Keron pont azon napon érkezett meg, amikor Kiyoto végre meggyógyult.

- Az uralkodótól jövök, aki azt a parancsot adta nekem, hogy szállítsalak keresztül titeket a mocsári faluk csoportján – közölte Keron, amikor megérkezett.

- Rendben – felelte Marbe, aki ennek a hírnek kifejezetten örült, ugyanis tudta, hogy így sokkal gyorsabban fognak haladni, mintha gyalog indulnának útnak.

Ugyan Marbe-nak volt egy olyan sejtése, hogy lehet, Keron azért is van itt, hogy megfigyelje őket és utána jelentsen az uralkodónak, de úgy gondolta, ez nem lesz probléma, és egyedül annyit kell tennie, hogy amíg Keron a közelükben van, egy kicsit kedvesebben bánik Kiyotóval és akkor biztosan nem lesz semmi baj.

Annak ellenére, hogy Kiyoto egy kicsit még mindig szédült, a szívében továbbra is elolthatalan lángként õrizte azt a pillanatot, amikor Skyla beszökött hozzá a kórházba és beszélt hozzá. Azok után, hogy a fiú még ezen az élményén sem tette túl magát, Keron jelenlétével csak akkor kezdett el foglalkozni, amikor már útnak indultak.

Kiyotónak rosszul esett, hogy Keron még csak felé sem nézett, ugyanis szívesen megosztotta volna valakivel a Skylával kapcsolatos problémáit. Ha a fiú megtehetette volna, elmesélte volna a katonának, hogy Skyla beszökött hozzá a kórházba, majd maga után hagyott egy jó adag megválaszolatlan kérdést. Azonban fájdalmasan állapította meg, hogy már nem bízik meg annyira Keron-ban, mint régen, amikor gyerek volt.

Ebben a pillanatban a fiúnak eszébe jutott, hogy gyerekkorában mindig is közelebb érezte magához Keron-t, mint az apját, ugyanis Keron sokkal többet foglalkozott vele.

A hat éves Kiyoto izgatottan futott ki az udvarra, miközben folyamatosan hátra felé kiabált:

- Igyekezz, Keron, különben soha sem fogunk tudni játszani!

- Megyek már! – felelte mosolyogva a 18 év körüli Keron, aki nem rég fejezte be a tanulmányait az Akadémiában olyan kiemelkedõ eredménnyel, hogy az uralkodó eldöntötte, felfogadja őt testőrének.

Szerencsére Keron hamar megtalálta a közös hangot Enzorral, és legnagyobb meglepetésére az uralkodó fiát is gyorsan megkedvelte.

Amikor kiértek az udvarra, Kiyoto azonnal felkiáltott:

- Te vagy a fogó, Keron! Kapj el!

Keron egy ideig kergette a fiút, aztán elkapta, a magasba emelte õt és megszólalt:

- Na, most megvagy!

Erre Kiyoto felnevetett, és visszaválaszolt:

- Most magasabb vagyok, mint te!

Erre Keron felültette a fiút egy fa ágára, majd ismét megszólalt:

- Most aztán különösen magas vagy!

Erre Kiyoto ismét nevetni kezdett, mire Keron megszólalt:

- Kapaszkodj, Kiyoto, nehogy leessél innen!

- Az Akadémiában kell fára mászni? – szólalt meg váratlanul Kiyoto.

- Még mindig az a célod, hogy az Akadémiában tanulj? – kérdezett vissza Keron, akit meglepett az, hogy a fiú ennyire határozott ezen a téren.

- Igen – felelte Kiyoto. – Hiszen te is ott tanultál! Ezért ha én is olyan erős akarok lenni, mint te, nekem is ott kell tanulnom!

Ezen a válaszon Keron meglepõdött, ugyanis nem gondolta volna, hogy a kisfiúnak ő lett a példaképe.

- Keron, nem akarsz nekem harcmozdulatokat tanítani? Mert akkor az Akadémiában biztosan jó jegyeim lennének.

- Ha szeretnéd, akkor legyen – felelte Keron, majd leemelte Kiyotót a fáról.

Keron nem akarta túlságosan megerőltetni az uralkodó fiát, ezért csak különböző alapállásokat mutatott meg neki, amit Kiyoto lelkesen utánzott.

