New Orleans

— Adam, te farkas vagy, ugye? — ült le a kanapéra Lizzie, és a vele szembe játszó fiúra pillantott.

— Apa farkas volt. — válaszolt lehajtott fejjel Adam. — Anya pedig boszi... — motyogta, mire a Mikaelson nő felkapta a fejét.

— Azt mondod a szüleid különböző fajokba tartoznak? — kérdezte, mire Adam értetlenül bólintott. Túl fiatal ahhoz, hogy megértse, mi történhet vele ha kiderül a városban, hogy Adam nem egy fajhoz tartozik.

— De anya már nem varázsol... — hümögött Adam, mire Lizzie bólintott egyet. — És te mi vagy?

— Tribrid. Vámpír-vérfarkas-boszorkány. Az első a fajtámból. — válaszolt Lizzie, mire Adam álla a padlón koppant.

— Nem hiszem el! Ez nagyon menő! — mosolygott Adam.

Lizzie-nek még lett volna mit kérdeznie, ám a fejébe hirtelen fájdalom meggátolta őt ebben. Felszisszenve kapta a honlokához a kezét, miközben a szemeit és száját összeszorította. Adam aggódó tekintettel meredt a nőre, aki előtte ült, de nem mert közelebb menni hozzá.

— El kell mennem. — sziszegte Lizzie. — Boldogulsz? — nézett fel izzó szemekkel Lizzie, a fájdalom pedig egyre nagyobb lett.

— Megleszek... — suttogta Adam, miközben a karjait maga köré csavarta. — Úgyis álmos vagyok. — mormolta a fiú, majd betrappolt a szobájába és azonnal az ágyába bújt. — Jó éjt, apa... — suttogta, mint minden este.

—•—•—𖣘—•—•—

Lizzie csak a mocsár közeléig bírt menni, ott ugyanis a fájdalomtól összeesett. Tudta mi történik és azt is, hogy hova kellett mennie, de félt, hogy nincs elég ideje rá. Mély levegőt vett, majd lassan kifújva újra elindult. A kunyhó nem volt messze már, ahol hét évvel ezelőtt Elijah meghalt.

Nemsokára már a látóterében volt a régi elhagyatott kunyhó, amit egyre jobban kezdett benőni a növényzet elfedve a házat. A ház lépcsője előtt azonban Lizzie megint összeesett, és valami furcsát érzett az arcán. Mikor a kezével odanyúlt érezte, hogy elken valamit, de csak akkor látta meg mit, amikor elvette a kezét az arcától.

Vörös

Vérvörös

Lizzie nem izzadt vagy sírt, hanem vérzett. Ha találgatni akarna a szemeit mondaná, és láss csodát igaza volt.

— Elég! — mordult fel Lizzie, majd feltolta magát a földről. — Itt vagyok, megtettem amit akartál. Szüless már újra! — zokogott fel hirtelen Lizzie, de a fájdalom nem akart szűnni.

Percekig támaszkodott az előtte heverő lépcsőnek, amik a fájdalomtól óráknak tűntek. De egyszercsak a kín, a szenvedés, a suttogás és a sötétség eltávozott a testéből. Fellélegezve fordult körbe, és elsőre nem látott semmit, de később a tekintete megakadt az egyik fán, amin lassan a Sivár jele rajzolódott ki.

Percek teltek el, míg a szél felerősödött, majd a fa világítani kezdett. Olyan volt mint egy reflektorfény a sötét éjszakában. Nemsokkal később a fa elkezdett repedni, miközben a fény csak egyre erősebb lett, így Lizzie-nek is takarnia kellett a szemét.

A szél őrülten fújt össze-vissza, a levegő hőmérséklete is csökkenni kezdett és a repedések hangja már csattanásokba ment át.

Aztán hirtelen minden megszűnt.

A szél lenyugodott a hőmérséklet apránként kezdte visszanyerni a normál hőfokot, a csattanásból pedig egy hatalmas volt, utána semmi. Lizzie a kezében egy gömböt formált ami halványvörös fényt adott. Ekkor viszont valaki kilépett a fából, vigyorát pedig még méterekről is látni lehetett.

— Újra itt. — vigyorgott maga az ördög, mire Lizzie inkább elnézett mivel meztelen volt, majd odadobott egy táskát.

Inadu-nak most nem volt szüksége a négy csontra az újjászületéséhez hisz Lizzie által könnyen vissza tudott jönni az élők sorába. A tribrid erejéből kreálta magának újra a testét így most már napig a Mikaelson lány nem lesz az ereje tetőfokán.

— És végre leszállsz rólam! — szólalt meg Lizzie, és visszafordult Inadu felé. — Hízelgő, hogy mindig körülöttem legyeskedsz... Tényleg. De lépjünk túl azon amink volt. Én megöltelek, te elvetted az életem hét évre és abból 3 éve kínzol. Úgy gondolom kvittek vagyunk. — biccentett Lizzie, mire a Sivár elmosolyodott.

— Kvittek? Mi sosem leszünk azok. — rázta a fejét Inadu, miközben Lizzie idegesen figyelte őt. — De most elmehetsz.

— Milyen nagylelkű... — mordult fel, majd amilyen gyorsan csak tudott átváltozott farkassá és elhagyta a helyszínt.

Már majdnem otthon volt, amikor is a gyomra görcsbe rándult és a hirtelen fájdalom miatt azonnal visszaváltozott. Pár pillanatig csak összegömbölyödve feküdt a földön, majd hirtelen a térdére ereszkedett és elkezdett hányni. Az egyik kezével a haját fogta hátra míg a másikkal a hasát fogta.

A Mikaelson nő nem igazán értette, miért hány, de úgy volt vele, hogy az Inadu által okozott fájdalom így távozik véglegesen a testéből. Amikor már úgy érezte rendben van, lassan visszasétált a kunyhóhoz, ahol belesett Adam szobájának az ajtaján.

A fiú békésen aludt az ágyában, a takarója pedig a nyakáig volt húzva. Lizzie becsukta az ajtót, majd a szekrényéhez sétált ahonnan vett ki tiszta ruhákat, majd a fürdő fele vette az útját.

Amikor a forró víz alá lépett felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. Lemoshatta magáról a mocskot ami az erdőben ragadt rá. A vért ami már az arcára volt száradva, de a fájdalmat és a lelkében lévő mocskosságot soha nem fogja tudni eltűntetni.

Mikor átöltözött és a nappaliba lépett meglepetésére Adam ült a kanapén, miközben maga elé bámult.

— Adam? — szólította meg a fiút.

— Minden rendben van? Fáradtnak tűnsz. — monta a fiú, mire Lizzie halványan elmosolyodott.

— Az is vagyok. — bólintott.

— És egyedül fogsz aludni? — kérdezett tovább a fiú.

— Igen. — vonta fel a szemöldökét Lizzie.

— Biztos?

— Biztos.

— Ígéred?

— Igen. — bólintott Lizzie.

— Pedig hazudsz! — fonta keresztbe a karjait Adam.

— Nem hazudok, Adam! Egyedül alszok, mint minden este. — szűrte ki a fogai között értetlenül.

— Akkor miért hallok három szívverést?