Susan szemszöge:

A vegyes érzelmek újult erővel söpörtek végig rajtam. Először újra a nyakbaugrós-hangulatomba kerültem, aztán elszomorított az elrejtett információ a két szóban: talán soha sem fog megbízni Andrewban úgy, ahogyan én. Végül csak megöleltem, és megköszöntem. Talán azt, hogy legalább bennem bízik, talán azt, hogy nem utasítja el elvből a férfit. Még én sem tudom.
Közben pedig nem értettem, hogyan lehetséges, hogy a pillanat törtrésze alatt két ellentétes érzelem vonuljon végig rajtam, teljesen összezavarva az eddig tiszta vizet. Néhány másodpercig csak tétlenül álltam, hogy feldolgozzam a bennem dúló érzelmeket: hagytam, hogy az a bizonyos víz lecsillapodjon. Jake ezalatt már otthagyott. Számára itt végetért a beszélgetés, és mivel lovász, nem kevés dolga van a versenyek után. Hiába lovagolta ő a futam nyertes lovát.

A nap már lemenőfélben volt, amikor másnap begördültünk a kocsival és a lószállítóval a kavicsos útra a házunk előtt. Ez alkalommal távollétünkben Lucy, és apa egy ismerőse látta el a lovakat, de valószínű ketten ahhoz már kevesek voltak, hogy rendesen lovagolják is a lovakat, így sok munkánk lesz még holnap.
Nagyot nyújtózva szálltam ki a járműből, közben pedig akaratlanul is eszembe jutott: a legutóbb nem telt ilyen rózsás hangulatban a visszaút. Egy pillanatra ledermedtem. Nem, inkább nem is gondolok ilyenekre. Egy pillanatig csukott szemmel igyekeztem kiűzni a fejemből minden negatív gondolatot.
-Majd én foglalkozom Futárral!-kiáltottam oda apának, aki Mike-kal már le is nyitotta a lószállító platóját.
-Szervusz, kislány-mondtam halkan, miközben lassan közelítettem meg a fekete kancát. Hagytam pár másodpercet, hogy még nekem háttal is felismerjen, majd megpaskoltam a nyakát. A vezetőszárat kioldva kifaroltattam a szállítóból, miközben a ló halk horkantással köszönt el Lepkétől.
-Büszke lehetsz magadra-mondtam, amíg levettem róla az utazáshoz szükséges dolgokat, majd kivittem sétálni a kedvenc ösvényünkre a gyümölcsös mentén. Az állat magasan tartotta kecses ívű fejét, büszkén nézve le rám. Pontosan tudta, milyen jól teljesített. Fogalmam sincs, miért pazarlom az időm akkor a dicsérésére. Talán, mert szereti hallani. Én pedig kész vagyok arra, hogy minden kívánságát lessem.
Néha csak azon gondolkozom-nem egyszer egy hasonlóan békés séta alkalmával-, hogy mivel érdemeltem ki azt, hogy ezt a csodát birtokolhassam. És Andrew miért nem? És ahogyan azt már egyszer meséltem: jó-e birtokolni?
Hasonszőrű merengések közepette sétálgattunk tovább kényelmesen. Néha megálltunk, ahogy Futár kitépett egy-egy fűcsomót a földből. Szinte észre sem vettem, hogy Lepke időközben utolért- Mike-kal az oldalán.
-Lassúak vagytok-vigyorgott ránk a fent említett.
-Nem verseny-feleltem egyszerűen. Nem volt már energiám a fiú badarságaira. Nem is beszélve arról, hogy egyre kényelmetlenebbül érzem magam a közelében a kórházi eset óta. A tudatlanság néha tényleg áldás, még ha ebben az esetben nincsenek is nagy következményei.
-Attól még csigák voltatok-húzott tovább a fiú, de elengedtem a megjegyzést a fülem mellett.
-Jól lovagoltál tegnap-mondtam inkább, és ezzel aztán nagy sikert arattam. Az önfényezés kecsegtető gondolata elfeledtette vele az előbbi gyerekes kis vitáját, amibe én még be sem voltam hajlandó szállni.
-Köszi-mondta még nagyobb vigyorral az arcán.-De a negyedik hely nem a legjobb. Bár nekem van az egyik legjobb technikám, és természetesen sokat tudok kihozni a lovakból. Aztán ott van az, hogy aznap reggel fájt egy kicsit a fejem, és...-azt már meg sem jegyeztem, hogy fájhatott is, mert miatta és Jake miatt késtünk el majdnem. Legnagyobb örömömre azonban nem folytatta. Lepke megkönyörült mindenkin, és megmakacsolta magát, így Mike azzal volt elfoglalva, hogy kirángassa egy bokorból, amit a kanca megfelelőnek talált ahhoz, hogy megkóstolja.
