lizzie;

— Lizzie! Beszélhetnénk? — lépett mellém Derek, mire megráztam a fejem.

— Most nem a legjobb. — mondtam és előkészítettem a tőröket.

— Liz... — sóhajtott.

— Később Derek, később... — mondtam, majd visszafordultam az asztal felé.

— Mindegy... — morogta az orra alatt és kiment a szobából.

— Rebekah és Kol a totemért mentek, de nem veszik fel a telefont. Marcel is eltűnt... — robbant be az ajtón Freya.

— El kell pusztítaniuk a totemet, különben esélyünk sem lesz. — ráztam a fejem.

— Minél előbb végzünk, annál jobb. — sietett a szobába apa is, mögötte a falkával, de nem foglalkoztam Derek égető tekintetével.

— Nem. Azt kell feltételeznünk, hogy Inadu totemje még épp. Addig nem támadhatjuk meg, amíg a totem ép. — sóhajtotta Freya. — Menj Rebekah után, keressétek meg a totemet. — mondta Freya.

— Nem hagyom egyedül a lányaimat. — mondta, mire megráztam a fejem.

— Kifutunk az időből. Ahogy elnézem, a repedések egyre rosszabbak. — mondtam és a medálra pillantottam.

— El kell pusztítanod a totemet. Én megyek Lizzie-vel. — bólintott Freya.

— Na és Hope? — kérdezte apa.

— Ők a lábukat nem teszik ki ebből a házból ahogy a húgom se fogja. — biccentettem a falka felé, mire többen szólni akartak, de én csak megvillantottam a szemem ők pedig sóhajtva bólintottak. — Te vagy a legjobb előnyünk, apa. Légy gyors, brutális, pusztísd el a totemet, vagy mind meghalunk! — néztem vissza az apámra.

Ő bólintott, majd az asztalra kirakott öt késből kettőt megfogott, majd a kezünkbe adta. Én kaptam a piros kővel ellátott tőrt, míg Freya a kéket.

— Tessék! Egy neked, egy másik pedig neked! Tegyetek rá egy cseppet Hope véréből. Hasznotokra lesz majd az este. — vigyorgott rám, mire bólintottam ő pedig fogta a kabátját, majd kisétált a házból.

— Te sem gondolhatod komolyan, hogy itt fogok ülni, miközben bébiszitterkedek a húgod felett? — ugrott nekem Cora, mire vissza kellett számolnom, hogy ne ordítsam le a fejét.

— Ha nem tetszik, megigézlek és akkor itt maradsz! Akarod vagy sem? — kaptam felé a fejem, és felhúztam a szemöldököm, de választ nem kaptam. — Még valaki?

— Hát, márpedig én nem fogok itt ülni, szóval kérek én is egy tőrt. — lépett előre Peter, mire szemetforgatva vettem el egyet az asztalról és dobtam neki, mire ő pont a feje előtt tudta elkapni. — Normális vagy? — csattant fel, mire vállat vontam.

— Nagyfiú vagy! — mondtam, majd elindultam kifele.

Amikor Derek mellett mentem el láttam, hogy a karjával meg akarja fogni az enyémet ezért összefontam a kezeim a mellkasom előtt és így nem tudott megfogni. Nem voltam olyan állapotban, hogy megbeszéljem vele a dolgokat.

***

— Amint a totem megsemmisült, feláldozhatjuk a Sivárt. — bólintott Freya, de a kezei reszkettek.

Az út alig volt fél órás a házig, amiben elvileg Inadu tartózkodik. Az elhagyatott épület kovácsoltvasas kerítését átlépve azonban én is megborzongtam. Féltem. Rettegtem. De erősnek kellett látszanom.

— Jól vagy? — kérdeztem a nagynéném.

— Igen... — nevette el magát kínosan, majd a szemembe nézett. — Eddig sosem gondoltam meg kétszer, hogy küzdjek-e vagy meghaljak a családomért. De mióta ittvan Keelin... — sóhajtotta, mire elmosolyodtam.

— Most van valakid, és félsz, hogy talán nen mész haza hozzá. — mondtam, mire lehajtotta a fejét. — Haza fogsz menni, Freya néni! Mindent megteszek érte. — mondtam és bíztatóan rámosolyogtam, majd indultam volna, de megfogta a karom.

— Biztos én vagyok a nagynénéd? — nevette el magát. — Mert nekem kéne téged megvédeni. Ugye? — fordult Peter felé, aki egy halvány mosolyt ejtett, miközben megrántotta a vállát.

