lizzie;

Kissé megijesztett ahogyan nénikéim néztek rám. Sosem mutatták ki az érzelmeiket.

— Történtek dolgok, míg távol voltatok. — mondta Freya mire a testem megfeszült. Alig voltunk el egy délutánt, mi a fene történhetett?

— Mégis miféle dolgok, nővérem? — kérdezte Elijah majd tett egy lépést előre.

— Nem biztos, hogy biztonságos Beacon Hills a továbbiakban. — mondta Freya.

— Hogy érted azt, hogy nem biztonságos? Megint költözni akarsz? Na ne szórakozzatok velem! — kiabáltam majd beviharoztam a házba. Hát ezt nem hiszem el.

Alig 2 hónapja jöttünk ide, és máris mennünk kell. Na meg még mit nem. Pont a nappaliba tettem volna be a lábam, mikor megláttam két személyt a kanapén ülni, mire a lábam a földbe gyökerezett.

Nem bírtam megmozdulni sem. Ahogy észrevettek mind a ketten felpattantak, majd aggódva néztek rám.

— Liz, jól vagy? — kérdezte anyám majd megindult felém, mire én hátráltam. Azonnal megállt és lehajtotta a fejét.

— Mi az Istent kerestek itt? — kérdeztem érzelemmentes hangon.

— Tudomásunkra jutott, hogy Beacon Hills nem biztonságos számodra, ezért haza megyünk! — mondta apám majd hallottam, hogy a kertben tartózkodó személyek is bejöttek a szobába.

— Haza? — kérdeztem de a hangom megremegett. Ő csak bólintott, mire a könnyeim megállíthatatlanul fojni kezdtek az arcomon. — Haza? Tényleg? Tudod hány otthonom volt tizenhét év alatt? New York, San Francisco, Texas most Beacon Hills és még sorolhatnám! Szóval kérlek mond el nekem, hogy mit jelent az a bizonyos "haza"! — kiabáltam zokogva mire anyám csak lesütött szemekkel állt előttem.

— Haza jössz ha tetszik ha nem! — mondta apám majd elindult kifele, de én nem bírtam már visszatartani azt, amit évek óta eltemettem magamban.

— Nem megyek veled sehova! — sziszegtem majd elindultam utána, de Elijah visszafogott.

— Haza jössz, ahol a családod van! Ahol szeretnek és ahol megvédhetünk! — mondta apám majd elém lépett.

— Ahol szeretnek? Ahol a családom van? Egész életemben a családomra vágytam, akik azért löktek el maguk mellől, mert nem tudtak megvédeni. De most "haza" akarsz vinni? Ironikus nem? Meg a szereteted... Hát egyre jobb. Életemben sosem volt apám, sem anyám. Nekem mindig csak Freya és Keelin néni volt. Nem te és nem is Hayley. — mondtam, de a végére már szinte toporzékoltam.

— Ne merészelj így beszélni! — mondta apám majd vészjóslóan közel állt meg, de engem nem hatott meg.

— Utállak! Utállak téged és utálom őt is! — mutattam anyámra, mire a szíve kihagyott egy ütemet. Ez volt a pont ahol ő elbőgte magát, mire Elijah ment oda hozzá megnyugtatni.

— Ne merj ilyet mondani! Mindent a te érdekedben és a te biztonságodért tettünk! Szerinted olyan könnyű volt megválnom azon a napon a lányaimtól? — kérdezte mérgesen, de láttam a könnyeket a szemében.

— Lányaidtól? — kérdeztem hüppögve, mire bólintott. — Érdekes! Az egyiket visszakaptad. Az egyiket te nevelted. Az egyik tudott támaszkodni a családjára... De a másik? — kérdeztem, és láttam hogy szólásra nyitja a száját, de nem tudott mit mondani. — Pontosan! — suttogtam magam elé, majd kikerülve őt elkezdtem az erdő felé futni.

A könnyeim megállíthatatlanul folytak, és már sötét is volt. Nem láttam tisztán és azt sem tudtam, hogy merre megyek. Hangokat hallottam, de nem törődtem velük. Majd egyszer csak valami oldalról nekem jött, én pedig az oldalamon gurulva a hátamra érkeztem.

