Anakin felépülése csodaszámba ment a Szenátusban, és úgy tűnt, az egész Coruscant ettől az egy hírtől zajos.

– Az a Skywalker, képzeld, életben maradt – súgta egy polgár a társának, ahogyan átvágtak téren, az égig érő lakótornyok árnyékában.

– Anakin Skywalker felépült borzalmas mérgezéséből – emlékeztették tízperceként a hallgatókat a különböző adások. – A tettes keresése nagy erőkkel folyik, de a rendőrség egyelőre nem osztotta meg a gyanúsítottak listáját.

Olybá tűnt, még a csapból is Anakin halálhíre és váratlan felgyógyulása folyt.

Maga a felgyógyult is csodálkozott rajta, hogy még mindig vehet levegőt; ahogyan sorra fogadta a jókívánságokkal teleírt üzeneteket a datapadján, illetve, ahogyan sorra kapta a halálos fenyegetéseket, képtelen volt nem arra gondolni, hogy legközelebb talán nem ússza meg ilyen olcsón.

– Szükséged lenne testőrökre, fiam – tanácsolta neki Sheev Palpatine, aki a Naboo bolygó egyik szenátora volt. Anakin már első találkozásukkor megkedvelte az ambíciózus és rendkívül intelligens férfit, és ez a benyomás határozott baráti érzéssé mélyült. – Ezekben a veszélyes időkben nem tudhatod, ki leselkedik rád.

Megfejthetetlen, pengevékony mosolya volt Sheev Palpatine-nak, de Anakin úgy döntött, jószándékának jeleként tudja értelmezni. Anakin tudta, hogy a Valorum leváltásáról szóló kijelentése nagy port fog kavarni, és azt is, hogy Palpatine lehetséges jelölt a főkancellári székért vívott küzdelemben.

– Amíg nincs kész a beszédünk – javasolta Ono –, addig lehet, el kéne tűnnöd egy kicsit. És ez nem a gyávaság, hanem a megfontoltság jele. Nem vagy biztonságban.

Anakin haragja Ono iránt hamar elpárolgott. Ő volt az, aki még gőzerővel készült a beszédre, akivel hosszú órákat beszélgetett éjszakába nyúlóan a helyzetről.

Nem mellesleg, nem felejthette el, hogy az életét köszönheti neki.

***

A tatooine-i Napok kérlelhetetlenül tűztek le a vakító homokra. Padmé sosem gondolta volna, hogy képes lenne gyűlölni bármit is a jedi tanítások ismeretében, de most úgy érezte, a homok elég közel áll ehhez.

Quinlan Vos erélyes, szinte már vidám léptekkel haladt előttük, fáradhatatlanul kémlelve a kietlen pusztaságot, a szél által felpúpozott homokdűnéket. Már levetette hosszú fekete köpenyét, ujjatlan sötét tunikájában bátran mutogatta sárga tetoválásait, izmait és bronzos bőrét.

– Gondolod, hogy bízhatunk egy ilyen kényes ügyben Jabba tanácsában? – vetette közbe Obi-Wan, maga elé emelt kézzel takarva el a Napokat. Padmé egyetértően nézett össze mesterével, de Vos csak hátravetette a válaszát.

– Nem Jabbában bízunk, hanem a pszichometriámban, drága.

– Drága? – kérdezett vissza Kenobi fintorogva. – Nem vagyok én egy kicsit öreg a becézgetésedhez?

Vos végre hátrafordult, és a Naptól hunyorgó Padmére kacsintott. – A kis Padmécskához beszéltem, vén kecske!

– Így már minden világos. – Kenobi csak a vállát vonogatta, mást nemigen tehetett.

– Vos mester – szólalt meg végre Padmé, megtörve órák hallgatását.

– Hívj Quinlannak, a Vos mestertől olyan öregnek érzem magam, mint amilyen Obi-Wan – felelte vidoran a férfi. Aztán Quinlan minden figyelmeztetés nélkül felugrott a levegőbe, és legalább húsz méterrel odébb ért földet. Obi-Wan csak a szemét forgatta, de maga is felugrott, és egy kecses szaltóval utol is érte a különös férfit. Padmé csak tátogott, mert sem a kérdését nem tudta feltenni, sem utolérni nem tudta a két mestert egyetlen ugrással. Mint egy őzike, ő is nekiveselkedett a távolságnak, de alighogy beérte őket, Vos ismét megugrott.

Ez a furcsa verseny csak hosszú percekkel később fejeződött be, amikor Vos egyszer csak megtorpant.

– Na, most mondd, Padmécska.

– Ez az egész idióta ugrabugrálás mégis mire volt jó? – kérdezte Obi-Wan, kissé kevésbé béketűrően, mint korábban.

