Susan szemszöge:

Az út az istállókig szótlanul telt. Meséltem volna neki, mi történt azóta, hogy nem találkoztunk, de semmi érdekes nem jutott az eszembe, vagy olyan, amit az orrára kötnék. Ő sem beszélt, szája sarkában bújkáló kis mosollyal fürkészett mindent. Örült, hogy elfogadom, és nem ítélem el azért, mert egy nagyon nehéz időszakában meggondolatlanul cselekedett. Boldog volt.
Fogalmam sincs miért, de a ménistálló felé irányítottam a lépteimet. Andrew tudatlanul követett. Futárnál kellett volna kezdenünk, és azt is pontosan tudtam, hogy Jake a csődöröknél van. Én mégis arra mentem, hogy újra pattanásig feszítsek minden ideget, amiben már egyébként is bajnok vagyok.
Mikor beléptünk, Andrew udvariasan köszönt a munkáját végző fiúnak, bár az már nem volt ilyen kedves. Megmerevedve nézte a férfit. Egy pillanatig leplezetlen gyűlölettel bámult rá, de aztán összeszedte magát, és egy üdvözlésnek betudható, bár felismerhetetlen morgást küldött a mellettem sétáló felé.
Lelassítottam a lépteim, és hagytam, hogy Andrew elém kerüljön. A háta mögül biccentettem köszönetképp Jake-nek, de ő csak egy szúrós pillantásba sűrítette mindazt, ami kikívánkozott volna belőle.
A tekintetétől megborzongtam. Ő betartotta az ígéretét, én nemhogy megszegtem, még el is feletkeztem róla. Újra a fejrázás taktikáját választottam, hogy megszabaduljak az önmarcangolás szörnyű érzésétől, és Andrew után siettem.
-Öhm...-kezdtem el magyarázni, hogy megtörjem az ellenséges csendet.-Ő itt Vezér, sokra viszi, ha elkezdi a kétéves szezonját. Ő itt... Narancs lenne, de most nincs itt, mint látod. Már idősebb, de nincs sok első helyezése.
A pej ló, Merész mellett pedig az első csikónk, az egyéves Ármány lakik. Igazi egyéniség, nem sokáig tartott, amíg megtanulta kinyitni a boksza ajtaját. Ha teheti, meglátogatja a szénabálákat, a helységet, ahol az abrak van, zárjuk-kuncogtam el magam. A férfi is elmosolyodott. Szeretettel cirógatta meg a csikó selymes orrát, aki kedvesen böködte meg. Meglepetésemre Andrew egy szelet almát vett elő a zsebéből, és kérdőn fordult felém. Bólintottam, Ármány pedig élvezettel ropogtatta el a csemegét. Csalódottan nyihogott utánunk, miután továbbálltunk. Kért volna még, de tudtam kinek tartogatja Andrew az almát.
Az istálló végén visszafordultunk, és a másik épület felé indultunk. Kellemesen éreztük magunkat, én mégsem tudtam szabadulni az érzéstől, amit Jake hátamba fúródó tekintete okozott.

Sorban mutattam be a kancákat a derűsen sétálgató férfinek, aki általában csak bólintott, de néha megállt, és megpaskolta az állásból kíváncsian kukucskáló állat nyakát.
De például Dominó azonnal kiszagolta az almát, és kidugva a fejét kezdett kutatni Andrew zsebében, aki nevetve adott neki is egy szeletet.
-Kifejezetten kiélesedett a szaglása a finomságokra-vigyorogtam. Itt szerencsére senki sem volt rajtunk és a lovakon kívül, ezt egy apró pihenőnek tekintettem a pálya előtt, ahol Mike és apa edzettek.
-Ebben rendkívül tehetséges. A zsebekbe is megtanult benyúlni-folytatta Andrew.-Hol van?
Rögtön megértettem, kire gondol. Mosolygással rejtettem el azt a kis félszet, ami bennem ragadt a találkozással kapcsolatban. Futár bízik benne. Ennek ellenére aggódtam.
-Hátul. A leghátsó boksz az övé, a pejderessel, Szarkával szemben.
Igen, megtartottuk őket szomszédoknak. Egész jó barátok lettek, néha el-el beszélgettek, mi pedig jókat mosolyogtunk a nyihogó és bólogató lovakon. Nem lett volna szívünk bámelyiküket is másik bokszba áttenni.
Lassan, kínzó lassúsággal értük el Futár állását. Túl akartam esni rajta.
