Lárma öleli körül a várost,
özönlő autók sokasága,
székben ülve magányosan vár ott,
senki se vet pillantást reája.

Arcán ül a barázdázott évek,
amit a háború alatt megjárt,
most életét éli négy keréken,
lábát vitte el kegyetlen gránát.

Szemébe már nem süt a nap fénye,
mert szilánkosra zúzta szilánk,
csitulva vakság kék tengerében
könnyezve, másnak tűnik e világ.

Remegő kezével szorongatja
öngyújtóját, lassan lángot csihol,
hű csatlósa lett a cigaretta,
az nem ártalmasabb, mint a szmog.

Ha mélyeket szív, tán kicsit boldog.
Nincs körötte feleség, fia, lánya,
megtépázta az élet és a sors
szele. Tudja nem maradt sok hátra.

Télbe költözött ében hajszála,
és csak vendégként járkálgat hozzá
titkon, egyedüli jó barátja,
a néha meglátogató halál.

A busz is befordul már a sarkon,
csikorogva, mintha társa lenne,
s leszálló utasok garmadával
halkan, csak tovább gurul a csendbe.