lizzie;

Koradélután volt, mikor én a könyvtárban ültem, miközben Rómeó és Juliát olvastam egy régebbi kötetben. A régi borítón már látszottak az évek, de pont ez tette még egyedibbé a történetet. Az idő.

Ám nyugodt pillanataim a telefonom csörgése szakította meg. Sóhajtva helyeztem a hetvenkilencedik oldalra a bőrből készült könyvjelzőt, majd az asztalra raktam Rómeóm. A telefonomért nyúltam amin apám neve villogott.

Mély levegőt véve húztam el a zöld ikont, mire apám azonnal hadarni kezdett. A lényeget viszont értettem. Vincent talált valamit ami miatt a Lafayette temetőbe kellene mennünk, hogy beszéljünk vele. Egyetértettem és mondtam, hogy pillanatokon belül indulok, majd bontottam a hívást. Éppen a lépcsőn sétáltam le és már a kapu felé vettem az irányt amikor egy ismerős hang a nevemet mondta.

— Igen? — kérdeztem, de hatalmas gombóc kezdett nőni a torkomban, Elijah jelenléte miatt. Azóta nem beszéltem vele, amióta az elméjében jártam és nem voltam olyan hangulatban, hogy most beszéljünk meg mindent.

— Beszélhetnénk? — kérdezte reménykedve.

— Vincent azt mondta sürgős. — mondtam és megfordultam, majd kisiettem a kapun a kocsimhoz.

***

— Képtelenség! Bármire is készülnek, azok a tolvaj tanoncok, már semmi közük nincs a Sivárhoz. Lizzie megölte őt, a saját szememmel láttam a hulláját. — csattant fel apa.

— A teste halott, Klaus. De az nem elég. — válaszolt Vincent, miközben mindannyian az egyik nagyobb kriptában álltunk.

— Mire célzol? — lépett elő Elijah.

— Arra célzok, hogy az Ősök már be tudták volna börtönözni a lelkét, de nem így volt. A lelke még odakint van. Biztos volt egy B terve. — nézett ránk, mire apám megforgatta a szemeit.

—Az biztos. Sőt, még talán segítsége is. Mondd csak, te is benne voltál? — kérdezte apám, mire Vincent összeráncolta a homlokát.

— Ugyan már, öreg! — csattant fel, de apám csak mosolygott.

— Elég legyen! — szólt közbe Marcel. — Nézzétek, én megbízom Vincent-ben.

— Nem érdekel, hogy megbíztok-e bennem. Őszintén, egyáltalán nem. Mert veletek ellentétben csináltam is valamit. Az elmúlt napokban próbáltam rájönni, hogyan zárhatnánk el örökre a Sivárt. — vágott közbe Vincent.

— Mire jutottál? — léptem közelebb hozzá.

— A könyv segítségével transzba ejtettem magam. — mondta, mire a szemöldököm ráncoltam.

— Milyen könyv? — kérdeztem értetlenül.

— Amit ő talált. — szólalt fel Marcel, miközben Vincent-et bámulta. — Amiven a Sivár erejének titkáról írnak. Mégpedig... Az ő kézírásával.

— Nos, ez egyáltalán nem nyugtatott meg. Ahogy az sem, hogy miért nem tudtam a könyv létezéséről. — morogtam az orrom alatt.

— És amíg transzba voltam, találkoztam Inadu anyjának szellemével. Próbáltam megszerezni tőle azt a bűbájt, amit ezerötszáz éve használt, hogy elintézze a lányát. Ekkor bukkantak fel a tanoncok és állítottak meg. — magyarázta Vincent.

— Akkor mire vársz? Láss munkához! — tárta szét a kezeit apa.

— A tanoncok elvitték a könyvet. — bökte oda Marcel. mire sóhajtottam egyet. Ugye csak szivattok...

— Van egy könyvtáram tele varázskönyvekkel. Választhatsz! — biccentett apám.

