A hatéves kislány csak állt és nézett. Nem értette, mi történik körülötte. Villogtak a fehér, kék és piros fények, de nem tudta konkrét autóhoz kötni, csak azt tudta nagy bajt jelent, hiszen anyukája már mesélt a mentőkről és a rendőrökről.

Apukáját is egy mentő vitte el, amikor még csak négyéves volt. Nem igazán emlékezett arra a napra, amikor a kedves és mosolygós férfit magával vitte a szirénázó, villogó autó. Azzal viszont nagyon is tisztában volt, hogy soha többé nem látta és nem is fogja.

Így aztán megrettent a lehetőségtől, hogy esetleg édesanyját is elviszi az ijesztő, villogó autó, mivel, mióta kiszedték az összeroncsolt járműből és megvizsgálták, hogy nincs-e semmi baja, nem találkozott anyukájával. Tudta, érezte, hogy az asszony még mindig a roncsok alatt fekszik.

Az emberek, akik eddig a totálkáros autó körül álltak, hirtelen kiabálni kezdtek:

- Mindenki hátra! Gyerünk! Robbanni fog!

A kislány értetlenül nézte, az egyik mentőautó mellett állva, ahogy az emberek rohanni kezdenek az autójuk mellől. De hát az anyukája bent van még.

„Ki kell hozniuk! Ha robbanni fog, Anya meghal!" - akarta kiáltani a kislány, de a rémülettől egy hang sem jött ki a torkán.

Miközben mindenki menekült a felrobbanni készülő autótól, a kislány előre lépett. Teljes kábulatban indult meg anyukája felé, miközben vékony kis arcán patakokban folyt a könny. Anya megmondta neki, hogy maradjon csöndben, mert fáj a feje és a sikongatásától nem tud koncentrálni. Akkor még nem értette, milyen fontos lenne hallgatni az édesanyjára, és lám, mi lett belőle. Most miatta fog meghalni az anyukája. De nem akarja. Nem akar egyedül lenni. Az anyukájával akar maradni, hogy mesélhessen neki sárkányokról, hős királylányokról és viccesen sápítozó hercegekről. Ahogy mindig is tette.

A kislány ekkor már szaladt az autó felé. Úgy rohant, mintha üldöznék, de valójában csak a ragaszkodás hajtotta és a szeretet.

Hirtelen egy kéz raggatta meg és rántotta vissza, pont abban a pillanatban, amikor az autó felrobbant, benne az édesanyjával.

Ezután nem sokra emlékezett. Az agyát ellepte egy furcsa köd. Hallotta, hogy kérdezgetik mindenféléről. Érzékelte, hogy egy autóba ültetik és elviszik valahova, de már nem érdekelte, mert eltűnt a mesebeli világ.

***

Két hete lakott az új otthonában, legalábbis az undok néni, akihez ideiglenesen került, és a többi ismeretlen gyerek, így hívta. De valójában nem volt az. Itt szigorú szabályok voltak. Este kilenc után még pisilni sem mehetett ki a szobájából, melyen másik két gyerekkel osztozott. Az étkezések is pontos időben voltak és, aki lekéste őket az nem kapott enni. Az étel is kevés volt, ezért nagyon sokszor az idősebbek bezárták a kisebbeket egy szekrénybe a folyosón, hogy nekik több jusson. A sok gyerek miatt pedig gyakran csak hideg vízben tudott fürdeni és ideje sem igazán volt rá.

A ház kívülről barátságosan nézett ki, bent azonban már csak komor szürke falak fogadták az érkezőt. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a ház, amiben a kislány az édesanyjával lakott, ami igazi otthon volt. Náluk minden fal a sárga különböző árnyalataiban pompázott. A szobája halvány lila volt, a kedvenc színe, és a plafonon minden éjjel világítottak a felragasztott csillagok. Anya mindig azt mondta, ezek az apró fénypontok vigyáznak az álmaira.

Késő este volt, már bőven kilenc után, amikor a kislány egy nindzsa ügyességével kilopózott a hátsóudvar felé néző verandára. Nem először csinálta ezt, és már elégszer rajtakapták, hogy tudja, mivel jár, ha észreveszik. De nem érdekelte. Ezeken a kint töltött éjszakákon úgy érezte, igazán tud csatlakozni az édesanyjához, és felnézvén a csillagokra, mintha lemosolygott volna kislányára.

A baleset óta a gyerek meg sem szólalt, ahogy Anya azt kérte tőle, amikor még élt. Tudta, hogy nem egészen az ő hibája volt ez az egész, hiszen elmondták neki, hogy egy részeg sofőr hajtott beléjük. De mégis, ha csöndben marad, talán eltudták volna kerülni a tragédiát.

A sötét sarokból egyszer csak megszólalt egy hang, majd előlépett egy tíz év körüli fiú.

- Nem kéne idekint lenned ilyenkor.

Ismerte a fiút. Három nappal ezelőtt érkezett. Úgy tűnt, a fiú is megismerte őt.

- Á, te vagy a néma kislány. Nem tudsz aludni?

Válaszul csak egy fejrázást kapott, majd a kislány megint a csillagok felé fordult. A fiú halkan hozzá lépkedett és leült mellé.

- Szépek, nem igaz? – csak egy bólintás a válasz. Bár a beszélgetés elég egy oldalú volt, úgy tűnt, ez a fiút egy cseppet sem zavarja.

- Tudtad, hogy mindenkinek van egy csillaga, aki vigyáz rá? – újabb bólintás.

- Sokan úgy tartják, a csillagok a jövőt mutatják meg – harmadik bólintás. Anya is mindig azt mesélte, hogy a jövőt is jelentik a kis fényes pontok.

- De ez nem így van – erre már felkapta a fejét a kislány – Minden csillag egy történet, egy ember életének a története. Az egyik a te anyukádé, egy másik pedig az enyémé. Sőt, a bátyámé és apukámé is ott van fent valahol. Tudom – őszinte mosoly terült szét a fiú arcán, ahogy elhunyt szeretteire gondolt és a közös emlékeikre. A kislány felé fordul, még mindig vidáman – Képzeld el mennyi történet, mennyi kaland, mennyi izgalom és nevetés! Most a te és az én családom is ezt hallgathatja egész nap és együtt nevetnek. Éjszaka pedig, mikor a történetek elcsitulnak, megvilágítanak minket, hogy vigyázzanak ránk.

A kislánynak erre a gondolatra felderült a szíve, hiszen az édesanyja mindig is szerette a történeteket hallgatni és mesélni is. És vigyáz rá. Az ő balga lányára, akinek soha be nem állt a szája és, aki miatt nem figyelt eléggé az útra. Itt van vele éjszakánként és ugyanúgy szereti, mint régen, ahogy a kislány is szereti még most is.

Abban a pillanatban tudta, anyja nem örül annak, hogy cserfes kislánya néma lett. Felnézett a fiúra, arcán apró mosoly jelent meg.

- Köszönöm – mondta kissé berekedt hangján.

- Szívesen – válaszolt a fiú, majd mindketten visszanéztek az égre, s most mintha minden csillag szebbem ragyogott volna, mint előtte.