lizzie;

Amikor már kissé elfáradtam megálltam és visszaváltoztam, majd felöltöztem.
Sötét volt már, tehát elég rég óta úton lehetek. Elő vettem a telefonom és láttam, hogy mindenki vagy százszor hívott már.

Lydia, Cora, Peter, Rebekah, Kol, Davina, Malia, Liam, Scott, Stiles, Kira, Derek...
Biztos voltam benne, hogy már tudnak mindent, rólam és a családomról. Az üzenetek közül egy darab keltette fel a figyelmemet.

𝙳𝚊𝚟𝚒𝚗𝚊
Sikerült visszahoznom.
Kissé nyers és mogorva, de a többiek azt mondták ilyennek kell lennie...
Vigyázz magadra!

Akaratlajul is elmosolyodtam. Bemutatom Derek Hale-t egy mondatban.

Mikor eltettem a telefont és körbe néztem, hogy egyáltalán hol vagyok egy régi épületet láttam magam előtt. Elhagyatott volt, de olyan érzésem volt, mintha már jártam volna itt. Olyan ismerős volt...

Mikor kinyitottam a szemem egy ismeretlen épületben találtam magam.

— Biztos jó ötlet ez? — kérdezte egy női hang, mire elindultam arra ahol a hang forrását sejtettem.

— Meg kell akadályoznunk hogy a dolgok tovább fajuljanak. — válaszolt egy másik nő. Mikor oda értem vagy egy tucat (valószínűleg) boszorkányt láttam fekete köpenybe és egy varázslathoz készültek.

Mikor mindenki készen állt kántálni kezdtek, majd egyszerre fordultak felém és így szóltak.
"Mors ad te venit." Majd az egész épület felrobbant.

Minden ugyan olyan volt, mint az álmomban. Csak most nem az épületen belül voltam. Újra a kezembe vettem a telefonom majd az egyetlen ember jutott eszembe akivel sürgősen beszélnem kellett. Így legörgettem a D betűhöz.

Azonnal fel is vette és idegesen szidott, amin csak mosolyogni tudtam.

— Derek! — mondtam mire ugyan úgy folytatta a szövegelést. — Derek az Isten szerelmére figyelj rám! — kiáltottam mire azonnal elhallgatott. — Köszönöm! — biccentettem majd megpróbáltam a legpontosabban elmondani, hogy hol az Istenbe vagyok. Nem tette le a telefont, hanem vonalban maradt, de nekem ez így nehezítés volt. — Derek le kell tennem! — mondtam.

— Nem nem kell! Hallod... Mindjárt ott vagyunk! — mondta és hallottam, hogy a kocsi motorja mégjobban felbőg. Hát mit mondhatnék nem szeretnék a kocsija elé lépni.

— Derek megígérem, hogy vigyázok magamra és utána leordíthatod a fejemet, de be kell mennem! — néztem körbe miközben valami forcsa zajt hallottam. — Mit csinálsz? — kérdeztem értetlenkedve amikor a kocsi ajtajának a csapódását hallottam.

— Nem mehetsz be oda! Nem engedhetem. Nem... Nem veszíthetlek el. — hangja megtört és fáradt volt.

— Félsz, hogy meghalok és nem lesz kibe folyton beleütköznöd? — kérdeztem mire halkan, de elnevette magát.

— Hazudhatok mindenkinek. Neked, a többieknek, de magamnak nem tudok. És őszintén neked sem nem akarok... — dörmögte az orra allatt. — Esküszöm ezt nem így terveztem...

— Ne csináld ezt, Derek. — suttogtam magam elé, miközben az épület felé kezdtem sétálni.

— Nem teheted ezt érted? Nem teheted azt, hogy bemész oda mert... Bajod eshet és... Szükségem van rád! Az istenit is! Ez valami családi szokás nálatok, hogy elmentek? Ide figyelj Lizzie, nem csinálhatod ezt. Te vagy az első lány hosszú idő után, aki végre valamilyen érzéseket tud előcsalni belőlem. Te vagy az... Nem fogom elveszíteni ezt az egészet. Hisz még csak el sem mondhatom személyesen. — nevetett fel keserűen.

— Vigyázok magamra! Megígérem! — mondtam, majd le akartam tenni a telefont, de még beleszólt.

— Sajnálom, amikor bántottalak... — suttogta mire lehunytam a szemeimet.

— Nem haragszom rád Derek, és csak hogy tudd. Azt hiszem az érzéseid kölcsönösek... — mosolyodtam el majd bontottam a vonalat.

A táskámba raktam a telefonom amit a romos épület előtt hagytam, mert a szagomat így könnybebben megtalálhatják
Félve, szinte rettegve léptem be az épületbe, és nem azért mert meghalhatok hanem mert féltettem a családom életét.