Azon kaptam magam, hogy visszatartott lélegzettel várom, mi történik. Hogy ezt leplezzem, gyorsan vettem egy nagy levegőt, mire köhögnöm kellett. Andrew aggódással a szemeiben tekintett rám, de végül én is megnyugodtam. Volt valami a férfi tekintetében, ami lecsillapított, és akár lágy szellő fújta el a kételyeim. Talán a mély, ártatlan bizalom és hála tükröződött benne.
Futár azonban (bizonyítva felesleges aggodalmam) nyugodtan nézett ránk. Csak egy pillantásra méltatta egykori szenvedéseinek okozóját, majd felém fordult. Hasonló szakértelemmel szagolta meg a zsebeim, mint ahogy az előbb Dominó Andrew-ét, de fejrázva húzódott el.
-Már nem is vagyok olyan érdekes, ha nincs nálam kaja, igaz?-kérdeztem kedveskedve az állatot, aki komoly tekintettel kezdett bólogatni. Nem bírtam visszatartani a nevetést, így halkan kuncogni kezdtem. Andrew csatlakozott hozzám, de Futártól csak egy megrovó pillantást kaptunk. Nem elég, hogy nem kapott nassolnivalót, még komolyan sem vesszük! Ez már aztán több a soknál.
Megragadta a vastag pulóverem, amit a csípős szél miatt vettem magamra, és ráncigálni kezdte.
Leküzdöttem egy újabb nevető-rohamot, és az üstökét simogatva mondtam:
-Bocsáss meg.
Elégedetten figyelt. Ha nem ló lenne, azt mondanám, mosolygott is, de ezt már nem figyelhettem meg jobban, mert Andrew elővette az almákat.
Messzebbről is jól kivehető volt, hogy enyhén remeg a keze, de magabiztos, és lassú mozdulattal közelített a felém már érdeklődését elvesztett állathoz.
Az óvatosan megszagolta a gyümölcsöt, és kicsit még ódzkodva vette el a férfitől. Lassan, ízlelgetve ropogtatta el, nem úgy mint általában. Ezután egy pillanatig habozott, majd nyihogva közölte kívánságát: kér még.
Andrew felszabadult mosollyal adott neki, amikor pedig már nem volt mit, simogatni kezdte. Futár élvezte a kényeztetést, és rémület nélkül adta át magát a jóleső törődésnek.
Elérzékenyülve figyeltem a lovat. Nem fért a fejembe, hogyan képes újra megbízni egy olyanban, aki életének legrosszabb korszakát okozta. Hogyan képes átlépni a lelki akadályokat, lerombolni a falakat, amiket saját maga húzott fel annak idején. Hogyan lehet akkora arany szíve, és hogyan értheti meg mások butaságait. Olyan személyiség, akiről csak példát lehet venni, annak ellenére, hogy nem ember. Sokkal jobb, mint amilyen egy ember valaha is lehet.
-Azt hiszem mennem kell. Nem tartóztatlak fel-szólalt meg egyszer csak Andrew. Mire pislogtam egyet, már az istálló túlsó végén járt. Még annyit sem mondhattam neki, hogy legközelebb is eljöhet. Kicsit mellbevágott, hogy rögtön Futár után itthagyott, de talán kicsit hálás is voltam, amiért megúszhattam a kellemetlenségeket a pályán.
Még paskoltam egyet az ugyanolyan értetlenül néző kanca nyakán, aztán nekiláttam a feladatoknak.

A nap lemenőfélben volt, amikor lejöttem a pályáról Lepke, Lucy, és egy fiatal lovunk, Ónix társaságában. Ónixot nemrég kezdtük el keményebben edzeni, és egy kicsit tapasztaltabb lovat választottunk mellé, aki segíthet neki megtanulni a versenyzés művészetét. Ketten sokkal jobb gyakorolni, mint egyedül, és a lovak is jobban élvezik a munkát. Emellett erősödik a versenyszellemük is, amit egyedül nehéz elérni. Talán a legjobb, ami felér egy jó tereplovaglással is, az az, amikor mind a négyen a pályán vagyunk. Olyankor igazi verseny bontakozik ki, és olyan érzésem van, mintha egy neves pályán lovagolnék, egy neves versenyen. Már csak a tömeg izgatott zúgása hiányzik, ami leginkább egy dühös méhkasra hasonlít. Ilyenkor általában Futáron ülök, a többiek pedig panaszkodnak, mert rendszerint laposra verjük őket. Apa szerint megállíthatatlan páros vagyunk, a versenypályán pedig mindenki csak hasonlóan járhat majd, mint Jake-ék, ha gyakorolunk.
