lizzie;

Este még sokáig próbáltam megtalálni a megfelelő varázsigét ami segíthet Dereken, de nem nagyon jutottam előrébb. Cora felajánlotta, hogy segít a keresésben és segített is amiben tudott, de nem igazán értett latinul, és a legtöbb ige latinul van.

Eldöntöttem, hogy ma nem megyek iskolába, ezért odaadtam Cora-nak a kocsikulcsomat, hogy menjen azzal. Ő se akart menni, mivel nem akarta magára hagyni a báttyát, de elmagyaráztam, hogy jobb lenne így aztán beadta a derekát.

9 óra körül járhatott így úgy gondoltam Derek is felébredt már, ezért csináltam neki reggelit amit felvittem hozzá. Ám amikor beléptem a szobába még mélyen aludt. Halkan és óvatosan, hogy fel ne keltsem letettem a tálcát, és kimentem a szobából, majd Peter keresésére indultam.

— Remélem neked is van kocsid! — mondtam köszönés helyett a konyhában álló vérfarkasnak, aki kissé meglepődött így magára öntötte a kávét.

Jót nevettem rajta, miközben ő szitkozódva ment pólót cserélni.

— Amúgy igen van kocsim, kislány. De ez miért is fontos? — kérdezte mikor visszajött egy tiszta pólóban.

— Remek. Akkor indulhatunk. — mondtam majd kimentem a házból, nyomomban Peter-rel aki értetlenül, de követett. Meg kell mondani, van ízlése a kocsik terén.

Beültem az anyós ülésre majd mikor ő is beszállt vázoltam a mai tervemet.

— Szóval, most elmegyünk hozzám, mert ha minden igaz megérkezett a családom másik fele is. Azután megpróbálunk együtt kitalálni valamit arra, hogy kinek volt annyi bátorsága hogy elraboljon 5 embert az ősi családból és még sikerült is neki majd hogy hova rejthette el őket. — mondtam majd egy legyintésre a GPS-en megjelent hova kell mennünk.

Az úton semmi különösről nem beszélgettünk, csak megkérdezte kik jöttek el Beacon Hillsbe.

— A nagynéném Rebekah, a nagybátyám Kol és az ő felesége Davina. — mondtam mire biccentett. Elmondtam neki ki micsoda, majd nem sokkal később meg is érkeztünk.

Mosolyogva szálltam ki a kocsiból és néztem végig a két kocsin. Rebekah néni híres kicsi piros kocsija, majd Kol bácsi "menőbb" kékje. Valószínűleg Davina nénikém éppen bent van, és varázsol valamit, ami segíthet valamiben.
Tudták, hogy jövök mivel üzentem nekik.

— Lizzy! — mosolyogtak majd mind a ketten megöleltek.

— Hál' Istennek jól vagy! — sóhajtott Rebekah.

Másodpercekkel később Peter felé fordultak és láttam az arcukon a fintort. Köztudott volt, hogy a vámpírok nem kedvelik a vérfarkasokat és az utálatuk kölcsönös a farkasok részéről is.

— Ő itt Peter Hale egy barátom. — mondtam a családtagjaimnak, az utolsó szót nyomatékosítva majd Peterhez fordultam. — Ők itt Rebekah és Kol Mikaelson. — mutattam be őket majd a nyíló bejárati ajtó felé mutattam az ujjammal. — Ő pedig Davina. Kol felesége. — mutattam a barnahajú nénikémre aki mikor hozzánk ért megölelt majd kezetfogott Peter-rel.

— Peter Hale. — mutatkozott be a mellettem álló vérfarkas.

— Na szóval, Peter mindent tud rólunk, rólam... — kezdtem el magyarázni mire kikerekedett szemekkel néztek rám. — Ő is azért van itt, hogy segítsen, szóval ne most ugorjatok egymásnak. — kérleltem őket majd Davina néni felé fordultam. — Tegnap a falka átfésülte a várost, de nem úgy sült el a dolog ahogy annak kellett volna. Az egyik falkatag teljesen kifordult magából és... — magyaráztam a helyzetet.

— Gondolom ezért van bekötve a kezed is? — kérdezte mire biccentettem egyet. — Mi történt vele? — folytatta a kérdezgetést és láttam, hogy már gondolkozik lehetséges igéken.

— A többiek elmondása szerint máhogy viselkedett. Nem volt önmaga és megtámadta Lizzy-t is. — szólt közbe Peter.

— Megölöm! — mormogta az orra alatt Kol mire rákaptam a tekintetem.

— Nem! Nem fogsz semmit sem csinálni vele, megértetted? — kérdeztem kissé erélyesen, mire kelletlenül de bólintott. — Szuper! Davina néni megpróbálja megtalálni, hogy mi segíthetne Derek-en. Mi pedig, szintén átfésüljük a várost. — adtam ki a feladatokat mire láttam, hogy Kol-nak nem nagyon tetszik az ötlet.