Vos Kenobira kacsintott, aztán Padmére szegezte átható, sötét pillantását. Padmé kicsit zavarba jött a pillantás intenzitásától. – Tehát, mit szerettél volna mondani nekem?

– Honnan tudod, hogy jófelé jövünk?

Vos lemaradt Padméhoz, a lépéseit a lányéhoz igazította. – Nos, a pszichometria segítségével láttam, hogy Una, amikor azt a tányért vitte a kezében, éppen Qui-Gonról beszélt. Una az a hölgy volt, akivel Jabba palotájában találkoztunk, ha még emlékszel. Una Rimikétől, a csempészbarátomtól hallotta, hogy valami sötét ember bevette magát a buckalakók egyik elhagyatott táborába. – Vos a horizontot kémlelte. – Az a sötét ember gyanúm szerint ugyanaz a sötét ember, akit valójában keresnem kellett volna, amikor először idejöttem. Csak tudod, kicsit jobban belefolytam az itteni bandaháborúkba, mint ahogy elterveztem.

– Tehát ez a „sötét ember" vihette el Jinn mestert? – kérdezte Padmé bizonytalanul. Vos csak a száját húzta.

– Biztosat nem mondok neked, Padmécska. De meglehet.

– A pszichometria ugye azt jelenti, hogyha megérintesz egy tárgyat, akkor az Erő megmutat neked emlékeket?

Vos most villantotta fel első szívből jövő, kedves mosolyát. – Nagyjából igen. Látom, okos kis padavan vagy te. – Valami sötét halom jelent meg a homok világosságának hátterében; Vos egyenesen arra mutatott, Padménak szemmagasságban. – Oda megyünk, Padmécska. Jobb lesz, ha lélekben felkészülsz, bármi is várjon ránk.

– Tudom, mit kell tennem – felelte Padmé öntudatosan, de azért aggódva Kenobira sandított. A mestere megnyugtatónak szánt, de felettébb aggasztóra sikeredett pillantást küldött felé.

Az elhagyatott buckalakótábor pontosan olyan lehangoló volt, mint azt a megnevezése sejtette. Mindenütt homok, szakadt rongyok és üresen ásító kosarak hevertek. A paravánokat már régen ledöntötte a szél, amelyek még álltak, azok is csálén dőltek egymásnak támogatásért.

Padmé kissé csalódottan hajította odébb a darabokat az útból, az Erővel tisztítva meg az utat. – Ez itt olyan... üres – motyogta letörten. – Jinn mester egészen biztosan...

– Ne olyan sebesen, kicsi Kenobi-lány – mormolta Vos, fél térddel a porban. Tenyerét a földre nyomta, lehunyta a szemét.

Kenobi a fénykardja markolatát szorongatva sétált egyre beljebb a tábor belső körgyűrűje felé, amely egészen tűrhető állapotban volt a külső peremhez képest. Viszont nagyon eltávolodott a többiektől...

– Érzek valamit – mormolta Obi-Wan, bekapcsolva fénykardját. – Vos! Vos, erre gyertek!

Obi-Wan, bízva abban, hogy Quinlan meghallotta, belökte a rozoga ajtót, amely elzárta előle a belső gyűrűhöz vezető utat.

Tágas kör alaprajzú tér tárult a szeme elé. És egy egész előadás, csak neki rendezve.

A mestere, Qui-Gon Jinn éppen pontosan a kör közepén, a homokban térdepelt, lehunyt szemmel. Nyugodtnak tűnt, de lehunyt szemhéját fekete karikák árnyalták, bőrén zúzódások, vágások éktelenkedtek.

Obi-Wan lába a földbe gyökerezett. Mestere mögött fekete ruhás zabrak férfi állt, Jinn feje fölött tartva fénykardjának markolatát. Állati gyűlölet égett a sárga, véreres szemekben, a kitetovált fejet szarvak koronázták meg. A zabrak férfi rávicsorgott Kenobira.

– A kör bezárult – morogta a zabrak. Aktiválta fénykardját, két vörös fénypenge csusszant ki a markolatból. Obi-Wan maga elé emelte saját, kék kardját.

– Jinn mester, hallasz engem? – A zabrakból ugatásként tört elő a nevetés a kérdés hallatán.

– Hall téged, de ő már tudja, amit én is; innen nincs menekvés, nincs más, csak a pusztulás.

– Menj el, Obi-Wan, nekem már nincs reményem – felelte higgadtan Jinn. Obi-Wan tett egy óvatos lépést felé, a zabrakra szegezve pillantását.

– Ki vagy te?

– A végzeted, Jedi! – A harcos egész egyszerűen lefejezte a földön térdeplő mestert. Obi-Wan felüvöltött, de a zabrak nem tétovázott. Átugrotta Jinn zuhanó testét, és már ott is volt Kenobi előtt. Olyan nyers erővel csapott le kardjával, hogy Obi-Wannak minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy hárítsa a csapásokat.