Nyögve könyököltem fel hogy láthassam ki jött nekem, de erre inkább a "mi" kifejezés illene. Két vörös szempárt láttam, amitől normális esetben nem ijednék meg, de mivel az esésemnél felsértettem a lábam és a fejem is vérzett kissé más volt a helyzet.

Elindult felém, mire rugdosva kúsztam hátrébb, de elkapta a lábam, és nekivágott egy fának. Nyekkenve terültem el a földön, és néztem fel a farkasra aki kínzó lassúsággal közelített felém. Egyszer csak valami neki ment oldalról a farkasnak, mire az a hirtelen támadástól oldalra repült.

Fájt mindenem, és a vérveszteségtől is egyre nehezebb volt nyitva tartanom a szemem. Majd annyit éreztem hogy az arcomra egy erős kéz simul, majd óvatosan simotni kezdte azt, míg a másik kezével a kezem szorította.

Éreztem ahogy fokozatosan csökken a fájdalmam, de már nem bírtam ébren maradni. Az utolsó dolog amire emlékeztem az az volt, hogy felkap a kezei közé majd rohanni kezd miközben olyan dolgokat suttogott a fülembe hogy "Minden rendben lesz!" vagy hogy "Tarts ki!"

Nem tudom mióta lehettem eszméletlen, de mikor kinyitottam a szememet egy idegen szobában voltam. A berendezés egyszerű volt, egy franciaágy amin feküdtem aminek a két oldalán egy-egy éjjeliszekrény, majd egy nagyobb ruhás szekrény.

A szobát a két éjjeliszekrényen lévő lámpa világította be. Nyögve ültem fel az ágyban, és továbbra is azon voltam, hogy visszatartsam a gyors gyógyulásom, mikor beszélgetés foszlányok hangjai ütötték meg a fülemet. Koncentráltam, majd mikor már tisztán hallottam mi történik, rájöttem, hogy itt van az egész falka.

— Most hogyan tovább? — hallottam meg Stiles hangját, mire egy nekem idegen férfi hang válaszolt.

— Rendben lesz, csak pihennie kell. Szerzett pár komolyabb sebet, de mint mondtam... Rendben lesz. — mondta a férfi nyugodt hangon mire többen felsóhajtottak majd elköszöntek és az idegen elhagyta a lakást.

— Derek mi az Isten történt? — szólalt meg Lydia, kissé ingerülten.

— Éppen az erdőben voltam, mikor egy kisebb sikolyt hallottam. Egyből elindultam a hang irányába, amikor megláttam azt az alfát, hogy épp egy lányra támadt. Amikor hazaértem rájöttem, hogy az a lány Elizabeth, és hívtalak titeket. — mondta mire meglepődtem.

Derek mentett meg? Azthittem előbb otthagyna. Hát mindenesetre meg kell majd köszönnöm neki.

— Pontosan mit is akarunk neki majd mondani? — kérdezte Malia, mire csönd volt a válasz.

— Talán el kéne mondanunk az igazat? Vagy legalább is megtudni, mennyi mindent láthatott! — mondta Liam elgondolkozva.

— Ja az igazat, mi? Remélem miatta halunk meg! — mondta Cora mire valaki felmordult. Ezer közül is felismerném, hogy Derek volt az. Mielőtt testvér háború tört volna ki, Lydia közbe szólt.

— Liam-nek igaza van. Nem tudjuk mit látott, vagy mit élt át. — mondta mire meguntam a hallgatózást, ezért csekkolva van-e rajtam mindenhol ruha, elindultam le az emeletről.

Mikor a lépcsősor felénél lehettem mindenki rám kapta a tekintetét. Mikor Lydia felfogta, hogy én vagyok, visítva ugrott a nyakamba, mire nehezen de megtartottam az egyensúlyom.

— Én is örülök neked Lydia, de valaki elmondaná mi a fene történt, és hol vagyok? — kérdeztem mire a lány elengedett majd nagyot sóhajtva a kanapé felé terelt. Mikor leültetett mindenki körénk gyűlt.