Azonban Kiyoto "edzése" nem tartott olyan sokáig, ugyanis váratlanul megjelent Enzor.

Keron eléggé meglepődött azon, hogy az uralkodó személyesen jelent meg a kertben, ugyanis általában az õrök szokták továbbítani a parancsait. Ugyan először szokatlan volt Keronnak, hogy az uralkodó még a fiával is őrökön keresztül tárgyalt, de miután beilleszkedett a palota légkörébe, ezt is megszokta.

- Szia apu! – rohant oda Kiyoto az uralkodóhoz. – Képzeld el, Keron harcolni tanított!

- Indulás befelé, Kiyoto! – utasította Enzor. – Öt perc maradt a vacsora kezdetéig.

- Nem maradhatok itt még egy kicsit? – kérdezte reménykedve Kiyoto.

- Kiyoto, a parancs az parancs! Ha azt mondtam, hogy elmész vacsorázni, akkor te úgy teszel – fedte meg az uralkodó a fiát. – Tanulj Kerontól! Ő is kérdés nélkül teljesíti a parancsaimat!

- Rendben – felelte elszontyolodva Kiyoto, akinek rosszul esett, hogy leszidták.

Ezek után Kiyotónak teljesen elment a kedve attól, hogy megmutassa az apjának, Keron milyen mozdulatokat tanított neki, és inkább csöndben sétált az ebédlõ felé.

Azonban a kisfiú nem tudott sokáig hallgatni, így amikor ismét megszólalt, inkább Keron társaságát kezdte keresni és neki kezdett el mesélni arról, hogy ezeket a harcmozdulatokat hogyan fogja még tovább fejleszteni, hogy legyõzze az ellenségeit.

Keron meghallgatta Kiyotót, aki pedig örült annak, hogy legalább a katona ráfordította a figyelmét, ha már az apja nem foglalkozott vele.

Keron biztos volt abban, hogy Kiyónak rosszul esik, hogy az apja keveset foglalkozik vele és vagy az õrök vigyáznak rá vagy néhány cselédlány játszik vele. Pontosan ezért megfogadta, mostantól a küldetések mellett az is a feladatai közé fog tartozni, hogy játszon Kiyotóval.

A visszautasítás ellenére Kiyoto nem tudta sokáig megállni, hogy ne szóljon az apjához, és ezért amikor az ebédlő egyik falán megpillantott egy képet az apjáról és az anyjáról, ismét megszólította Enzort:

- Apu, milyen volt az anyukám?

Enzort váratlanul érte a kérdés, még annak ellenére is, hogy Kiyoto már korábban is feltette neki ezt a kérdést. Ő azonban nem szeretett visszaemlékezni a feleségére, ugyanis még mindig fájt neki, hogy elvesztette azt a nőt, akit szeretett.

"Most már jó lenne, ha Kiyoto végre megtanulná, hogy nem szeretek erről beszélni" – gondolta magában Enzor, ugyanis mindig is utállta, ha faggatták valamirõl.

- Már mindent elmondtam róla, amit tudnod kell – sóhajtott föl az uralkodó, majd tovább folytatta. – Az édesanyád a szülésbe halt bele. Amikor te megszülettél, ő meghalt.

Kiyoto barna szemeit továbbra is az apjára függesztette, azonban hiába várakozott, nem kapott több információt.

- És vannak róla történeteid? – érdeklődött Kiyoto.

- Mikor tanulod meg végre, hogy udvariatlan dolog másokat faggatni? – kérdezett vissza Enzor. – Inkább foglalkozz a vacsoráddal.

- Rendben – felelte csalódottan Kiyoto, aki a vacsora további részében nem szólalt meg többet.

"Ha vacsora után olvasok neki valamit, remélhetőleg nem fog tovább szomorkodni" – gondolta magában Keron, akit nyugtalanított, hogy Kiyoto túl sokat aggódik, annak ellenére, hogy még iskolába sem jár.

Vacsora után Kiyoto rosszkedvűen indult a szobája felé, és észre sem vette, hogy Keron is követi őt.

Keron tényleg megpróbálta elterelni Kiyoto figyelmét, azonban a fiú nem tudott a katonára koncentrálni, ugyanis még mindig azon kattogott az agya, hogy az apja a mai vacsoránál miért nem akart vele beszélni.

