lizzie;

Meg kell tennem!
Járt a mondat folyamatosan a fejemben.

Meg kell tennem!
A családom védelméért...

Ezután Peter-t és Freya-t hátrahagyva indultam el, hátha kellenek, majd erősítésként később. S legalább addig is federítik a házat. Kiélesítettem a hallásomat amennyire tudtam és ahonnan szívverést hallottam oda nyitottam be.

Ám abban a pillanatban, hogy benyitottam a csuklóm eltört, a tőr pedig kiesett a kezemből, én pedig nyögve terültem el a földön. Ha a kezemből áradó fájdalom nem lett volna elég, hirtelen olyan érzésem volt, mintha testem minden pontját tűkkel szurkálnák. Megvan a jelenet a Bosszúállókból, amikor Tunyacsáp Dr. Strange-t kínozza a kőért? Valahogy így éreztem én is.

— Először a testedet töröm meg. — szólalt meg Inadu, miközben én próbáltam minél közelebb kúszni a tőrhöz, amit a földre ejtettem. — Utána a lelkedet. — folytatta, és eltörte az egész karom, ami miatt felsikoltottam. — Habár a lelked már eléggé megtört, nemigaz? — kérdezte, de beszédét léptek zaja szakította félbe. Freya állt ott, majd egy szikét repített Inadu nyakába. Én gyorsan felkeltem a földről és megfogtam a tőrt majd Inadu fölé térdeltem. — Csináld... — hörögte, de én csak térdeltem ott. — Csináld! — kiáltott rám, mire belészúrtam a tőrt.

Aztán mégegyszer.
Aztán megint, és megint és megint...
Mígnem Peter le nem szedett róla.

— Elég! Ennyi elég volt! Meghalt. — mondta, majd a mellkasához vont.

***

A hazafele úton senki sem szólt egy szót sem. Mindenki mélyen a gondolataiban volt. Peter vezetett mellette Freya ült én pedig könnyes szemmel ültem a hátsó ülésen és az ablakon át bámultam az elsuhanó tájat.

Fájt mindenem.
Elegem volt mindenből.
Biztonságban szerettem volna lenni, de...
Mégis olyan érzésem volt, mintha a mai szenvedésem a semmiért volt.
Nem éreztem győzelmet.
Semmit nem éreztem...

Mikor kiszálltunk a kocsiból Peter magához vont é súgy sétáltunk az épületbe Freya-val az oldalunkon.

Mikor beléptünk a házba mindenki felugrott a kanapéról vagy a földről és azonnal körbevettek minket. Én fáradtan, könnyes arccal és véres testtel álltam Peter mellett, míg ő a derekamnál fogva tartott.

A többiek elszörnyedve néztek ránk és azonnal kérdésekkel kezdtek bombázni minket. Rájuk sem hederítettem elléptem Peter mellől, mire mindenki elhalkult. Nem foglalkozva velük elindultam fel a lépcsőn, de nagyon figyelnem kellett hova teszem a lábam és erősen kapaszkodtam a korlátba mert még mindig mindenem úgy reszketett, hogy bármelyik percben szívesen összeestem volna.

Derek utánam indult, de Peter félrehúzta az unokaöccsét és azután nehezen, de fájó szívvel engedelmeskedett Peter-nek és nem jött utánam. Fent a szobámba átöltöztem, majd utamra indultam.
Valamit meg kellett tennem...

— Freya, minden rendben? — hallottam apám hangját abból a szobából ahol Elijah teste volt.

— Igen. — hallottam nagynéném nem túl hihető válaszát. — Csak koncentrálnom kell! A Sivár megölte a testvérünket a saját célja érdekében. Ez csak úgy igazságos, ha az ő halálával hozzuk vissza Elijah-t. Add a kezed! — válaszolt Freya, mire apám sóhajtott.

— Verha hel igjen... Verha hel igjen... — kezdett kántálni Freya én pedig kirohantam a házból és a mocsárig meg sem álltam. Ott leültem a stégre, majd magam elé meredve kezdtem beszélni.

— Maddie... Korábban nem mondtam el, de most itt az ideje. Meg kellett volna mentenem téged, bármi áron...

— Verha hel igjen... Verha hel igjen...

— De sosem mondanék le a családomról. Nem hagyom el őket. Nem úgy mint téged.

— Verha hel igjen... Verha hel igjen...

