Csöndes volt az aluljáró,
fölötte süvített a szél.
Csempekockás falon időtálló,
karcolatokat festett rá az éj.

Rongyaiban ült a földön,
a jéghideg betonjárdán,
szemeit komoran leszegezte.
Szégyellte tehetetlen nyomorát.

Kis műanyagdobozában
egy fényes apró díszelgett.
Tán nem sajnálta jól meg a világ,
egyvalakit alamizsnává tett.

Szemeit verte az éhség,
és ruhája alatt a bőr
megnyúlott, mint a kocsonyás kék ég,
vajon láthatott e ő szebb időt?

Neon lámpafény őrizte
őszülő, vén halántékát,
áztatva hetyke zápor előtte.
Gubbasztva az éjszakáját.

Csöndes volt az aluljáró,
fölötte süvített a szél.
Elfordított fejjel tovább mentem,
de mért nem segítettem rajta én?!