Az elágazásnál voltunk. Az egyik út visszavezetett a farmra, a másik tovább, egyenesen a gyümölcsös mentén, ami mellesleg már régóta gazdátlan. Az istállók felé vezető kanyarulatot választottam, ezzel eltűnve Mike elől. Magamban szerencsét kívántam Lepkének, hogy ne unja túlságosan a fiú társaságát, és kicsit gyorsabb tempóra kapcsolva indultunk vissza. Nem volt szükség hosszú sétára, csak egy utazás utáni mozgásra mentünk.
Futár fickándozni kezdett. Gyorsabban szeretett volna menni. Pajkosan elmosolyodva kezdtem el kényelmesen szaladni, így a ló ügetésben haladhatott mellettem. Egyszer-kétszer majdnem elrántott, mert szívesebben ment volna gyorsabban, de már késő volt ahhoz, hogy ész nélkül rohangáljunk ott, ahol amúgy sétálni szoktunk.
Körülbelül három perc alatt értük el az istállókat, ahol apu nézett ránk fejcsóválva.
-Nem bírt magával-vigyorogtam rá.
-Te meg túlságosan elkényezteted-vágott vissza, mire sértettséget színlelve vezettem be Futárt a bokszába. Intettem apa ismerősének, aki most készült távozni, és akinek meg kéne tanulnom a nevét.
-Jó éjt-öleltem át a ló nyakát, és még egyszer beszívtam jellegzetes illatát. Kiélveztem a pillanatot. Futár a hajamat rágcsálta, és kedvesen böködött. Lassan távolodtam el tőle, puszit nyomtam bársonyos orrára, és integetve csuktam be boksza ajtaját.
Dolgom végeztével lassan sétáltam a házig, de ez a falatnyi út most inkább óráknak tűnt. A fáradtság nehéz ólomsúlyai csak most kezdtek rajtam igazán megtelepedni.
Sóhajtva pillantottam az égre. A nap szemmagasságban úszott az egyre feketedő égen, és égette a szemem. Napellenzőt alkottam a homlokomra a kezeimmel. A Sarkcsillag már látszott, ahogy a Göncölszekér is. A Hold apró kis sarlóját alig tudtam észrevenni, a fogyóhold a végét járta. Sötét lesz az éjszaka, bár fogalmam sem volt, mennyi lehet az idő. A lovam közelében az időérzékem a semmibe veszik, nem úgy az együtt töltött idő. Minden apró kis pillanatot és emléket mélyen a szívembe zárok. Nem tudom, mi lenne velem Futár nélkül. Kezdtem megérteni Andrewot. Ez a ló, akár a Szirének, elég, ha egyszer a bűvkörébe von, és a vágytól, hogy a közelébe mehess, nem szabadulsz többé.
Elnyomva egy ásítást léptem be a szobámba. A bőröndöm az ágyam előtt hevert, és apró kis emlékeket juttatott az eszembe. Olyanokat, amikről azt hittem, már rég a feledés süllyesztőjébe merültek, de mégis megőriztem őket, akár kis tanulságokat. Az érzést. A lelki szemeim előtt lepergett a sok költözés, az ismerős ürességérzet. A tudat, hogy csak egy rongybaba vagyok. És egy cseppnyi hála a sorsnak, hogy ezt nem kell már átélnem többször.
Újra megráztam a fejem, amit mostanában talán túl sokszor csinálok. A mozdulat, amivel a negatív gondolatokat és érzelmeket ürítem ki az agyamból, hogy újra pozitivitás és vidámság költözhessen a helyére.
Anya már odalent pakol. Mostanában már nem nagyon hagyja, hogy segítsünk neki, szóval csak a felesleges körök lefutása lenne lemenni, és megkérdezni a gyilkos kérdést: kell-e segítség?
Ami a legérdekesebb, hogy nem csak a pakolászást csinálja egyedül, bár a holmijainkat békén hagyja. Talán, ez egyfajta bizonyítás magának, hogy képes vezetni a háztartást és mellette az istállóval foglalkozni. Amikor elkezdünk versenyezni, még lovagoltak, de nem igazán működött, így felfogadták Mike-ot, aki az istálló zsokéja lett. Mostmár itt van Jake is, és persze hamarosan én is, három fiatal. A szüleim már negyven évesek is elmúltak, és a sportok kegyetlen világában hamar kiselejtezik az embereket. Aki teheti, edző lesz, aki nem, az sajnos így járt. Elfelejtődik az igazi adrenalin érzete, a nyerni akarás, egyszerűen az, amiért oda kerültek. Ezért is nehéz anyának elfogadnia a tényt, hogy ő már nem a versenypálya sztárja. Azóta alig lovagol, apu még gyakrabban. Holnap megkérdezem, akar-e jönni, gondoltam.
Ahhoz, hogy kipakoljak, már túl fáradt voltam, így lefeküdtem aludni, mély, álommentes nyugalomba zuhanva, a teljes időtlenségbe.

