Megrokkant az idő súlya alatt,
énképeimnek éve, és száma,
elvásott, régi saras cipőben
szaladok újra télből a nyárba.

Nem koptatja már a naplementét,
fák alatt megbúvó fiú és lány,
rég elfeledett szerelem íze,
hozzám egyszer majd csak visszatalál.

Ringat a remény, és csobog a csönd,
fészek nélküli lombbal betakar,
kering némán a folyó, s a Föld,
némaságában aludni akar.