"Remélem, nem csináltam semmi rosszat, amivel magamra haragítottam őt" – gondolta aggódva Kiyoto, aki tartott attól, hogy mi lesz, ha egyszer az apja egyáltalán nem fog vele beszélni, hanem levegőnek nézi majd őt.

Amíg Kiyoto a múltján gondolkozott, Keron egy tank segítségével eljuttatta a három fiút a mocsári faluk határába.

- Én nem mehetek tovább, mert vissza kell térnem a harctérhez. Remélem, innen megtaláljátok a szökevények nyomát.

- Köszönjük a segítséget! – felelte Jarick mind a hármójuk helyett, mire Keron bólintott, majd visszatért a tankba és elindult vissza a mocsári faluk csoportjához, hogy felvegye a küzdelmet a genosói katonák ellen.

Miközben Keron és a tank egyre távolabb kerültek tőlük, Kiyoto arra gondolt, hogy a helyzete gyerekkora óta csak még tovább romlott, ugyanis azt érezte, csak még jobban eltávolodott az apjától, Keron pedig úgy néz rá, mintha egy idegennel beszélne.

"Most is, még csak el sem köszönt tőlem, és gyakorlatilag keresztül nézett rajtam" – gondolta magában Kiyoto.

Azonban a fiú nem tudott tovább a múltjáról gondolkozni, ugyanis váratlanul Marbe megszólalt:

- Jarick, Kiyoto! Különválunk és három óra múlva ugyanitt találkozunk – utasította a fiú. – Keressetek nyomokat arról, hogy Skyláék merre mehettek tovább.

- Értettem – felelte a fekete hajú fiú, majd ezt követően a három fiúnak külön váltak az útjaik.

Miközben Kiyoto egy erdő felé vette az irányt, magában abban bízott, hogy itt hátha nem fog összetalálkozni Skyláék csapatával, ugyanis nem igazán akart harcolni a volt osztálytársai ellen, még annak ellenére sem, hogy nem felejtette el a legutóbbi veszteségét Acot-al szemben.

"Marbe felejtse el, hogy én hozzá fogok járulni ahhoz, hogy elkapják őket" – gondolta magában Kiyoto, aki tudta, hogy akkor a szökevények sorsa a kivégzés lenne.

Ráadásul a fiú még mindig azt érezte, hogy inkább Marbe-nak tenne keresztbe, mint Acot-nak, és ezért elhatározta, hogy mostantól az összes létező eszközzel hátráltatni fogja Marbe-ot.

Miközben arra gondolt, hogy mennyire elege van Skyláék üldözéséből, dühösen odébb rúgott egy fadarabot, majd a földet bámulva haladt tovább, és csak akkor pillantott fel, amikor váratlanul valaki elkiáltotta magát:

- Kiyoto!

Erre a megszólított a tekintetével azonnal a hang tulajdonosát kezdte keresni. Rövidesen észre is vette az egyik fa mögül kilépő Nilót, aki egy pisztolyt szegezett rá.

Erre Kiyoto azonnal felemelte a kezét, majd igyekezett határozott hangon beszélni:

- Nem akarok harcolni ellened, Nilo! Ha gondolod, fordulj vissza, nem foglak követni.

- De miért tennéd ezt? – kérdezte gyanakodva Nilo, aki Kiyoto jelenléte miatt csapdát sejtette. – Ezzel előnyhöz juttatnál minket!

- Elegem van az üldözésetekből – felelte Kiyoto.

Nilo nem igazán tudta megállapítani, hogy a fiú igazat mond-e vagy sem, de mivel ő sem akarta összemérni az erejét Kiyotóval, ezért ismét megszólalt:

- Ha tényleg nem akarsz harcolni, akkor fordulj meg és menj el innen, mert nem akarom, hogy tudomást szerezz a rejtekhelyünkről.

- Rendben – felelte Kiyoto, majd lassan hátrálni kezdett.

Azonban mielõtt a fiú elindult volna visszafelé, hátrafordult Nilóhoz, aki még mindig ugyanott állt:

- Marbe a mocsári faluktól keleten, Jarick pedig nyugaton keres titeket, úgyhogy arra ne menjetek. Az erdőbe egyedül én jöttem.