Másnap a fáradtság ellenére is már korán talpon voltam. A rutin kidobott az ágyból, fogalmazhatunk így is. Szokásom szerint leugráltam a lépcsőn, kivettem a gyümölcskosárból két almát, és dúdolva léptem be a kancák istállójába. Még alig kezdett világosodni, de itt már mindenki ébren van ilyenkor, szóval mindkét istállóban égtek a fények.
Futár izgatott horkantással üdvözölt, és természetesen nem kerülte el a figyelmét a kezemben pihenő csillogó finomság. Nevetve adtam oda neki, majd megettem az enyém is.
-Szia-nyomtam gyors csókot Jake ajkaira, aki a szénatároló felől jött egy talicska friss, sárga szárított fűvel. A fiú mosolyogva nézett rám, és befordult Dominó állásába. A kanca mohón vetette rá magát a szénára.
Kiálltam a felakasztott tábla elé, és megnéztem, mi van már kész. Sokan vagyunk, és, hogy ne legyen kavarodás, a napi feladatokat a táblára írjuk fel. Már nagyjából kialakult, ki mit csinál, hol és mikor, de a biztonság kedvéért mindenki erre hagyatkozik. Felvettem a filcet, és kihúztam Dominó reggeli szénaadagját.
-Abrakot kapott?-kérdeztem Jake-et.
-Tudod, hogy azt a széna után kapják-válaszolt kicsit dorgálón.
-Fő a bizonyosság-vágtam vissza.
-Ott a pont. Meg sem szólaltam.
Magabiztosan vigyorogva indultam dolgomra.

-Mesélj-utasított Lucy, amint elfoglaltuk szokásos helyünket a buszon.
-Szia neked is-mosolyogtam.-Rég láttalak.
-Térj a lényegre-durcázott a barátnőm.
Sóhajtottam. Úgy sem menekülök. Viszont addig is, játszom az egyik kedvenc játékomat, Lucy csigázását.
-Hát, tudod, reggel beszálltunk a kocsiba, aztán két óra múlva lemozgattuk a lovakat, aztán megint beszálltunk a kocsiba, aztán még háromszor kellett kiszállni, aztán a szálláson is kiszálltunk...
-Az ég szerelmére már, a lényeget kértem!-kiáltott a lány, összefonva maga előtt a karjait.
-Tudom-feleltem egyszerűen.-Na, legyen gyereknap...

Nevetgélve lépdeltem a busz felé, barátnőmmel az oldalamon. A nap lassan kezdett alábukni, ami normális, tekintve, hogy november végén járunk.
A sárga járműhöz érve lehuppantunk a busz hátsó felén elhelyezkedő ülésekre, és otthonosan elhelyezkedve vártuk, hogy elinduljunk.
-Képzeld-sóhajtott Lucy.-Az unokatesóm, Milli meglátogat minket. Náluk állítólag szünet van, de a szülei dolgoznak, így lepasszolták nekünk másfél hétre.
Felhúzott szemöldökkel meredtem a mellettem ülő lányra. Már több, mint két éve ismerjük egymást, de nem említette még, hogy lenne unokatestvére. Ráadásul úgy beszélt, mintha kész istencsapásával lenne dolga.
-Mennyi idős?-kérdeztem.-És ennyire rossz lenne?
-Hat éves. És igen, szerintem nem láttál még ilyen hiperaktív kislányt. Annyi benne az energia, hogy az egyszerűen elképzelhetetlen. És már holnap érkezik-siránkozott.
Nem értettem, miért ilyen negatív. Nekem nincsenek unokatesóim, és a gyerekekkel sincs sok tapasztalatom, szóval nem ítélkezem, főleg nem ismerve az említettet.
-Hogy fogok így átjárni segíteni?-mondta tovább a magáét Lucy, oda sem figyleve rám.
-Hozd át Millit. Nem lehet annyira szörnyű, nálunk pedig van hely a rohangálásra.
-Te akartad-vigyorodott el végre.-Fogsz te még könyörögni.
Ezután csak a csendbe burkolózva ültünk, ki-ki a maga gondolataiban. Én a mai bokros teendőim számoltam össze, és elhúztam a számat. Nem egy lovat kell lelovagolnom, vagy futószáraznom. Szerencsére reggel kitakarítottuk az állásokat, de az etetés és a megmozgatás is pont elég feladatnak bizonyul, főleg a téli időszakban, amikor hamar besötétedik.
Lucy velem együtt szállt le, ő nézelődött, míg én a kapukulcsokkal bajlódtam. Odabent aztán köszöntünk anyunak, és leültünk a szobámba tanulni. Újra csak a szám húztam a tetemes mennyiségű házi miatt, de sietnem kellett vele. Ha a lovak a tanulás rovására mennek, bizonyára nem tehetem le a rajtengedély-vizsgát, mert apu nem fogja engedni. És az szörnyű lenne.

