azt jelentette, hogy elkezdhetem puhítani a szüleimet azért, hogy minél hamarabb letehessem a rajtengedély-vizsgát. És amint ez megvan, végre én is hivatásos zsoké leszek.

Immár frissen, és kitisztult fejjel léptem ki az emeleti folyosóra, ahol legnagyobb meglepetésemre Jake lépett ki a saját szobájából. Néhány hónapja költözött be hozzánk, mert a lakása túl messze volt, és háromnegyed órával korábban kellett kelnie, hogy ideérhessen. Eleinte furcsa volt, hogy eggyel többen vagyunk, de aztán ezt is megszoktuk.
Apu először nagyon szemmel tartotta, mivel pont most költözött át a barátnőjéékhez, de végül ő is megbékélt, mert nem látta jelét semmi olyannak aminek nem is akarta.
Igazából nem is kellett volna aggódnia, mert Jake-kel nem volt szokványos a kapcsolatunk. A suliban lévő párok állandóan egymáson csüngtek, és csakis összekulcsolt ujjakkal voltak hajlandó sétálni. Mi általában csak összefutunk, vagy ha találunk egy kevés időt egymásra, akkor kilovaglunk, vagy beszélgetünk, de az utóbbinál sem kanyarodunk el a lovas témáktól. Néha váltunk egy futó csókot, és ez nálunk így van rendjén. Senki sem panaszkodik, és senki sem akar több időt tölteni a másikkal. Úgy valljuk, hogy nem kell állandóan együtt lennünk ahhoz, hogy a másik érezze, hogy szeretjük. És ez így van rendjén.
-Hát te itt, ilyenkor?-kérdeztem meglepődve, mert ő általában még korábban kezdi a munkát, mint én.
-Így hiányoztam?-kérdezte nevetve, szarkazmussal a hangjában.-Viccet félretéve, elaludtam, szóval csipkedjük magunkat!
Szórakozottan szalutáltam, majd lerobogtam a lépcsőn, be a konyhába a két almáért.

Futár játékosan a hajamba fújt, ahogy átöleltem a nyakát. Ma kifejezetten elemében volt, ami azt jelentette, hogy akár napi két edzést is elvisel. Ez neki jó, de nekünk kevésbé, mert a napirendünk már így is elég szűkös. Ennek ellenére örültem, mert több időt tölthetek vele.
-Jobban szereted ezt a lovat, mint engem-fújta fel sértődötten Jake az arcát, amint elhaladt mögöttünk egy teli, bűzölgő talicskával. Tudtam, nem gondolja komolyan.
Nevetve csóváltam meg a fejem, és nem tudta elkerülni a figyelmem, hogy Futár büszkén tekint a fiú után. Szarka velünk szemben szintén nagyon jól szórakozott, még úgy is, hogy mostanában egyre jobban megvannak Jake-kel. Aztán sóhajtottam, és a táblázatot nézegetve nekiláttam a munkának.

-Nem is rossz, két századdal maradtál csak le a rekordtól. Megelőzött, de a második hely sem szégyen. Annyira-vigyorgott rám Mike idiótán, mialatt ellovagoltam mellette, és lépésbe vettem vissza Futárt.
-Hülye-vágtam rá csípőből. A fiú meg sem lepődött, de aki jobban ismerte, mint én, az észrevehette tompán felcsillanni a szomorúságot a szemében a megjegyzést követően. És ezt pontosan tudtam, mire véljem. Kezdtem újra kényelmetlenül érezni magam a közelében, pedig eddig semmi probléma nem volt. Miért kell ennek a kis kellemességnek is tovaszállnia?
Esetleg, futott át az agyamon, túl kemény vagyok vele? Mielőtt megválaszolhattam volna magamnak a kérdést, újabb meggondolatlan dolog csúszott ki a számon.
-Tudod, hogy nem úgy gondoltam.
A fiú közömbös tekintete a másodperc törtrésze alatt váltott át csodálkozóvá, és enyhe pír jelent meg az arcán. Ugyan nem egyszer vágtam a fejéhez dolgokat, de még soha sem mondtam neki ilyesmit. Mármint, ha az ezekért való bocsánatkérést értjük. Mert nem mondtam ki konkrétan, de a szavak mögött ott bújkált a jelentés. A gondolatba, és abba, hogy nem tudom a miértjét, én is belevörösödtem, de sokkal jobban, mint ő.
Egy darabig csak bambán nézett, és már majdnem megint elmakogtam valamit, amikor úgy érezte, kész összeszedni magát, és kicsit kényszeredetten ugyan, de visszatért a jól megszokott idióta szerepébe. Felvett egy kissé összeszedetlen, de tenyérbemászó vigyort, és magabiztosságot tettetve válaszolt:
-Tudom.
Nem tudott becsapni. És én sem tudtam becsapni őt, így meg sem próbáltam. Zavarodottan köhintettem egyet, majd az ezidáig értetlenül álldogáló Futárral együtt kimentünk a pályáról. Nem néztem hátra, de hallottam, ahogyan megkönnyebbülve felsóhajt, és nekitámaszkodik a kerítésnek (legalábbis a nyikorgásból ítélve). Két dologban voltam csak biztos: hogy ezzel a két perccel minden megváltozott a kettőnk kapcsolatában, és hogy legközelebb inkább lakatot teszek a számra.