Ezt követően Kiyoto nagyot nyelt, majd ismét megszólalt, azonban most láthatóan sokkal bizonytalanabbá vált:

- És... és Nilo, még valami. Kérlek, mondd meg Skylának, hogy legyen óvatos és vigyázzon magára.

Ezek után Kiyoto hátat fordítva elsétált a helyszínről.

Nilo egy ideig még Kiyoto hűlt helyét és a környező növényeket figyelte, hogy még véletlenül se érje meglepetésként az, ha esetleg valaki megtámadná őt.

Miután öt perc elteltével sem történt semmi, Nilónak új ötlet jutott az eszébe.

"Mi van, ha Kiyoto mégsem akar becsapni, hanem Skyla miatt hagyja, hogy elmenekülhessek?" – töprengett a lány. – "Azt hiszem, ezt az esetet, Acot-nak és Skylának is el fogom mesélni."

Miközben Nilo a lehető leggyorsabban a két barátja felé vette az irányt, a hó lassú pelyhekben esni kezdett, ezzel emlékeztetve őt a tél kezdetére.

Azonban a lány nem igazán figyelt a természeti jelenségre, ugyanis végig azon gondolkozott, hogy hogyan mesélje el Skylának a Kiyotóval való találkozását. Azonban amikor megérkezett oda, ahol a két barátja várakozott, nem gondolkozott tovább a szavakon, hanem azt mondta, ami a legelõször az eszébe jutott.

Skyla döbbenten hallgatta a csapattársa beszámolóját, és Nilo minden egyes szavára egyre erősebb fénnyel lobogott benne a remény lángja, hogy talán Kiyoto mégis meggondolta magát és inkább eljön velük a Mahity-re.

- Szerintem ez csapda – szólalt meg Acot, miután Nilo a beszámolója végére ért.

Acot mondata kijózanító pofonként érte Skylát és ezért a lány befejezte az álmodozást és visszatért a valóságba.

"Jobban járok, ha szembesítem magam a tényekkel" – rázta meg a fejét csalódottan Skyla. – "Azok után, hogy ő az uralkodó fia, soha nem jönne velem. Ráadásul nekem is megmondta, hogy nem fog megszökni a kötelessége elől és ha csak ostoba módon álmodozok, azzal veszélybe sodrom a küldetésünket."

- Biztos vagyok benne, hogy Kiyoto hazudott, ugyanis neki semmi elõnye sem származna abból, ha hagyna minket elszökni – szólalt meg ismét Acot, mire Skyla a fiú felé fordult.

Ugyan Skyla tudta, hogy Kiyoto soha nem állna át az õ oldalukra és nem jönne el velük a Mahity-re, de ennek ellenére mégis azt érezte, hogy Kiyoto nem akar keresztbe tenni nekik és most is az igazat mondta.

- Ismerem Kiyót és meg tudom állapítani azt, hogy mikor hazudik – felelte Skyla. – Mivel szerintem igazat mondott, ezért azt javaslom, hogy ne térjünk el az eredeti tervtõl és folytassuk az utat az erdõn keresztül.

Skyla látta, hogy Acot még mindig kételkedik, ezért inkább Nilóhoz fordult:

- Nilo, ha Acot nekem nem hisz, akkor csak hozzád tudok fordulni. Hogyan viselkedett Kiyoto?

- Ne haragudj, Acot, de most Skylával értek egyet – szólalt meg végül a lány, majd mint legutolsó, mindent eldöntõ érvként Skylára nézve hozzáfûzte. – Kiyoto azt üzeni neked, hogy vigyázz magadra.

Erre a kijelentésre egy pillanatra Skyla arcát pirosasság futotta át, és annyira összezavarodott, hogy képtelen volt szavakba önteni a gondolatait.

Miután Acot és Skyla percekig döbbenten néztek Nilóra, a lány a túl sok feléje irányuló figyelem miatt kezdte magát egyre kínosabban érezni, és ezért ismét megszólalt:

- Akkor nem indulunk el?

- De, igen. Induljunk! – szólalt meg Skyla, és miközben a talpát a hóval pettyezett avarba mélyesztette, egyre csak azon zakatolt az agya, hogy ezzel a mondattal Kiyoto valójában mit akart üzenni neki.