Hosszú-hosszú folyosók, melyek szerteágaztak az egész épületben. Csak mentem előre hátha találok valamit. Éppen egy nagy terem közepén álltam, mikor suttogást hallottam. Nem értettem tisztán ezért elkezdtem a hang forrása felé menni.

Ahogy egyre közeledtem úgy vált egyre hangosabbá és érthetőbbé is a mondat.
"Mors ad te venit. - A halál eljön érted."
Kicsit sem nyugtatott meg, így inkább a leghalkabban próbáltam kimenni a teremből. Már fél órája sétálhattam fel-alá az épületben mikor még mindig nem találtam semmit.

Egyszerűen semmit!

Egy lélek nem volt itt, de ha volt is már eltűntek, ráadásul nyomot sem hagytak maguk után. És miért mentek el? Mármint eddig sem találtuk őket, így a kérdés megfogalmazódik. Miért most?

Tudtam rá a választ, csak magam sem akartam elfogadni. De be kellett ismernem.
Megkapták amit akartak.

És egy hataloméhes irányításmániás ember mit akarhat?! Hatalmat és erőt.
Egyértelműen. Ha viszont ezt megkapta, már közel legyőzhetetlen lesz.

— Rohadt életbe! — szóltam el magam mikor lefejeltem a falat. Kissé furcsálltam mert hirtelen a mennyezet lejebb került, így pont fejjel nekimentem. Miért is van lejjebb a mennyezet itt?

Mikor elkezdtem végigsimítani a téglákon, véletlen benyomtam egyet, mire a jobb oldalamon valami megmozdult.

— Légyszi legyél titkos árjáró! Légyszi legyél az! — mondtam majd eltoltam a kődarabot és es alagutat találtam magam előtt. — Ezaz! — mosolyogtam majd elindultam, de gyorsan mondtam egy "Phasmatos Incendia" igét mire a falon lógó lámpások felgyulladtak.

Érzékeltem, hogy fokozatosan lejt az út, és egy pillanatra megálltam, de nem fordulhatok vissza. Már túl késő! Mikor kiértem az alagútból, a szavam is elállt.

Végeláthatatlan folyosók, tele különböző könyvekkel. De minden fajtával.
Különböző lények, varázsigék, rituálék és különböző hagyományokról voltak írva. Minden ami természetfeletti.

Volt itt szó mindenről, de tényleg.

Alakváltó
Bazilikusz
Boszorkány
Darach
Démon
Druida
Dzsinn
Főnix
Griff
Eretnek
Hasonmás
Hippogriff
Hybrid
Manó
Mumus
Oni
Szirén
Tűzmadár
Tündér
Turul
Vámpír
Vándorok
Vérfarkas
Vérjaguár
Warlock
Wendigo

Bár bántam, hogy a tribrid fajról nem írtak semmit, de én voltam az első, ezért nem is lehet feljegyzés ilyen lényről. Hirtelen egy sikítást hallottam, mire ilyedten fordultam az ajtó fele, majd eszeveszetten kezdtem rohanni, és pár másodperccel később ott is voltam ahol lennem kellett.

Nem akartam felfedni magam, ezért elbújtam egy oszlop mögött. Az egész falka ott volt, és a sikítás Lydia-hoz tartozott. Megpróbálta kitörni az ajtót, ami nem sikerült neki. Hirtelen Rebekah és Kol elkezdett fuldokolni, ezért gyorsan melléjük mentem, de amikor odaértem maró érzést éreztem a torkomban.

Derek az ölébe vette a fejem, de én csak vergődtem a földön. Láttam, hogy az erek rajtam és rajtuk is vörössé válnak, majd jobban fulladozni kezdtünk.

Senki sem tudta mi történt, mivel csak mi hárman haldoklottunk ott a földön vergődve. A többiek tanácstalanul próbáltak segíteni, de ők sem tudták mi a baj.

Davina valami igét próbált ami, tompítja a fájdalmat és lassítja a folyamatot, mert idő közben elkezdtek szürkülni, mint amikor meghalnak a vámpírok és kiszáradnak.

Hirtelen mindenki a falhoz vágódott, csak mi szenvedtünk ott továbbra is. Az ajtó kivágódott, majd két ismerős és egy ismeretlen személy lépett be, mögöttük pár boszorkánnyal.

A boszorkányok szó nélkül körbe álltak, majd az egyikük egy bilincset tett Davinára, ami elnyomja a varázserejét. Én is viseltem ilyet korábban, de karkötő formályában.

— Szivattok ugye? — nyögtem ki miközben alig kaptam levegőt. Az ismerős arc apám pszichopata exe és a fivére volt.
Aurora és Tristan de Martel

Majd az ismeretlen...

— Kate... — morogta Derek mire nekem is leesett kihez van szerencsénk. Kate Argent, Chris húga, aki mellesleg halott. Hát ja pont úgy néz ki.

Aurora intett egyet a boszorkányok fele akik valamit elmormoltak az orruk alatt és a kínzó fájdalom megszűnt. Hihetetlenkedve néztem végig rajtuk, mert egyikőjüknek sem szabadna itt lennie. Aurora látta az arcom mire elnevette magát.