Szinte öntudatlanul vittem el Futárt sétálni, és nyergeltem fel Vezért, aki táncolva ellenkezett. Most elmaradt minden kedveskedés, és törődés, amihez hozzászokott. Helyét gépies munka vette át, amit a fejemben egymást kergető gondolatok élvezni sem engedtek.
Az elmém megtöltötte a kétségek tömkelege, és most a fejrázás sem segített. De nem tudtam mást tenni, nem húzhattam a feladatokat, így ki kellett lépnem a pálya puha homokjára, és nyeregbe szállnom Mike előtt. Ugyan tudtam, hogy ezután minden megváltozik, de sajnos arról lövésem sem volt, hogy milyen irányba. A fiút elnézve neki se, és ez őt is nyugtalanította. Nem is kicsit. Beszélnem kell vele, de nem most. Majd délután. Talán.
Szótlanul melegítettem be a nyugtalanul fickándozó mént, majd beálltunk a starvonalhoz. Mike megadta a jelet, én pedig kikönnyítettem. Lábszáram nekinyomtam az állat oldalának, az pedig kilőtt. Nem szívből, idegesen lovagoltam, ő pedig nem szívből, idegesen futott. Bakolt egyet, majd a fejét kezdte rázni. Ficánkolt. Le kell nyugodnom, különben a túlzott idegességem tragédiához vezethet. Nyugtató szavakat mormoltam Vezér fülébe, aki először az edzés során, rám kezdett figyelni. Elégedetten bólintottam, és megpaskoltam a nyakát. Kezdett lenyugodni, ahogy én is, és a szétfolyt önbizalmam is lassacskán összekapartam.
De átkoztam a pályát, amért ilyen rövid. A hely szűkében csak negyedmérföldes pályánk volt, de Vezérrel felet szoktunk menni, így el kellett haladnunk Mike előtt is. És amint az megtörtént, a gyomrom újra bukfencet vetett, és az előbbi fiatal nyugalom semmivé foszlott. Vezér ezt kétségbeesetten érzékelte, és a hirtelen hangulatváltozás miatt újra bakolt. Majd megtorpant, és felágaskodott. Meglepettségemben csak kapaszkodni volt időm, mert Vezér szinte azonnal a fogai közé kapta a zablát, és újra nekiiramodott. Teljesen megzavarodott, míg én a sörényébe kapaszkodva próbáltam nyeregben maradni. Leshettem, hogy visszanyerem az irányítást felette, már csak azt akartam, álljon meg. Erősen meghúztam a szárat, ami ugyan nem ért semmit, de a ló mégis megállt. Megbokrosodva lihegett egyet, majd egy rodeólovat megszégyenítő gyorsasággal perdült meg, és iramodott neki. A csataktól ázott sörényen megcsúszott a kezem, és oldalirányban elrepültem.

Minden lassított, és akadozó felvételben ment egészen addig, míg földet nem értem. Nagyot nyekkentem, a fogaim fájdalmasan összekoccantak. A következő pillanatban pedig minden folytatódott tovább. Pedig szívesen elmenekültem volna a furcsa tekintettől, ami engem vizslatott a pálya széléről. Láttam, hogy habozik egy pillanatra, de aztán minden büszkeségét és az előbbi incidenst félredobva rohant a pályára. Vezér tőlünk húsz méterrel arrébb fújtatott. Sötét szőrét most verejték áztatta át, a fejét és a farkát a magasba emelve figyelt. De Mike ezt figyelmen kívül hagyta. Letérdelt mellém, és aggódva tekintett rám.
-Jól vagy? Mi történt?
Tényleg nem értette. Nem fűlött a fogam hozzá, hogy megmagyarázzam, ezért csak annyit válaszoltam:
-Jól vagyok. Kutya bajom, csak Vezér megijedt egy darázstól.
Borzasztóan gyenge kifogás volt, de a fiú láthatóan nem boncolgatta tovább a témát, hanem végre Vezérnek áldozta a figyelmét.
-Azt hiszem, inkább én viszem vissza-szólt hátra sem nézve, mire csak bólintottam, bár nem láthatta.
Miért van az, hogy fél óra alatt mindent képes vagyok teljesen tönkretenni?