— Mire emlékszel? — kérdezte Derek mire gondolkodni kezdtem, de egyből a családommal való vita jutott eszembe. Megráztam a fejem, hogy a gondolatát is felejtsem el a drámáról, majd a szemeibe néztem.

— Nem sokra! Az erdőben voltam mikor valami megtámadott valami... — gondolkodtam hangosan, mire egy biccentést kaptam válaszul. — Aztán láttam két vörös szempárt... — motyogtam magamnak, bár tudtam hogy mindenki hallja. Kissé leblokkoltam, és nem azért mert nem tudtam mit jelent a vörös szempár, hanem azért mert tökéletesen tisztában voltam vele.

— Az erdőben találtalak meg, majd ide hoztalak hozzám! — mondta Derek mire hálásan pillantottam rá.

— Köszönöm! — hálálkodtam mire egy biccentést kaptam. — De mi volt az az izé? És miért világított a szeme mint valami jelzőlámpa? — kérdeztem mire Stiles és Scott elnevette magát.

A kérdéseket viszont nem azért tettem fel mert nem tudtam mi volt az hanem azért, mert érdekelt hátha többet tudnak az "állattámadásokról" itt Beacon Hills-ben.

Mindenki csöndbe volt, senki sem akart válaszolni. Lydia-ra néztem aki meredten Derek-kel nézett farkasszemet.

— Ma átjössz hozzám, nálam alszol és elmondok mindent! — mondta Lydia ellentmondást nem tűrő hangon, majd elindult kifele, és biccentett, hogy menjek vele.

Tudtam mindent. Hogy mi történik itt. Miért volt vörös a szeme annak az "izének" de mégis úgy viselkedtem mint aki nem hisz a természetfelettiben. Nem ismertem őket elég rég óta ahhoz, hogy feltétel nélkül megbízzak bennük.

Beültünk Lydia kocsijába, de az út csöndben telt. Mikor oda értünk találkoztunk Lydia anyukájával, Mrs. Martinnal majd felmentünk a szobájába.

— Amit most mondani fogok, biztos nem fogod elhinni. De ettől függetlenül nem mondhatod el senkinek! — emelte fel mutató ujját, mire csak biccentettem. — Jó oké? Oké. Hol kezdjem? — kérdezte de inkább magához beszélt mint hozzám. — Nem tudom hiszel-e a természetfeletti lényekben, de léteznek. Vérfarkasok, és hasonlók. — mondta mire próbáltam értetlen fejet vágni.

— Mármint azt akarod nekem kinyögni, hogy a mesék és legendák amiket olvastam mind igazak? — kérdeztem kissé hisztérikusan. Jólvan Lizzie nagyon jó színész vagy. Dícsértem magam, miközben Lydia azon gondolkozott, hogy mit mondjon.

— Hát nem mindegyik pontosan úgy, de valahogy mégis igen. — édes Istenem Lydia, ez borzasztó.

— Oké? Vérfarkasok, és még mik? — kérdeztem mire elmesélt mindent. Vannak banshee-k, vérprérik, farkasok, kanimák és druidák.

Elmesélte, hogy ki mi, vagy hogy milyen rangot töltenek be. Scott az alfa így a többiek béták. Scott bétái. Elmondta hogy ők óvják a városban élő embereket az olyan dolgoktól, mint a természetfeletti.

Volt olyan dolog ami nekem is új információ volt, de azért, hogy a láttszatot fenttartsam meglepődtem mindenen. Megtudtam, hogy van még egy farkas aki néha segít a falkának, ha az érdeke neki is úgy kívánja. Peter Hale. Derek nagybátyja.

Más volt egy "idegen" szemszögét is meghallgatni arról, milyen ebbe a világban élni. Én ebbe születtem, én mindig is ebben éltem, de Lydia nem. Sajnáltam, hogy ezt az oldalát is meg kellett ismernie a világnak, de ahogy elnézem megállja a helyét.

Este ahogy megbeszéltük -vagyis ahogy Lydia kiadta az utasítást- náluk aludtam.