– Obi-Wan – suttogta Quinlan, és azonnal talpra állt. Érezte, hogy valami szörnyűség történt, de nem volt ideje, hogy kiderítse, mi.

Arra kellett koncentrálnia, ami közvetlenül előtte bontakozott ki.

Padmé egész testével az érkező felé fordult, és ugyan jól leplezte, de Quinlan látta rajta, hogyha arról volna szó, abban a pillanatban elő tudná kapni a fénykardját. Mégsem tett így; kimért türelemmel várt.

A lány mellett vörös bőrű togruta magasodott, sárgán villogó szemekkel. Ezüstösfehér minták cikáztak végig montralján és lekkuján, fekete ruháiban élénk kontrasztot adott Padménak.

– Catree Dochi – mondta a togruta nő, megmutatva először Padménak, majd Quinlannak is tűéles fogait mosolyában. Quinlan előkapta fénykardját, és be is kapcsolta, annak ellenére is, hogy Padmének egyáltalán nem állt szándékában a támadás.

A togruta Quinlanra nevetett. – Ugyan, csak bemutatkoztam. Nálam nincs fegyver – emelte fel fehér tenyerét, de közben úgy eltolva ruháinak redőit, hogy a két ezüst fénykardmarkolaton megpihent a napfény. – Még nincs. De ti kik vagytok? Úgy illik, hogy viszonozzuk a bemutatkozást, nemde?

– Nem az úriemberségemről vagyok híres – vágta rá Quinlan, megpörgetve a kezében a kardot. Széles zöld ív úszott el a togruta szeme előtt, de az még csak egy lépést sem hátrált.

Padmé mosolytalanul a togruta szemébe nézett. – A nevem Padmé Naberrie.

A togruta elvigyorodott. – Ó, végre egy civilizált élőlény. – Alaposan megnézte magának a fiatal padavant. – Padmé Naberrie. Egy igazi jedi neve; még ez is harmóniát áraszt, nemcsak a kisugárzásod. – Catree a szája elé emelt kézzel felkuncogott. – Ó, de édes. Ugyan mennyi idő alatt törne meg téged a sötét oldal...?

– Szóval valami bukott jedi vagy, mi? – köpte Vos megvetően. A togruta ismét felé fordította nagy szemét.

– Annál sokkal jobb vagyok – felelte. – Sokkal több. Ti, jedik, a nyomomba sem érhettek.

– A sötétség nem megoldás, Catree Dochi – jelentette ki Padmé magabiztosan. Olyan meggyőző aurája volt, hogy egy pillanatra még Dochi arcáról is lefagyott a gunyoros mosoly. – Nem kell harcolnod. Csak egy barátunkért jöttünk. Ha tudsz, segíts nekünk. Meg fogjuk hálálni.

Vos megforgatta a szemét a lány naiv próbálkozására, de Catree felnevetett.

– Te tényleg nagyon édes vagy, Padmé Naberrie. – A togruta kecsesen közelebb lépett, immár mindkét kezét a kardmarkolatokon nyugtatva. Padmé nem hátrált, csak ő is a fegyveréhez nyúlt. – De sajnos nem vagyok az a segítő fajta. A barátod miatt pedig ne is fáraszd magad; Maul már gondoskodott róla, hogy ne legyen a terhetekre többé.

– Maul? – kérdezte szemrebbenés nélkül Padmé. A hírek hallatára is képes volt a higgadt jedi szerepében maradni. Vost lenyűgözte ez a tartás, főleg, hogy ezt egy padavanban látta.

– Igen, az a neve. Darth Maul, a sith sötét nagyurának tanítványa – felelte a togruta. – Ó, Padmé, belőled nem lenne jó sith, attól tartok. De te, vadember... – Dochi táncos léptekkel kerülte meg Vos kardjának zöld pengéjét. – Te más vagy.

– Igen; abban vagyok más, hogy nem szeretek ennyit beszélni, ha tudom, hogy felesleges – vetette oda Vos, ismét megpörgetve a fénykardját kezében.

A togruta az Erőt használta, hogy a kezébe csúsztassa a kardjait. – Hát jó. – Dallamos hangja rekedtre torzult. – Akkor legyen így.

Catree Dochi olyan volt, akár egy hurrikán, ahogyan lecsapott a levegőből. Könnyedén mozgott, lekkuja kecses ívben követte mozgását. Vörös pengéi halálos gyorsasággal és precizitással vágtak utat maguknak.