— Nem hagyom egyedül, egy vérfarkas házában! — sziszegte Kol mire a felesége odalépett hozzá majd így szólt.

— Ősi boszorkány hatalmam van. Szerintem elbírok egy vérfarkassal. — mondta kedvesen mire elmosolyodtam.

Azt ami nekik van, azt lehet igazán szerelemnek nevezni.

— Ha sikerült visszahoznod, mondj el neki mindent. Ha a falka is megérkezik oda, nekik is. Kérlek! — kértem mire azonnal bólintott.

Furcsa volt mindig is Davina néninek hívni őt, hiszen csak 18 év korkülönbség volt köztünk, de az évek alatt már hozzászoktam. Végül Kol is beleegyezett majd Rebekah odaadta Davina-nak az ő kocsikulcsát majd miután elmondtuk hova kell mennie, ő el is indult.

— Hol kezdjük? — kérdeztem de láttam hogy Rebekah csak vigyorogva bámult engem. — Igen? — kérdeztem félve, mert gondoltam, hogy valamit éppen kitalált vagy elképzel.

Megfogta a karom majd arrébb húzott a fiúktól, bár a szuperhallásuk miatt ha akarják úgy is tudnak hallgatózni.

— Na ki ő? — kérdezte, de nem igen értettem mire akar kilyukadni. Értetlen fejemet látva elnevette magát majd így válaszolt. — Hát a fiú. Ez a Derek vagy ki az ugye? Láttam ám, hogy néztél mikor szóba került és a szívverésedet is hallottam. Na meg észrevettem, hogy nem aludtál itthon már egy ideje. Szóval...? — kérdezte mire én elpirultam. Nagynéném sikítozva ölelt magához, mint egy tini komolyan.

Néha az az 1000 év amit leélt sem segít azon, hogy úgy viselkedjen mint egy 16 éves lány akinek elkezdett udvarolni a kiszemeltje. Ezek után, hogy mondom el neki, hogy nincs köztünk semmi, és valószínű nem is lesz, na meg, hogy most nála lakok. Hát inkább sehogy.
Megköszörültem a torkom majd így válaszoltam.

— A legfontosabb most az hogy megtaláljuk apáékat. Én Peter-rel megyek, mielőtt valamelyikőtök az agyára megy, és megharap, vagy ti ölitek meg őt! — mondtam majd visszafele indultam.

— Nem nem! — vágta rá Rebekah mire felhúzott szemöldökkel néztem rá.

— Miért is nem? — kérdeztem értetlenül.

— Egy; mi nem ismerjük a várost, ti viszont igen. Kettő; a vámpíroknak is jó a szaglásuk de nem annyira mint egy farkasé, és három; szimplán nem engedem őt a közeledbe. — mondta mire megforgattam a szemem.

— Rendben. Én megyek Kol bácsival! — majd már be is pattantam a kocsijába. Rebekah gyilkos pillantások közepette szállt be Peter mellé.

Nem azért nem mentem Rebekah-val mert nem akartam. Vagyis de pontosan ezért. Nem akartam hogy többet lásson a Derekkel való kapcsolatomba, mint ami valójában van köztünk. Levegő... Az van közöttünk, semmi szerelmi izé.

Már egy ideje kocsikáztunk, én pedig a lehúzott ablakon hajolgattam ki, hogy szagot fogjak. Mit mondhatnék mint egy kutya, olyan látványt nyújthattam azoknak az embereknek akik láttak az utcán.

— Menj be az erdőbe, most! — szóltam rá mire kérdés nélül engedelmeskedett.

— Innen érzed őket? — kérdezte mikor kiszálltunk.

-Ugyan azt érzem mint tegnap, vagy tegnapelőtt. Semmit! Mintha nem is léteznének. — mondtam és éreztem, hogy kezdek pánikba esni.

— Hé! — fordított maga felé. — Szerintem mind a ketten ismerjük elégge a bátyáimat ahhoz, hogy kitaláljanak valamit és megmentsenek mindenkit! — mondta bíztatóan mire elmosolyodtam.

— Rendben igazad van! Megpróbálok farkas alakban körül nézni, hátha úgy találok valamit! — mondtam mire aggódva nézett rám.

— Nem hiszem hogy ez jó ötlet lenne. — rázta a fejét.

— Nincs már semmi más ötletem. Nem találjuk őket sehol, mintha nem is léteznének. Ne aggódj miattam, tudok magamra vigyázni! — mondtam majd a csomagtartóhoz mentem és kivettem egy táskát, amibe beledobtam a telefonom és egy bokor mögé mentem ahol levetkőztem a ruháim elraktam én pedig átváltoztam.

Mikor Kol elé léptem a farkas alakomban, láttam a tekintetén a büszkeséget. Igen mint már mondtam a vámpírok nem kedvelik a farkasokat. De mit mondhatnék a családunk tele van velük, így minket elfogadnak.
Biccentettem egyet mire megfordultam és elindultam be az erdő sűrűjébe.