Az istállóknál elváltak útjaink. Én a csődörökhöz mentem, Lucy a kancákhoz. A jellegzetes szag megcsapta az orrom, amint beléptem. Ónix fickándozni kezdett, mert nem hagytam, hogy köszönjön Vezérnek. Ha két ló (főleg, ha mének) összeérintik az orruk, abból bizony könnyen lehet verekedés, nekünk pedig nem jönne jól két sérült lovat ápolgatni. Még az is lehet, hogy nem versenyezhetnek, ami fiatal lovaknál még rosszabb. A legfurcsább egy ilyen helyzetben, hogy milyen nevetségesen egyszerű megelőzni.
Vezér hasonlóan reagált, és megrovó pillantással illetett meg. Fejcsóválva nevettem el magam. Minden ló saját személyiség, és néha kifejezetten szórakoztató ezt látni.
Miközben Ónixszal foglalkoztam, Andrew látogatásán gondolkodtam. Még szerencse, hogy apuval és Mike-kal nem kellett összefutnunk, csak Jake-kel. Lucy pedig... hol volt Lucy? Minden apró kis emlékképemet összeszedve is arra jutottam, hogy a lány még az istállóban volt, amikor a férfi megérkezett. De mikor arra mentünk, már nem volt ott. Összevontam a szemöldököm. Ha találkozunk, kifaggatom.

Sóhajtva akasztottam fel a kantárt a helyére, miután alaposan megmostam a zablát. Ezután sietve léptem ki az egyik nyergesből, ami a mének istállójának legvégéből nyílt. A kancáknál is ugyanilyen van, jóllehet a két épület egymás hasonmása.
Végigsétáltam a folyosón, ami nem vett igénybe sok időt, de évszázadoknak tűnt. Kíváncsi voltam, a barátnőm hova lett akkor, és miért. Bekanyarodtam a kancákhoz, ami ugyancsak közel volt, és körbenéztem. Reméltem, hogy még itt találom a lányt, és szerencsém is volt. Lepke bokszában foglalatoskodott.
-Lucy!-kiáltottam. Az említett kíváncsian nézett ki, amikor pedig meglátott, melegen elmosolyodott.
-Mit szeretnél? A házban szoktál megvárni.
Újra körbenéztem. Sehol senki. Remek.
-Hová tűntél akkor?
Lucy rögtön megértett mindent. Sútött róla, hogy remélte, elfeledkezem erről az apróságról, de nem így lett. Kényelmetlenül álldogált ott, a boksz előtt, és kezeit tördelve gondolkozott, mit mondjon. Pedig nem voltam rá mérges. Csupán nem értettem, miért, és ezt akartam megtudni. Furcsa, hogy azt mondják, egy tett többet ér minden szónál, de néha egy ártatlan mondat is elég ahhoz, hogy valaki kényelmetlen helyzetbe kerüljön.
-Nem akartam látni-mondta végül erőtlenül. Szégyellte magát. Nem nézett a szemembe, de végül folytatta.-Láttam, hogy jön. Inkább bementem a házba. A hátsó ajtón.
Furcsa volt így látni a barátnőmet. A mindig életvidám, cserfes és véleményét nem véka alá rejtő lány most mélyen a földbe süllyesztett tekintettel, szégyenkezve állt ott.
-Nem féltem. Csak...
Tudtam mire gondol. Az első találkozásunkkor a börtön után én sem akartam látni. Gyűlöltem a tettéért, és azért, amivé lett. De nem tudtam mit válaszolni. Nem számítottam erre, bár visszagondolva, elég nyilvánvaló volt.
-Nem értem, te miért bízol ennyire benne-szólalt meg újra. Hangjában kis megrovás bújkált, és temérdek értetlenség. A gyomrom kissé összeszorult a gondolatra, hogy talán a válaszomon múlik minden. Újra elveszíthetem a barátnőmet, és nem akarok újabb balesetet elszenvedni azért, hogy kibékülhessünk. Okosan kellett fogalmaznom. Ráébresztenem az igazságra, ami oly gondosan takargatja magát. A jóra, ami, akármennyi is, jóval kevésvé szembetűnő, mint egy csepp rossz. Egyfajta felelősségérzet súlyai nyomták a szívem. És mégis, milyen érdekes, hogy ez a rengeteg gondolat nind egy tovatűnő pillanat műve volt!