Padmé egy pillanatra lehunyta szemét, aztán kinyújtotta kezét; az Erő hátrataszította a levegőben pörgő, üvöltő togrutát. Quinlan már ott is termett, és összeakasztotta pengéjét a nőével. Padmé aktiválta saját zöld kardját, és gondolkodás nélkül a torguta nő felé hajította.

Dochi milliméterekkel kerülte el Padmé fegyverét, miközben Vos csapásait hárította. Dochi két pengéje áthatolhatatlan vörös blokádot állított maga és Vos közé, és még arra is maradt ereje, hogy a Padmé felől érkező, újabb Erőhullámot felfogja.

Padmé kezébe visszaröppent a kardja, és ő is az összecsapásba vetette magát. Igyekezett Dochi hátába kerülni, de a togruta egyszer csak megugrott, kikerülve a két jedi szorítása közül.

Egy egészen épp pallóra érkezett, amely egy átjáró teteje lehetett hajdanán. A palló megremegett a lába alatt. Vos is hamarosan követte. Padmé a palló alapzatát akarta átvágni, de nem számított arra a sodró Erőhullámra, amely Dochi felől érkezett; Padmé hátrarepült.

A lány azonnal felállt. Dochi mellé ugrott, de a togruta nő gyorsabbnak, erősebbnek bizonyult nála. Padmének hátrálnia kellett, már vicsorgott erőlködésében. Ezzel szemben Dochi még mindig könnyednek tűnt, és jól bírta az iramot Vos csapásai ellen is.

Padmé elkapta Quinlan pillantását a vörös fénykardok sávjai fölött. Padmé maga is meglepődött, hogy érti, mire gondol a jedi.

A lány egy alsó vágást mímelt a togruta felé; a bukott jedi összevonta a szemét, jobb karjával Padmé, bal karjával Vos csapását védve ki egyazon elképesztő pillanatban. De akkor Padmé felnézett, és az Erővel eltaszította a togruta nőt, akit meglepett Padmé összeszedettsége; jobb keze beleszaladt Vos pengéjébe, és a togruta borzalmas, állati üvöltéssel a földre rogyott a saját levágott keze mellett.

Vos a döntő csapásra készült, Dochi a döbbenettől kábán nem tudta megemelni épp kezében szorított kardját.

– Ne! – kiáltott fel Padmé, a magasba emelve saját fegyverét. Vos megállította a kardját, milliméterekre a togruta fejétől. – Ez így nem helyes.

Dochi felnézett Padmére, megvető gyűlölettel és lángoló szégyennel a szemében. A fájdalom, úgy tűnt, csak táplálja a borzalmas indulatait.

– Hagyd neki – köpte megvetően. Gyönyörű, erős montralja most mintha kisebbnek tűnt volna, és a színek furcsán megfakultak rajta. – Vesztettem. Gyenge vagyok.

Vos, úgy tűnt, egyiküket sem hallotta: egy pontot bámult magának a togruta nyakában. Szabad keze lassan közelített a togruta felé. Dochi undorral vegyes meglepettséggel próbálta magát minél messzebb rúgkapálni előle, de Quinlan határozottan megragadta az ép bal kezének felkarját.

– Vedd le rólam a kezed, mocskos jedi! – sziszegte Dochi, de a gyűlöletének már csak a szikrájával. Inkább kétségbeesettnek tűnt, mint ijesztőnek. Olyan volt, mintha pillanatok alatt megfiatalodott volna, egy riadt kislány szeme ragyogott ki a sötét pillák alól.

Vos nem törődött a gyenge figyelmeztetéssel; a togruta nyakában lógó csontmedálra csúsztatta ujjait. A jedi lehunyta a szemét.

– Hol van most a gyerek? – Csak ennyit kérdezett, mégis, Dochi még a halálos ítéletét is szívesebben hallotta volna.

– Semmi közöd hozzá, vadember – nyögte a togruta. Lekkuján a feje két oldalán majdhogynem feketévé sötétültek a csíkok.

– Add ide a gyereket és megtarthatod az életed. Ez az ajánlatom.

– Milyen gyerek, Quinlan? – kérdezett rá Padmé csendesen.

Vos egy pillanatra nem vette le a szemét a bukott jediről. – Az, aki a nyakláncával játszott nem is olyan régen. Egy másik togruta. Talán a tiéd?

– Nem. – Catree vadul rázta a fejét. – Nem az enyém.

– Add nekünk őt – mondta lassan Vos, minden szótagot megnyomva. – És akkor elviheted a maradványaidat erről a poros golyóbisról.

– Miért olyan fontos ez a gyerek? – lépett közelebb Padmé Voshoz, az övére akasztva a fénykard markolatát.

– Azért, Padmé – mondta Vos, és a lány érezte, hogy valami komoly dologról lehet szó, mert Quinlan végre a rendes nevén szólította –, mert a gyerek Erő-érzékeny.