Nyár eleje volt, épp Shawnnal és a barátaival fürödtünk az óceánban. Olyat játszottunk, hogy egymás nyakába ülünk és lelökjük a szemben álló felet a csapat társa válláról. Mendessel simán vertük mindenkit, amin össze is mosolyogtunk.
"Please have mercy on me" - hallottam meg a telefonom csengőhangját a partról. Amúgy a számot nem én állítottam be, hanem a drága barátom, mert szerinte vicces. Aha, majdnem.
A szám egyre hangosabban szólt, mire kiértem a partra szerintem már fél Los Angeles megsüketült. Majd fizetem a fülészt.
A képernyőn anya képe nézett vissza rám.
- Szia kicsim! - szólt bele miután felvettem. Unottan visszaköszöntem, Ő pedig folytatta - Nézd az a helyzet, hogy ma indul vissza a gépünk LA-be. Holnap pedig megyünk vissza Magyarországra - mondta nekem pedig földbe gyökerezett a lábam.
- Nem. Nem, az nem lehet - suttogtam.
- Tudom, úgy volt, hogy egy évre maradunk, de megszűnt a munkahelyünk Los Angelesbe. Nem maradhatunk. Szerencsére apádnak sikerült jegyeket foglalnia a holnapi járatra.
- NEM! NEM! NEM! - kiabáltam hangosan és egyre több tekintetet vonzottam magamra. Köztük az övét is.
- Kislányom, ezt majd holnap megbeszéljük, de nekem most sietnek kell a géphez - nyomott ki.
Akkora ért oda Shawn, én viszont nem tudtam tovább tartani magam, kitört belőlem a zokogás.
- Srácok mi most haza megyünk - intett nekik Shawn majd felvette a kocsi kulcsát a napágyról.
Fél kezével átkarolta a vállamat és úgy sétáltunk a kocsihoz. Az úton nem kérdezgetett, csak biztatóan fogta a kezem. És várt. Várta, hogy magamtól mondjam el. A szobánka belépve levetettem magam az ágyra és hagytam, hogy átöleljen. Egy idő után felelmeltem a fejem a válláról és lágyan megcsókoltam. Shawn, bár viszonozta a csókom éreztem rajta, hogy nem érti mi van. Rám pedig újra rámtört a zokogás. A gondolattól, hogy többet nem foghatom a kezét, nem ölelhettem meg, nem csókolhatom meg és nem láthatom összeszorul a torkom.
Körübelül fél óra múlva lenyugottam annyira, hogy beszélni tudjak. És elmondtam neki mindent amit anya mondott.
- Ez nem lehet igaz! - akadt ki - pont most amikor végre minden rendben volt!
- Tudom, de nem tudok mit csinálni!
- Te nem. De én igen. Elmegyek veled.
- Nem. Nem engedhetem. Nem és kész. Ne is próbálkozz - mondtam. Mert nem akartam azt látni, hogy én rontottam el az életét. Hogy elvettem tőle azt amit mindennél jobban szeret. A zenét.
- Nézd van még egy megoldás. Megpróbálom rávenni őket, hogy maradjak. Nehéz lesz, de megpróbálom. Nem akarlak itt hagyni. Nem foglak itt hagyni. Szeretlek - suttogtam.
- Én is szeretlek - mosolygott rám és adott egy puszit a számra.
- Viszont amíg beszélsz a szüleiddel elmegyek, mert nem biztos, hogy jó néven veszik, ha egy idegen sráccal találnak a szobádban.
- Hát az a helyzet, hogy lehet jól jönne, ha itt lennél. Anyám nagy rajongód, hátha könnyebben enged ha tudja, hogy veled maradok.
- Anyukád tényleg szeret engem?
- Hát inkább csak a számaid, de igen - mosolyogtam rá.
- Na, viszont mi lesz akkor ha maradhatok? - tettem fel a kérdést.
- Nincs ha. Maradni fogsz. Ami pedig a többit illeti. Hát ház az nem lesz tekintve, hogy a szüleid gondolom nem fogják tovább bérelni. Tehát ideje szétnézni a lakások között. Láttam egy eladó házat a parton pár hete. Szóval asszem hivatalosan is összeköltözhetnénk - kacsintott rám.