— Klaus, nem kell a könyvtárad. Az a könyv különleges. Az a könyv képviseli a Sivár képességének a kiterjedését, ebben a világban, értitek? Ugyenolyan örökkévaló, mint ő. És én mondom, ha sikerül jól elintéznem azt a varázslatot, akkor bezárhatom a Sivárt a könyvbe és egyúttal örökre elintézem. — nézett ránk a boszorkány.

— Nem hagylak egyedül varázsolni... — ráztam a fejem. — Hol van most? — kérdeztem.

— Még mindig a tanoncoknák. — vakrta meg a fejét. — Ezzel a lappal a könyvből lenyomoztam, hogy született újjá a Sivár. Ott megtaláljátok őket. — nyújtott át nekem egy térképet Vincent, amit tovább adtam apának.

— Vigyázzatok. — néztem Elijah-ra és apára, mire ők bólintottak majd eltűntek. — Hogy akarod ezt csinálni? — fordultam Vincent-hez.

— Csak úgy tudjuk csapdába ejteni a Sivárt, ba megszerezzük a varázslatot Inadu anyjától. — válaszolt Vincent, miközben egy nagy sókört rajzolt a földre.

— Találkozni akarsz vele a könyv nélkül. — esett le Marcel-nek a dolog.

-a Igen. De a gond az, hogy egyedül nem vagyok elég erős hozzá, ezért valamelyikőtök erejét el kell vezenem. — mondta, mire az égnek emeltem a tekintetem. Nem történhet meg...

— Nem! — válaszoltuk egyszerre Marcel-lal, mire Vincent sóhajtva a hullára nézett, amiből a kifolyt vér a Sivár jelét ábrázolta.

— Marcel, ismersz engem. Éveken át vezettük együtt a várost. — próbált hatni a barátjára Vincent.

— Igen, tudom. És azt mondtad, öljelek meg, ha visszakéred a könyvet. — emelte a hangját a vámpír, majd fel-alá kezdett járkálni.

— Mert nem tudtam, hogy képes leszek-e kezelni, de nézz csak rám, barátom. Úgy festek, mint az egyik tanonc? — vonta fel a szemöldökét Vincent.

— Nem. — rázta a fejét a kérdésre, majd sóhajtva a sókör közepébe lépett. — Mit kell tennem? — kérdezte. mire Vincent halványan elmosolyodott és biccentett nekem, majd Marcel-nek nyújtotta a kezét.

— Add a kezed! — mondta, majd mindketten letérdeltek és Vincent kántálni kezdett.

Marcel megingott és fel is mordult hisz nem kellemes érzés amikor az erőd egy része eltűnik. Percekig voltak ilyen állapotban, majd hirtelen mind a ketten felébredtek és összeestek.

— Nem tudtam elérni. Az élők nem lehetnek ott. — mondta, mire Marcel bólintott.

— Oké, próbáljuk meg újra! — mondta, mire Vincent leintette.

— Ne. Semmi értelme. Még a te erőd sem elég hozzá. A könyv volt elég erős ahhoz, hogy el tudjam őt érni. — mondta

— Oké, akkor mit csináljunk? — kérdezte Marcel, mire Vincent komolyan a szemeibe nézett.

— Egy lehetőségünk van. Meg kell halnom! — mondta, mire Marcel felpattant és nyitotta volna a száját, de én megelőztem.

— Ez nem igaz! — szólaltam fel, ezzel is magamra vonva a figyelmüket. — New Orleans-i boszorkány vagyok, és egyben halott is. Ennél nem lesz jobb lehetőségünk. — mondtam, mire mind a ketten megrázták a fejüket. — Nincs időnk vitázni! — csattantam fel idegesen, mire mindketten befogták a szájukat. — Mindenem megvan ami kell, még több is mint neked. Boszorkány vagyok New Orleans-ból, technikailag halott és még a félhold falka jelét is viselem amit a Sivár is. — mondtam.

— Nem tudom mit fogsz látni Lizzie... — rázta a fejét Vincent, mire bólintottam.

— Semmi baj. — mosolyogtam.