Összeszedtem magam, és Lucy kérdő tekintetébe meredtem.
-Tudod-kezdtem a magyarázkodást műmosollyal. Eszembe sem jutott, hogy ez a beszélgetés nekem is okozhat kellemetlenségeket. A meggondolatlanság bizony súlyos hiba.-Ennek igazából talán nincs is rendes oka. Egy sugallat, egy megérzés az, hogy tudom, ő jó ember. A kényszer is nagy úr, és őt bizony az élet kényszerítette felvenni egy szörnyeteg álarcát. Most le akarja venni, de ez csak úgy sikerülhet, ha őszinte támogatást kap. Emlékszel még arra, amit Helen mesélt? Bizosan emlékszel. Mindannyiunk memóriájába beleégett. Talán az volt az első jel, ami útbaigazított az igazsághoz vezető úthoz. Szóval összefoglalva, megérdemli, hogy bízzunk benne.
Megkönnyebbülten engedtem ki egy apró sóhajt. Végre kiadtam magamból, amit akartam. Már csak várnom kell, a sors milyen következményt oszt neki.
-Hű-barátnőm nagyra meresztett szemekkel nézett. Látszott, hogy itta minden szavam.-Így még nem is gondoltam erre. Nem lehet mindenki, aki valaha is rosszat tett, velejéig gonosz, mert akkor mindenki az lenne. Azt hiszem, igazad van. De akárhányszor meglátom, súlyok telepednek a mellkasomra, és alig kapok levegőt. Ez más, mint a félelem, ez utálat, talán szorongás. De megérdemli azt a bizonyos tiszta vizes poharat.
Tudtam, hogy megértette a lényeget. Talán nem is nekem kéne hálásnak lenni érte, de akkor olyan boldogság szaladt szét a testemben, amit már nem tudtam kontrollálni. Nagy ölelésbe vontam Lucyt, és a vállába szipogva motyogtam el a szót:
-Köszönöm.
Válaszképp csak magához szorított.
Néhány másodperc múlva húzódtam csak el, és mosolyogva kérdeztem tőle: -Bemegyünk inni egy pohár teát?
Bólintott, és megindult a ház felé.
A rövid, szótlan út alatt alkalmam volt megcsodálni az égboltot. Valamivel a horizont felett pislákolt még egy kevés fény, és titokzatos derengésbe vonta az ismerős tájat. Az árnyékok ijesztően megnyúltak, és furcsa alakokat felvéve, vagy más árnyékokkal összeolvadva alkottak különös mintákat, ahol tudtak. A csillagok tompa fénye gyémántokra emlékeztetett, a reményre a végtelen sötétségben.
A sötét ellenére mégis jól láttunk, mert az utcai lámpák fehéren világítva segítettek át minket a korai estén.
Szeretem az éjszakát. Minden olyan nyugodt, és elfelejtheted azokat a gondokat, amik egész nap nyomasztanak. Ilyenkor érzem magam igazán szabadnak, a lovaglás mellett. Egyszer össze kéne hozni egy éjszakai lovas kiruccanást, gondoltam.
De gondolatmenetem egy hang szakította meg, amint egy kérdő mondattal fordul hozzám:
-Akkor mi legyen Millivel? Biztos vagy benne, hogy áthozzam?
-Igen. Jól fogja érezni magát-feleltem. Majd vigyorogva tettem hozzá.-Ha rossz lesz, legfeljebb kitesszük a kutya mellé.
-Nincs is kutya.
-Pont azért.
Elnevettük magunkat. Az előbbi feszült hangulat elszállt a pillanat szárnyán, és helyére kellemesség költözött.
Csak kitartás, és lelki erő kérdése a boldogság. Elég erősnek kell lenned ahhoz, hogy hidat építs a rossz felett, ami egyenesen a jóhoz vezet. Ez pedig talán hosszú ideig tart, de a szakadatlan küzdelem egyszer gyümölcsöt hoz. Méghozzá édeset.

És itt is lennék egy töltelék résszel. Mostanában úgy érzem, nem tudom eléggé kifejezni az érzelmeket, és túl sokat lelkizek, ami ebben a könyvben nem éppen helyénvaló. Ti hogyan gondoljátok? Köszi, hogy elolvastad!