-Szia, Vezér-gügyögte Lucy a hátam mögött a kedvencének, miközben a mén gyengéden belefújt a lány hajába. Visszafordultam, és mosolyogva figyeltem őket, mígnem Mike lépett be a ménistállóba.
-Szia...sztok-köszönt, mert Lucyt csak később vette észre. Pedig már ő is hozzászokott, hogy majdnem minden délután itt van. Kell a segítség, különösen ebben az időszakban. Lassan fel kéne vennünk egy új alkalmazottat, gondolkodtam el.
Mike láthatólag azért jött, mert szeretett volna valamit, de most barátnőmet látva kissé csalódott arckifejezést öltött. Jobban örült volna, ha egyedül talál, súgta vihogva egy gonosz kis hang a fejemben, de gondolatban jól pofonvágtam, így durcásan ugyan, de elhallgatott. Sajnáltam a fiút, ez tagadhatatlan, de nekem barátom van.
Az istállóban csipogó hang szólalt meg. Azonnal a ház előtti kapu felé vettem az irányt, ugyanis tudtam, ez a csengő. Már nem egy ember (de elsősorban Lucy) panaszkodott, hogy javarészt kinn vagyunk, így nem halljuk ha megjönnek, és nem tudjuk őket beengedni. Ezért beszereltettük az istállókba is, így az is jelzi, ha vendégünk akadt. Apropó vendég. Halványlila fogalmam sem volt, hogy ki lehet az, mert nem hívtam senkit, tudtommal anyuék sem. Legalábbis emlékeim szerint.

Az kapunál aztán egy laza csuklómozdulattal forgattam el a kulcsot a zárban, és kitártam az ajtót. Feljebb kellett emelnem a fejem, hogy az illető szemébe nézhessek, de amikor felismertem a vonásokat, még levegőt is elfelejtettem venni. Az emlék olyan intenzitással rohant meg, hogy majdnem elestem, és a kilincsbe kapaszkodva tartottam meg magam. Én hívtam meg, és elfelejtkeztem róla.
Andrew zavartan toporgott a nyitott ajtónál, majd óvatosan megkérdezte:
-Rosszkor jöttem? Csak mert tudtam, hogy iskolában vagy, és gondoltam, már készen vagy a házi feladattal...
-Nem-nem-nem -mentegetőztem, és egyik kezemmel hevesen kalimpáltam hozzá (amelyikkel nem kapaszkodtam a kilincsbe még mindig).-Nagyon is jókor jöttél, csak...
-Csak?-hangja kíváncsivá, talán kissé csalódottá vált.
-Csak... elfelejtettem-motyogtam lehajtott fejjel, megszégyenülten.
Erre nem is tudott mit válaszolni. Nem döbbent meg, de nem esett neki jól.
-Akkor megyek is!-válaszolt, de egy pillanatig még várt, hogy legyen időm tiltakozni. És ezt ki is használtam.
-Szeretném, ha maradnál. Körbevezetlek-mosolyodtam el kényszeredetten, ő pedig bólintott. Elindultunk az istállók felé, hogy aztán jöhessen az igazi feketeleves, amikor a többiek is észreveszik kit hoztam ide...

Végre (megint sok késéssel) meghoztam az új részt. Valójában szó sincs ihlethiányról, talán csak a nyári eltunyultság uralkodott el rajtam. De mostmár tényleg igyekezni fogok. Hanem kíváncsi lennék a véleményetekre, akár tippekre. Miből lehetne több, esetleg helyesírási hiba, amit már nem egyszer írtam el. Nem is szaporítom tovább a szót, köszi, hogy elolvastad!