— Életem azon pontján találkoztam veled, amikor ténylegesen egyedül éreztem magam. Tudom, hogy rosszul hangzik. Én sosem láttam... Milyennek is kéne lennie egy igazi családnak.

— Verha hel igjen... Verha hel igjen... Verha hel igjen... Verha hel igjen...

— De ezt nem akarom sem Hope-nak, sem pedig Derek-nek... Bárcsak ismernéd őt. Sok mindent kívánok. Ami a családot illeti. Tudom, hogy mik vagyunk. Mindig is tudtam. De ennek ellenére sem mondok le róluk, vagy pont ezért.

— Verha hel igjen... Verha hel igjen...

— Az igazság az, hogy én is szörny vagyok. Mind tettünk szörnyű dolgokat, Maddie. Kivéve őket... Ők ártatlanok és tiszták. És szeretném, ha ez így is maradna. Tudom, mit kell tennem. Csak elég elszántnak és bátornak kell lennem...

A könnyeimet letörölve keltem fel a mocsárból és mondtam búcsút valaminek, aminek már régen kellett volna.

De elengedtem őt... És tudom hogy el kell engednem a falkámat is... De ami a legrosszabb... El kell engednem a társamat...

Visszatérve a Mikaelson kúriába utam egyenesen a szobámhoz vezetett aminek az erkélyén meg is találtam a keresett személyt. Sóhajtva vettem le a pulóverem, majd sétáltam ki hozzá és hátulról szorosan átöleltem kezeim pedig izmos hasánál kulcsoltam össze.

— Hiányoztál... — suttogtam a fülébe és csókokkal hintettem be az ottani területet ami miatt megborzongott. Csak meredten előre figyelt, de ahogy az arcára néztem halvány mosoly volt ajkain. — Szeretlek... — motyogtam meztelen vállába, és a homlokom kidolgozott hátának döntöttem.

Ő lassan megfordult és kezeit a derekamnál kulcsolta össze én pedig végre otthon éreztem magam... A karjaiban.

— Halálra aggódtam magam, mert nem tudtam mi történik veled... — szólalt meg rekedtes hangon, mire lehunytam a szemeimet.

— Nagyon-nagyon szeretlek. — simítottam az arca két oldalára a tenyerem. Szemeibe nézve azonban három dolgot láttam. Fájdalmat, ami szinte már aggódássá ment át és végül szerelmet. Mérhetetlen szerelmet...

— Örökkön örökké... — mormolta, majd a következő pillanatban mohón falta ajkaimat amit kérdés nélkül viszonoztam. — Akarlak most... — motyogta két csók között, mire szó nélkül nyúltam a pólóm aljához és húztam le.

— Derek... — nyögtem a nevét és körmeim a hátába véstem miközben ő gyorsított a tempón.

— Szeretlek... — morogta és kéken izzó szemeivel az én vöröseimbe nézett. Nyitottam a szám, de hang nem jött ki csak kélyes nyögések, és a gyomromban már éreztem, hogy hamarosan elér a gyönyör.

Órákkal később Derek védelmező karjai között keltem fel s amikor kinéztem az ablakon korom sötét volt, csak a közvilágítás égett. Óvatosan kimásztam az ágyból, majd Derek egyik pólóját és az alsóneműm magamra véve kimentem az erkélyre és néztem a kihalt várost.

Az otthonomat, ami romokban heverd.

— Nem szép dolog csak úgy egyedül hagyni... — búgta valaki mögöttem, mire hátranézve Derek tökéletesen anyaszült meztelen testével találtam szembe magam. Torokköszörülve fordultam el és a fölről odadobtam neki a nadrágját amit szemöldökráncolva kapott el. — Mi a baj? — kérdezte és tudtam, hogy nem nagyon érti a hirtelen hangulatingásom, de azért felvette a nadrágot, majd mellém lépett.

— Kis millió baj van... — morogtam és a várost bámultam.

— Vége van, Liz... — suttogta és megfogta a kezem, de én elrántottam.

— Nem hiszem... — ráztam a fejem és a kezembe temettem a fejem ahogy a korlátra támaszkodtam közben.

— Hogy érted? — kérdezte és szerencsére most nem próbált meg megérinteni.