— A családunkban én vagyok a nagybácsi és én megöltem az unokahúgom. Nem nyilatkozok inkább erről. — mondta, mire elhúzva a szám fordultam Freya felé.

— Tudom, nem mindig értettünk egyet, de... A család márcsak ilyen. — nézett rám Freya.

— Mi is a terv? — kérdezte Peter, mire a szemöldököm ráncoltam.

— Megölni a Sivárt és túlélni. — mondtam mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.

Utamat a bejárati ajtó felé vettem, de közben minden neszre felkaptam a fejem. Hülye madarak. Hülye minden... Az ajtó nem volt zárva ami miatt azonnal megtorpantam. Számít ránk... Miután meggyőződtem, hogy mindenki megvan mögöttem, mélyet szippantva a levegőből beléptem a hatalmas házba. Mikor mind a hárman bent voltunk az ajtó hirtelen becsapódott mögöttünk, szívrohamot hozva ránk.

— Ez a ribanc tudja, hogy itt vagyunk. — mondta Peter idegesen, mire bólintottam.

— Azt is tudta, hogy jönni fogunk... — biccentettem neki, majd előrefordulva elindultam.

— Ez nem jó... — motyogta Peter, miközben egy tucat hulla felett állt.

— Nem, nem az... — ráztam a fejem, majd az ajtó elé biccentettem és elindultam afelé. Mikor megfogtam a kilincset Freya és én hátravágódtunk Peter pedig azonnal hozzánk rohant.

— Hé, jól vagy? — kérdezte, mire bólintottam és segített felállni Freya-nak és nekem.

Lépéseket hallottam, majd a következő amit láttam, hogy Peter összeesett és amikor megfordultam Inadu-val álltam szemben. Ő legyintett egyet a kezével, mire a nyakam kitört én pedig élettelenül estem össze, majd hirtelen a mocsárba ébredtem.

— Hát itt vagy! — hallottam meg egy hangot, mire kigülledt szemekkel néztem a férfire.

— Jackson? — kérdeztem hihetetlenkedve mert ő nagyon is halott volt.

— Már vártunk. — mondta és a kezében azt a gitárt tartotta amivel engem is tanított játtszani.

— Mit keresek itt? Te mit keresel itt? — kérdeztem, majd felkaptam a fejem. — Várjunk csak. Azt mondtad, vártunk? — húztam fel a szemöldököm.

— Lizzie... — szólított meg egy ismerős hang, mire lefagytam.

Az nem lehet. Nem...

— Anyu... — suttogtam, majd megfordultam a tengelyem körül.

— Szia. — mosolygott rám, mire azonnal odarohantam hozzá, de mire odaértem volna már nem láttam sehol.

— Anyu? Anyu! — kiáltottam és kétségbeesetten fordultam Jackson felé aki szomorú szemekkel pásztázott.

— Nem vagyok szakértő, Lizzie, de szerintem valamiféle idegösszeroppanásod van. A poklot is megjártad. Ezért az elméd egy békés helyre vitt. — nézett rám sóhajtva. Az okés, hogy idegösszeroppanásom van, nem lepődnék meg. De mit keres itt ő? Hisz nem kötődök hozzá úgy mint anyuhoz. — Őszintén, hízelgő, hogy rám gondoltál. Azt hittem, Hayley mellett lennél valahol egy boldog helyen ehelyett ő csak pár pillanatig volt itt. — mondta, mire a kezemmel megdörzsöltem az arcom. Eszembe se jutott Jackson...

— Szóval... Ha eszméletlen vagyok, akkor... Akkor fel kell ébrednem! — néztem rá, mire bólintott.

— Tudom. Én melletted állok. Visszajuttatlak a harcba, mielőtt a Sivár befejezné, amit elkezdett. — mosolygott rám kedvesen.

***
írói szemszög;

Inadu az egyik boszorkány segítségével elfogta Lizzie-t és egy székhez kötözték miközben farkasölőt jutattak a szervezetébe, hogy legyengítsék.

— Ne! — szólt oda Inadu amikor a boszorkány kihúzta a tűt a tribrid karjából. — Még több farkasölőfüvet! Alig maradjon életben! — mondta, miközben egy késsel a kezében sétálta körbe Lizzie kikötözött eszméletlen testét. — Még szerepe van ebben. — bólintott, majd megvágta a Mikaelson lány kezét a késsel és hagyta, hogy vérezzen, hisz a farkasölő gyengítette minden képességét. Köztük a gyors gyógyulást is.

***
lizzie;

— Magamhoz kell térnem. Ha nem teszem, örökre elveszíthetjük Elijah-t. — mondtam, mire ő sóhajtott egyet.

