Elvarázsol egy néma,
tenger-kéklő dallam,
elsodor a messzeség.

Szikrákat szór a hajnal,
s a magány szomorúan,
csöndben átölel.

Elmúlt száz elkárhozott
hajnal, küzdelem és a
kínzó látomás,

de bennünk ég a tegnap,
s ketten bámuljuk majd
a holnap csillagát.

A csönd imáját rebegem érted,
térdem feszül a
vágyak templomán,

titkaink tüzét
álmodjuk újra,
halkan, senkinek, csöndesen.

A füstbe fúló rongyos,
szelíd perceinket,
megfojtja az áhitat,

átfonva a gyors időt,
új hűséget gerjeszt,
várva jobb másikat.

Felsóhajt kíntól az
alkony, s a büszkeség
ódon templomán,

én leszek az, aki
őrzött titkaidért a csöndnek,
elmond érted egy szebb imát.