— Úgy... Mintha nem vége lenne ennek az egésznek, hanem csak most kezdődne... És... — hunytam le a szemeim. — Nem akarom, hogy itt legyél! — mondtam, mire a teste megmerevedett mellettem. — Félek, hogy valami rosszabb jön, és nem foglak elveszteni téged is... Nem tudlak. — ráztam a fejem, mire megfogta a két kezem és szembefordított magával, majd szorosan megölelt.

— Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen... — mondta, mire a könnyeim lefolytak az arcomon.

— Valamit meg kell tennem annak érdekében, hogy téged biztonságban tudjalak a többiekkel együtt. — mondtam és eltoltam magamtól annyira, hogy a szemébe nézhessek. — Szeded még a verbénát? — kérdeztem, mire értetlen fejjel nézett rám, majd megrázva azt felmutatta a bőr karkötőjét. — Annyira sajnálom... — suttogtam könnyes szemekkel, miközben a karkötőre néztem ami a varázslat hatására megadta magát és leesett Derek kezéről az én tenyerembe.

— Nem. — morgott és el akarta venni tőlem de én ledobtam az erkélyről, ő pedig megyemmisülve nézett rám. — Nem teheted...

Inkább gyűlöljön azért mert meg akarom menteni, minthogy miattam haljon meg.

— Szeretlek, de ezt meg kell tennem. — mondtam, mire könnyes szemmel rázta meg a fejét, és először láttam ilyen... Megtörtnek. És ez miattam volt...

— Liz! — figyelmeztetett, de én rátapadtam az ajkaira és egy utolsó szerelmes csókot váltottam vele, mert tudtam, hogy ezután nem lesz több ilyen.

— Nézz rám... Hé! — fogtam meg az arcát amiről a könnycseppek folyamatosan folytak ő pedig megtörten és átverve nézett rám. Átvertem... — Szeretlek, jobban mint bárki mást! Ezért teszem ezt meg! Veled és a többiekkel is. — bólintottam, mire leszedte a kezeimet az arcáról.

— Meg ne próbáld... — mordult fel, de a hangja elhalkult a mondat végére. — Miért teszed ezt velem, Liz? Miért kínzol? Miért bántasz?

Kérdései és pillantása a lelkembe égett.

Megtörtem. Jobban mint bárki más...

Hangosan felzokogtam, majd vámpírsebességgel az ágyra löktem én pedig a csípőjére ültem és a két kezemmel lefogtam őt. Ha valaki belépne tuti azt hinné, hogy megzavart valamit. Egyenesen a szemeibe néztem és elkezdtem életem legnehezebb cselekedetét.

— El fogod felejteni azt, ami közöttünk történt és azt is, hogy valaha is ismertél! Elfelejted mi vagyok, elfelejted azt, hogy kik a Mikaelson-ok, de legfőképpen elfelejtesz engem! — mondtam, miközben próbáltam befejezni a zokogás. Pupillái kitágultak ezzel mutatván, hogy működik az igézés. — Elhagyod New Orleans-t és sohasem jössz vissza. Sosem keresed meg azt az embert akit a szíved mélyén mindig is keresni akarsz majd, mert ő meghalt. — mondtam ki a kegyetlen szavakat és a teste már nem vergődött alattam. Tette amit mondtam neki. Elfelejtett. — Most pedig mély álomba fogsz merülsz... — suttogtam és kezem az arcára simítottam, míg a fejét körbelengte a skarlátvörös fény, mire lassan behunyta a szemeit és tehetetlenül feküdt alattam az ágyon. — Szeretlek kicsim... — zokogtam, könnyes szemekkel, majd homlokon csókoltam és leugrottam róla, majd átmentem a többiekhez.

Aznap éjjel megigéztem Scott-ot, Stiles-t, Lydiát, Corát, Liam-et, Kira-t, Malia-t, Isaac-et és végül Peter-t. Neki elmondtam mit tettem és együtt visszavittünk midnenkit Beacon Hills-be és ott majd őt is megigézem.

Így mondtam búcsút a falkámnak, a családom tagjainak. Így maradtam megint egyedül. A Beacon-i házunkat felgyújtottam, majd elhagytam a várost és eldöntöttem, hogy soha nem térek vissza.

Amikor visszaértem New Orleans-ba már jócskán a reggeli órákban jártunk. Én kimentem a mocsárba és tomboltam. Az alvás szóba sem jött.

Most vesztettem el mindent és mindenkit.