Csak futottam és futottam. Első sorban azért akartam futni mert ki akartam szellőztetni a fejem. A sok sírás, nem is én voltam. Mármint én nem ilyen vagyok. Harcolok tovább és a háború végén mikor nyertem akkor engedem meg magamnak azt, hogy szétessek.

Viszont ha vesztek akkor sem hagyom magam, és talán egyszer ez lesz a vesztem.

A család Örökkön Örökké!
Mert egy Mikaelson-nak első a család!
Mert a család hatalom!
A családnak pedig nem fordítunk hátat!Mivel család Szent és Sértehetetlen!
Mert mindig is mindörökké!

Amikor először átváltoztam, az anyám is ott volt velem és Keelin is. Elmondták, hogy az első a legnehezebb. Nem tudom kontrolálni, ezért ez órákig is eltarthat ha harcolok ellene.

Sosem fogom elfelejteni. Sem az átváltozásom, sem pedig azt, hogy mit tettem amiért át kellett változnom. Anya azt mondta, hogy ez természetes, mert ő is emlékszik arra mit tett.

Egyszer amikor New York-ba jártam iskolába amikor még tizenöt voltam, akkor történt. A suliban mindig is én voltam a különc gyerek, a fekete bárány. De, ott akkor megváltozott minden.

Madison Grey, volt az egyetlen ember aki velem volt. Az elején távolság tartó voltam vele, de ő kitartott mellettem. Nem hagyta, hogy egyedül flangáljak a folyosókon é egyedül üljek ebédnél. Mindig velem volt.

Bíztam benne, és az életemet is rábíztam volna és ez kölcsönös volt. Nagyon jóban lettünk. Mintha a testvérem lett volna. Találkozott a húgommal is, aki úgyszintén nagyon szerette őt.

Hárman voltunk testvérek.

De semmi sem tart örökké.

Hope és én megesküdtünk, hogy meg fogjuk védeni Maddy-t és ez egy ideig sikerült is. Nem tudott arról, hogy mik vagyunk csak azt, hogy két lány egy kissé hányatott családi háttérrel New York-ba költözött, és ez így volt jó. Mindig úgy gondoltam, hogyha nem tud semmit akkor nem kerülhet bajba. Hisz a tudás hatalom, ami miatt célpont lehetsz. Én próbáltam érinthetetlenné tenni, de nem sikerült...

Egyszer az erdőben futottam, mikor a vér jellegzetes szagára lettem figyelmes. Mivel emberi vért éreztem és nem állatit azonnal hívtam Keelin nénit, hogy jöjjön segíteni mert valaki valószínű megsérült. Mikor megtaláltam a szag forrását, azt hittem sokkot kapok.

Madison Grey feküdt ott egy óriási karomnyommal a hasán egészen a bal oldaláig. Az elkövető már nem volt ott, de úgy gondoltam olyasvalaki lehetetz aki engem akart megölni, de nem talált meg, ezért Maddy-n keresztül akart figyelmeztetni. Meg akartam itatani a véremmel hátha segít rajta, de ő nem engedte.

Azt mondta, hogy mindvégig tudta mi vagyok, és mi a húgom, de arra várt, hohy mikor mondjuk el neki. Ezerszer bocsánatot kértem, de ő nem haragudott. Azt mondta megértett bennünket, és örült hogy mellette voltunk. Amikor Keelin néni megérkezett próbálta elállítani a vérzést de nem tudta, túl sok vért vesztett. Mind a hárman tudtuk, hogy nem fogja túlélni én mégis azzal nyugtattam, hogy este megnézünk valami jó filmet.

És én mekkorát hazudtam...

Szenvedett, de nem akart meghalni. Megkért, hogy vessek véget az életének, én meg hisztérikusan ellenkeztem mert képetelen voltam megtenni ahogy Keelin is. Nem hibáztattam érte. Megkért, hogy öljem meg, mert nagyon fájt neki de nem tudtam megtenni. Azt mondta nem haragszik és ne magamat hibáztassam mert ami történt az nem az én hibám.

De ezek után már nem tiltakoztam. Elfogadtam és... megtettem.

Megtettem amit kért. Az utolsó kívánságát.
Eltörtem a nyakát. Éreztem ahogy kiszállt belőle az élet. Én pedig zokogva ültem a földön a karomba tartva őt. És mit tett ő, hogy ezt érdemelte?

Semmit...

Csak megismerkedett két Mikaelson lánnyal. Túl ártatlan és tiszta volt ehhez a mocskos világhoz amiben élünk. Meghalt mert ismert engem.

Egyre csak gyorsabban és gyorsabban futottam, és már csak az ösztöneimre hagyatkoztam. Nem tudtam merre vagy hova megyek. De azt sem, hogy hol vagyok. Hallottam ahogy csörög a telefonom, de nem foglalkoztam vele. Muszáj megtalálnom őket. És meg is fogom.

Ezt megígérem...