New Orleans

— Lizzie!!! — ordította Derek, miközben hatalmas levegőket vett és körülnézett a szobában tartózkodókon.

A többiek aggódva nézték a zaklatott férfit aki azonnal felpattant és szikrákat szóró szemekkel fordult Esther és Finn felé.

— Mi történhetett? — suttogta Rebekah és Marcel felé fordította a fejét.

— Találjátok meg... Most! — csattant fel Derek, miközben folyamatosan Esther-t és Finn-t bámulta.

— Derek... Mit láttál? — tett egy óvatos lépést Freya Derek felé.

— Amit sosem kellett volna látnia. — válaszolt Esther és a hangja fájdalommal volt teli amin mindenki meglepődött.

— Mi történt? — fordult az anyja felé Freya.

— Meg kell találnunk őt. Inadu a testét használja, de Elizabeth elméje nem nyugodt helyen van, hanem kínzás alatt. De ő nem törik meg! — magyarázta Finn, majd sóhajtva körülnézett a családján. — Elizbeth testében Inadu lelke van, és Elizbeth lelke pedig el van zárva egy olyan helyre amit a Sivár bármikor elérhet és kínozni tudja.

— Azt mondta pokollá teszi az életét. És már most a pololban van... — mormogta Derek, mire mindenki aggódva nézett körbe.

— Mutasd meg! — szólalt meg Klaus érdes hangon, mire mindenki rákapta a fejét.

A családfő eddig a városban tevékenykedett és csak most tudott hazajutni. Amint megtudta, hogy Derek mit tett azonnal tudni akart mindenről.

— Fiam... — kezdett bele Esther, de nem tudta befejezni.

— Nem vagyok a fiad, te pedig nem vagy az anyám! — sziszegte Klaus, majd Esther előtt termett. — Találd meg a lányom és mutasd meg mit látott a fiam! — mordult fel Klaus idegesen, mire mindenki halványan elmosolyodott.

Mint már tudhattad Klaus igazán közel került Derek-hez ahogy a Mikaelson-ok összes tagja. Szívesen fogadták őt és tisztelték Derek-ben a kitartását és a hűséget.

Esther sóhajtva nézett végig a gyerekein akik szemében már nem látta azt a szeretetet mint amikor gyerekek voltak. Egyikük sem nevezte őt anyának és egyiküknek sem hiányzott.

Miután végül mindenkinek meg lett mutatva a látomás amit Derek látott az összes ember a szobában sokkosan meredt maga elé.

— Meg kell találnunk. — szólalt fel Elijah, ellentmondást nem tűrő hangon, mire mindenki bólintott. Klaus csak könnyes szemekkel meredt maga elé, majd fogta magát és kiviharzott a szobából.

Mindenki aggódva nézett utána, mikor Derek is felállt, végigsimított a pár napos borostáján, majd fáradt szemekkel fordult a többiek felé.

— Beszélek vele. — biccentett és elindult, majd a válla felett visszanézve így szólt. — Ti pedig találjatok ki valamit. Kérlek...

Klaus nem ment messze, csak Lizzie szobájáig ahol azt festményt nézte amit közösen festettek.

— Együtt festettük amikor ő még csak tizenházom éves volt. Azt mondta tudja, hogy nem lehetek vele mindig, de szeretne valamilyen emléket. — mosolyodott el halványan Klaus, de nem nézett el a festményről.

— Meg fogjuk találni... Meg kell találnunk. — mondta Derek és Klaus vállára tette a kezét, majd ellépett tőle és az egyik szekrény elé lépett. — Ezt oda akarta neked adni, amikor befejezte volna. Csak nem volt rá ideje... — halkult el a végére Derek, majd elővett egy majdnem kész festményt.

(képzeljétek a képre Liát, Elijah és Marcel közé, Derek-et pedig Klaus és Keelin közé)

— És ha visszahozzuk együtt befejezhetitek. — bólintott Derek, mire Klaus óvatosan letette a festményt, majd szorosan megölelte Derek-et.

— Ideje volt visszajönnöd hozzánk... — suttogta Klaus.