Öreg anyóka a padon,
morzsát galamboknak szórja,
dér eres, kicsiny kezével,
ölében az éthordója.

Ráncos arcán az emlékek,
mikor férjét frontra vitték,
kegyelmet akkor nem kapott,
s most virraszt az egyedüllét.

Fekete szövetkabátján,
már rojtosodik a posztó,
megcsillan rajt a régi sár,
benn az emléke nyomasztó.

Ősz kontyába a hideg kap,
és a szombathelyi Fő tér,
felkel, lassan hazaballag.
Ma még Ősz van. De holnap Tél.