— Minden rendben lesz vele és veled is. — mondta nyugodt hangon, de amikor látta, hogy nem fogok vele kommunikálni sóhajtva nézett felém. — Beszélj hozzám, nem fogok belehalni. — nevette el magát, mire elmosolyodtam.

— Hiszek neked! Csak most olyan... Mintha minden elveszni láttszana. — motyogtam.

— A szörnyek szarul bántak veled, és olyan lánnyá változtattak, aki szereti a szörnyeket. — mondta és közelebb lépett hozzám. Ez biztos nem Jackson...

— Ezzel nem segítesz. Feltartasz! — mondtam, majd elfordultam, de megragadta a karom, mire erősen megrúgtam a gyomránál így az egyik fához repült és elnevette magát.

— Nem... — suttogtam és egyre jobban hátráltam tőle. — Te nem Jackson vagy, hanem a Sivár. — mondtam és amikor elém lépett kitéptem a szívét, mire Jackson élettelenül esett össze.

Mély levegőt vettem miközben felriadtam. Idegesen kapkodtam a fejem ide-oda, de a szobában egyedül voltam. Kezeim és lábaim szíjjal voltak kikötve egy régi poros vasszékhez, mire felmordultam.

Elkezdtem rángatni a kezem, mire a szíj megadta magát és elszakadt. Végigsimítottam a csuklómon, majd gyorsan letéptem a lábamon lévő szíjakat is és azonnal felpattantam.

Megmasszíroztam a helyet a karomon ahol valószínű a farkasölőt kaptam, mert szédültem és sajgott minden porcikám. Az ajtóhoz botladoztam, de az bűbájjal volt lezárva és túl gyenge voltam ahhoz, hogy kinyissam. Próbáltam az erőmmel kinyitnom, de esélyem sem volt. Utána oldalt fordultam az ajtónak és úgy ugrottam neki, hátha kitörik, de semmi sem használt. Erőtlenül döntöttem a homlokom a kemény fának amikor egy ismerős hang ütötte meg fülemet.

— Csak az erődet pazarlod. — mondta.

— Csak egy képzelgés vagy. Nem árthatsz nekem. Madison rég meghalt. — ráztam a fejem és lehunytam a szememet.

— Még mindig nem érted, igaz? — nevetett fel és felemelte a tőrt amit magammal hoztam ide, s a fegyvert ami az ő végének kell lennie. — A Sivár sokkal erősebb, mint azt te el tudnád képzelni. — sóhajtotta, majd egy hirtelen mozdulattal a tőr a mellkasomba végezte.

— Miért csinálod ezt? — nyögtem, miközben lassan kihúztam a tőrt magamból. Ám a kérdésemre először nem szavakkal kaptam a választ. Felemelte a fejét és egy egyszerű mozdulattam a szemközti falnak repített ahonnan az üvegcsékkel teli asztalra estem. Fájdalmasan gördültem a földre és égett minden testtájam a fájdalomtól.

— Én csak meg akartalak védeni... Most pedig itt fogsz meghalni! — fröcsögte a szavakat, míg én kínok között próbáltam felállni.

— Nem! — ráztam a fejem, mire megint nekivágott a falnak, majd a csípőmre ült és elkezdte ütni az arcomat.

— Láttad... Az erőszakot, a tombolást. Ők már csak ilyenek. Rossz helyre születtél, Eli... Nagyon rossz helyre. — mondta én pedig lelöktem magamról.

— Te nem Madison, vagy Jackson vagy. Nem érdemled meg, hogy bármelyikőjük arcát viseld! — csattantam fel, rá mire a nyakamnál fogva a falhoz szorított.

— Igazad van. Ők jók voltak. De én... — mondta és a szemembe az az ember képe kúszott akitől az utóbbi időben rettegtem. — Nos, sosem voltam az. — rázta a fejét Elijah, mikor is hirtelen eltűnt előlem én pedig esetlenül zuhantam a padlóra.

— Lizzie! — kiáltott Peter, és odarohant hozzám az ajtóban pedig Freyát láttam meg.

— Apa eltörte a totemet? — pihegtem, mire Freya bólintott.

— Remélem. De nem várhatunk. Le kell szúrnod a Sivárt! — nézett rám Freya a véres homloka mögül. Akkor nem csak én szenvedtem... — Elég erős vagy hozzá? — kérdezte, mire bólintottam és elvettem a tőrt a kezéből amit felém nyújtott.

— Essünk túl rajta. — suttogtam, majd Peter segítségével felálltam.