— Hiányoztunk aranyom? — kérdezte majd felém kezdett sétálni.

— Nem kéne itt lenned. Egyikőtöknek sem. Te.. — mutattam először Kate-re. — Halott vagy. Te... — mutattam most Tristan-ra. — Neked az óceán mélyén kéne rohadnod, körübelül úgy... Örökre. És végül te. — emeltem vissza tekintetem a vörösre aki előttem állt. — Neked pedig mélyen kéne aludnod egy várbörtönbe befalazva! — magyaráztam bár még mindig fájt a torkom.

Egyszer biztos a nagy szám miatt fogok meghalni. De ki állíthatna meg abben, hogy csupán pár mondat miatt meg akarjanak ölni?

— 17 évembe került az, hogy kijussak abból a pokolból amit a családod teremtett nekem, azért, hogy segítsek a bátyámon. — mondta majd Kate felé fordult. — Boszorkányokat nem volt nehéz magunk mellé állítani... — legyintett. — De tudtam hogy kell egy erős szövetséges is. Amikor tudomásomra jutott, hogy Beacon Hillsbe hozott a családod, egyből keresgélni kezdtem. És kiderült, hogy az otteni falkának volt egy régebbi ellensége. — biccentett Kate felé aki csak meredten engem bámult.

— Nem tudtam hogy te vagy az ész a családban... aa mondta Rebekah elgondolkozva mire elnevettem magam.

— Biztos szerepet cseréltek a báttyával. — vontam vállat mire Tristan elém termett és a nyakamnál fogva emelt fel. Gondolom nem tetszett neki amit a testvéréről mondtam. A két ősi indult volna felém mire Kate eléjük állt majd átváltozott valami lénnyé.

Mire a rokonaim is megtoppantak. Nem igen láttak még ilyet, pedig hosszú-hosszú évek óta élnek.
Tristan egy egyszerű mozdulattal a falnak vágott, minek következtében az orrom alatt morogtam mire a mellettem lévők hihetetlenkedve néztek rám.

Igen mint már mondtam nagy szám van. Ez visz a sírba de ez van. Csak vállat vontam majd felálltam, és mielőtt bárki bármit csinálhatott volna egy legyintéssel kiütöttem az összes boszorkányt.

Így a többiek is kiszabadultak, majd gyorsan leszedtem a bilincset is Davináról. Rebekah és Kol gyorsan kitörte a nyakát a testvérpárnak így már csak Kate maradt, akit gyorsan meg is talált a tekintetem. Láttam, hogy Derek Kate-nek akar ugrani, ezért gyorsan közéjük mentem, majd Kate felé fordultam így ha netán   Derek-nek támadna, meg tudom védeni.

— Mocskos tribrid. — morogta Kate.

— Örülök hogy életben vagy, tényleg. — mondtam szarkasztikusan amivel egyre jobban hergeltem. Nagyon jó vagy Lizzie. — De megtennéd azt hogy elmondanád, mi az Istent keresel itt? — kérdeztem.

— Az erődet akarom! — mondta majd nekem akart ugrani, de Derek arréb rántott a derekamnál fogva, de nem időben.

Hirtelen éles fájdalom nyilalt a testemben. Valamit éreztem a hasamon. Valami meleget. Láttam, hogy mindenki egyszerre ugrik Kate-nek szóval ő már biztos meghalt.

Majd lenéztem és láttam, hogy megkarmolt, de gondoltam úgy is mindjárt begyógyul, szóval csak vártam. Derek leült a földre majd az ölébe húzott, és aggódó pillantásokat vetett rám, majd el akarta venni a fájdalmam. De csak akarta. Nem engedtem neki.

Bíztatóan rámosolyogtam, mire visszamosolygott majd szó nélkül az ajkaimra tapadt. Belemosolyogtam a csókba mire két kezét az arcomra csúsztatta, mire én a hátánál öleltem őt. Miközben csókolt valamit megéreztem.

Mint amikor valamid gyógyul.

Elváltam Derek-től, aki kissé morcosan nézett rám tettem miatt amin elnevettem magam, majd tekintetem a hasamra szegeztem. Már nem folyt belőle vér, szóval begyógyult. Derek miatt gyógyult be. Mikor mindenki magához tért, észrevettük hogy a de Martel testvérek eltűntek. Remek.

Szó nélkül elindultam a pince felé amit megtaláltam nem is olyan régen. Meg akartam nekik mutatni, mert ez rájuk is tartozott.
Mikor beléptünk mindenki csodálkozva nézett végig a polcokon, majd én is elmerültem a bambészkodásban.

Arra lettem figyelmes, hogy Cora jön oda hozzám egy könyvel a kezében, amin a családom címere volt. A híres: 𝑀 betű. Pont olyan amilyen a nyakláncomon van.