— De máshogy kell... megöljelek. — mondta és megfogott egy homokórát és egy fiola nem tudom mit.

— Csodás. Halott vagyok és te még most is meg akarsz ölni. Minek ellenség ha vannak barátaid... — morogtam az orrom alatt, mire mindketten elmosolyodtak.

— Ez egy neurotroxin. Elég ahhoz, hogy megállítsa a szíved és lesz elég időd beszélni Inadu anyjával. — magyarázta Vincent, mire bólintottam.

— Oké. De hogy a fenébe hozzuk vissza őt? — kérdezte Marcel és láttam, hogy nagyon nem tetszik neki az, hogy én csinálok mindent.

— Beleszúrjuk a szívébe. — mondta, majd felmutatott egy ínjekcióstűt, amiben szintén nem tudom mi volt, de talán jobb is. — Ez majd segít visszajönnie, de be kell adnunk, mielőtt az utolsó homokszem is lefolyna. Ha nem tesszük, Lia meghal és az egyetlen esélyünk a Sivár ellen, vele együtt hal. — mondta Vincent, mire keserűen elmosolyodtam.

— Csak semmi nyomás, ugye? — kérdeztem, mire Marcel szorosan megölelt.

— Vigyázz magadra! — mondta és az állát a fejemre támasztotta.

— Mindig vigyázok magamra. — mondtam, majd elléptem tőle és a sókör közepére sétáltam.

— Nem lesz finom. — mondta Vincent ahogy odaadta a fiolát.

— Hamarosan találkozunk. — mondtam, majd biccentettem és egybe lenyeltem a neurotroxin-t, majd a hátamra feküdtem.

Először úgy éreztem a világ körülöttem megszűnt létezni. A hangok nem jutottak el hozzám és látni is csak foszlányokat láttam. Majd lassan minden elcsendesedett, aztán elsötétedett.

Amikor magamhoz tértem egy erdőben találtam magam éjjel, és babasírást hallottam. Amikor odafordultam a hang felé egy régi kunyhót találtam és elindultam felé, majd ott megtaláltam azt az embert aki az egyetlen segítségem lehet.

Inadu édesanyját.

A legelső vérfarkast.

***

Marcel és Vincent idegesen álltak a tinédzser lány "halott" teste felett. Minden percben a homokórára pillantottak ami összesen egy órát adott a tribrid lánynak, hogy megmentsen mindenkit.

Marcel fülét egyszerre több tucat szívverés ütötte meg, mire idegesen jelzett Vincent-nek. A boszorkány a sókör elé állt, míg Marcel egyedül ment ki, ahol egy tucat tanonc jött.

— Kitalálom... A Sivár nevében jöttetek. Rendben van, idefigyeljetek! Csak a holtestemen keresztül juttok be a kriptába, és ha még nem hallottátok, nem halhatok meg. — mosolyodott el Marcel, mire a másik oldalról is jött egy csapat boszorkány. — Megpróbáltam, nem? — tárta szét a karjait, majd sóhajtva kezdett neki a gyilkolásnak. Egy idő után szitkozódva, de Vincent is kiment segíteni Marcel-nek de túl sokan voltak kettőjük ellen.

— Arracher soti je... Arracher soti je... Arracher soti je... — kezdett kántálni egy boszorkány, mire Marcel és Vincent ordítva estek a földre, de a fájdalom hirtelen megszűnt.

— Később megköszönöd. — biccentett Sofya, mire Marcel biccentett, majd Vincent-el együtt berohantak Lizzie-hez, hogy a szívébe szúrják azt ami megmenti az életét.

— Gyerünk... Gyerünk... Gyerünk... Gyerünk! — kiabálták mind a ketten, mire hirtelen Lizzie felült miközben nagyokat lélegzett.

— Isten hozott! — mosolygott Vincent.

— Megtudtad amit kellett? — kérdezte Marcel, mire Lizzie bólintott.

— És még annál is többet. De jó hír nincs rossz nélkül. — sóhajtott a lány, mire a két férfi idegesen nézett össze.