A hangulat továbbra sem emelkedett, még apa és Jake értetlen tekintetén sem mosolyogtam, pedig milyen jókat szoktam kacarászni, ha valaki hasonló tudatlansággal figyel. Nem beszéltünk, a Vezér-incidens után pedig apa váltotta Mike-ot, így nem is kellett annyit találkoznunk. A gyomrom rögtön görcsbe rándult, amint a délután megejtendő beszélgetésünkre gondoltam, de amint eszembejutott, azonnal az agyam hátsó zugába száműztem minden vele kapcsolatos félelmemmel együtt.
Morcosan szálltam fel az iskolabuszra, rá sem hederítve a vidáman csicsergő barátnőmre, aki kitartóan próbálta felkelteni a figyelmem.
-A csudába is, Susan! Ha ilyen kiállhatatlan vagy, legalább mondd el, mi történt!-fakadt ki valahol félúton.
Nem menekülhettem, titkolózni pedig végképp nem akartam, így engedelmesen elszivárogtattam egy kevés információt.
-Mike történt.
Lucy pislogás nélkül meredt rám. Talán fél perc telhetett el, de ezt is csak az ablakon kinézve a tájból tudtam megállapítani, majd megszólalt.
-Hogy mi?
Értelmes reakció, remek. Azt hiszem, addig nem szabadulok, amíg mindent el nem mondok, legalábbis Lucy-t ismerve.
Szépen beszámoltam az egészről, időnként kevés szünetet hagyva, hogy újabb nagy levegőt vehessek, ami elegendő a folytatáshoz. A végén várakozóan hallgattam el, a lány véleményére várva a szituációval kapcsolatban.
-Azt hiszem Su, ezt egy kicsit túlgondoltad. Egyetlen mondat sem fajulhat idáig.
Nem kezdtem vitatkozni, mert megérkeztünk. Csak sóhajtottam, összeszedtem a cókmókom, és összébb húztam magamon a dzsekit. Ízlelgettem, amit a barátnőm mondott. Talán tényleg igaza van, és csak én képzeltem be magamnak az egészet?
Mindenesetre, ez így tényleg elég hülyén hangzott. Ha pedig így is lenne, ahogy Lucy mondta, Mike bizonyára nagyon jót röhögne rajtam, amikor kijelenteném, hogy beszélnünk kell, mert bocsánatot kértem. Úgy döntöttem, várok, a beszélgetést pedig elnapolom.

Ezek után a gondolataimat, ha talán kicsit szándékosan is, de a szülinapom felé tereltem. Az órák alatt azon gondolkodtam, hogyan vezethetném fel a szüleimnek azt a bizonyos vizsgát. Rengeteg ötlet merült fel, ezek közül volt, amit alapból elvetettem, és volt, ami még talán használhatónak ígérkezett, de azt, ami a biztos sikert hozza, még nem találtam meg. Valahol törióra közepén kifogytam minden ötletből, így feladtam. Van még időm, hogy kitaláljak valamit, így hagytam, hogy inkább az izgalom kerítsen hatalmába. A reggeli incidens szinte feledésbe is merült.

A hazafelé vezető úton kedélyesen beszélgettünk Lucy-val, és hamar szóba került Milli is.
-Megérkezett már?-kérdeztem.
-Állítólag dél körül már megjött, de majd otthon meglátom. Még mindig biztos vagy benne, hogy magammal hozzam?
-Persze-mosolyogtam.-Szeretem a gyerekeket.
-Sóval vagy borssal?-vigyorodott el a lány, mire csak nevetve felé lendítettem a kezem, bár eszem ágában sem volt megütni. Már majdnem hozzávágtam a szokásos hülyét, de az utolsó pillanatban összecsuktam a szám, hogy egy hang se jöhessen ki rajta. Hiszen mi sült ki akkor is belőle, amikor a fiúnak mondtam ugyanezt! Kétségbeesett gondolatmenetemet újból a végállomás szakította félbe.
-Ha minden jól megy, negyed óra múlva ott leszünk!-kiáltotta még utánam Lucy.
Ásítva csörtettem be a házba, majd felütve a tankönyveket nagyot nyögve nyugtáztam, hogy a házi feladat mennyisége most sem a legkedvezőbb, és hogy sokáig fogok fennmaradni miatta. Inkább lementem, hogy bekaphassak pár falatot.
Kivételesen lassan mentem le a lépcsőn. Nem volt miért sietnem. Kivettem a hűtőből a maradékot, és köszöntem anyunak, aki a mosókonyhában serénykedett. Elgondolkodva lapátoltam a számba az ételt, amikor tompa zenét hallottam fentről. Azonnal felismertem a csengőhangom, így felugrottam, és rohantam a szobámig, ahol a telefonom hagytam. Bizonyára Lucy az, mert késnek. Ám a kijelző ismeretlen számot mutatott.
-Halló?-szóltam bele a készülékbe bátortalanul.
Tényleg nem Lucy volt.

És igen, megint megvárattalak titeket, ráadásul egy viszonylag eseménymentes részt hoztam, igaz, ami történt, az fontos volt. (Megsúgom, nagyon fontos. ;) )
Bár ez az eseménymentes rész a főszálak előkészítése volt, és most, hogy mindhárom mozgásban van, jöhetnek az izgalmak. Szóval a következő rész ígérem izgalmasabb lesz. (Azt is megsúgom, hogy a továbbiakban kő kövön nem marad!) Még ami érdekelhet titeket, hogy hamarosan új szemszögekkel fogunk megismerkedni. (Aki akar, lehet találgatni.) Nem is rizsázok többet, köszi, hogy elolvastad!