lizzie;

Reggel mikor felkeltem, sóhajtva húzódtam az ágyam szélére és gondolkoztam. Most, hogy Elijah még halott volt ő rá nem számíthattunk.

Gyengéd csókot leheltem Derek homlokára, majd végigsimítottam az arcán. Szerettem, már nem tagadtam. De féltettem. Szinte rettegtem a tudattól, hogy bármi baja eshet.

Kikászálódtam az ágyból és felöltöztem. Nem gondolkodtam rajta sokat. Mindenem fekete volt. Halkan, hogy ne ébresszem fel a szeretett férfit mellettem kiosontam a szobából, majd a könyvtár felé vettem az irányt.

Csak járkáltam a könyvek között míg végül feladtam és inkább odaléptem az ablak elé. Az utca csöndes volt, úgyhogy megragadtam a fogantyút és kinyitottam az ablakot. A friss levegőtől azonnal megborzongtam, de jól esett.

— A Sivár egyre erősebb. — szólaltam fel, miközben pár boszorkány elsietett a házunkkal szemben lévő járdán.

— Érzed őt? — lépett a szobába apa.

— Mikor először néztem ki itt az ablakon, odakint zene volt, az emberek táncoltak és nevettek. De mióta visszajött minden csendes. Mintha mindent elszívna a várostól. — dőltem neki a falnak. — Már elvette Elijah-t. Hamarosan értünk is elfog jönni. — rántottam meg a vállam.

— Figyelj rám, Lizzie, tudom hogy félsz. — ragadta meg a karom és kezét a vállamra simította. — De az évek során sok rossz ember szállt szembe a családunkkal, és mindegyikük elbukott. A Sivárnál sem lesz másképp! — próbált belém lelket önteni.

— Én nem magamat féltem. Hanem a családom, a falkám, a barátaim és a szerelmemet. — ráztam meg a fejem. — A Sivárnál minden más, hisz ő maga is más. — néztem apára, mire ő magához vont.

— Baj van! — nyitott be Lydia. mire apával aggódva néztünk össze, majd indultunk is a banshee után.

— Mi történt? — dörmögte apa és Freya-ra nézett, akin látszott, hogy feszült volt, miközben a medált tartotta a kezében.

— A varázslat ellenére, a medál egyre istabilabbá válik. Már nem sokáig fogja tudni megőrizni Eljah lelkét. Ma este valahogy vissza kel hoznunk, vagy örökre elvszítjük őt. — jelentette ki Freya.

— De ahhoz több erő kell. — sóhajtott Rebekah, mire Freya bólintott.

— Fogadjunk, hogy egy hatalmas áldozat elég lenne. — mondta apám és a tipikus Klaus Mikaelson vigyor terült el az arcán.

— Öljük meg az ellenséget és áldozzuk fel. A Sivár halálából pedig elvezetjük az energiát, és feltámasztjuk Elijah-t az eredeti testébe! — bólintottam.

— Már mindent megpróbáltunk. — szólalt meg Cora és megvakarta a tarkóját. Igaza volt, de egy Mikaelson soha nem fogja feladni.

— És közel jártunk. — nézett Cora-ra Freya. — A Labonair vér a Sivár gyenge pontja. Lizzie, a véred ugyan legyengíti őt, de technikailag hónapok óta halott vagy. Ezért nem lesz elég erős ahhoz, hogy meg is ölje őt. — mondta, mire lehajtottam a fejem. Azért nem egy leányálom a vámpírélet. — Ha egy pengébe belemártjuk az utolsó élő Labonair vérét...

— Nem akarjuk belevonni Hope-ot! — csattantam fel, mire apa egyetértően bólintott.

— Már így is benne van, Lizzie. Hope megszállottja a szimbólumnak, ami a Sivárt követi: a saját farkába harapó kígyó. Ez megmutatja a megoldást, vagyis az egyetlen eszközt, amibel megölhetjük őt az a saját vére. — nézett rám Freya, miközben rajzokat tett elém az asztalra.

— Egy pillanat! Honnan szerezted ezeket? És Hope mióta megszállottja ennek a görcsnek? — kérdeztem, mire minden családtagom lehajtotta a fejét. — Szánalmas... — morogtam az orrom alatt, majd kisétáltam a helységből.

— Lizzie! — kiáltott utánam Rebekah. mire sóhajtva torpantam meg.

— Mivan? — kérdeztem, de nem fordultam meg.

— A Sivár áll a Labonair-vérvonal egyik végén, Hope a másikon. És be kell zárnunk ezt a hurkot. Ehhez Lizzie-nek kell egy fegyver, ami Hope vérével van átitatva. Amint megszúrja őt, csak akkor lesz legyőzhető a Sivár. — vázolta a tervét, Freya mire összeszorítottam a szám és apára pillantottam.

— Összehozzuk. Elmegyek Hope-ért! — bicentettem, majd elindultam a szobámba a kocsikulcsomért.

Az út New Orleans-ból Mystic Falls-ig alig volt pár óra, de nem vártam, hogy megérkezzek. Mindig is próbáltam Hope-ot kihagyni minden balhéból és a harcból. Megtudja ő védeni magát, de én vagyok a nővére. Ez az én dolgom.

Mikor elhaladtam a Köszöntjük Mystic Falls-ban! tábla mellett nagyot sóhajtottam. Nyugalomra vágytam. Biztonságra. És Derek-re. Csakis Derek-re...

A Salvatore iskola előtt leállítottam a kocsit, majd kiszálltam hisz az úton felhívtam az igazgatót aki megígérte, hogy elém jön.

— Alaric Saltzman! — mutatkozott be miközben a kezét nyújtotta.

— Elizabeth Mikaelson. — mondtam, mire biccentett, majd elindultunk befele. — Tisztába vagyok vele, hogy nem örül az ittlétemnek, és én se vonnám be ebbe Hope-ot, de nincs más választása a családomnak. — mondtam, mire bólintott egyet.

— Ismerem az apádat elég rendesen, és tudom milyen ember... —

— Lehet, hogy régen ismerte az apámat, de megváltozott. Nem különösebben érdekel a véleménye vagy az érvelése az ellenkezőjéről. Tudom amit tudok, ennyi! — mondtam, mire elismerően bólintott.

— Ugyanolyan nagy szád van mint neki. — mondta, mire büszkén elmosolyodtam.

— Hol van a húgom? — kérdeztem, miközben egy csapat vámpír mellett sétáltak el.

— Üdv Mr. Saltzman. — intett két néger fiú, mire Alaric mosolyogva intett nekik.

— Caleb, Mg. — biccentett Alaric amikor mellénk értek. — A hölgy Elizabeth Mikaelson, Hope testvére. Megtennétek, hogy szóltok neki? — kérdezte mellettem Alaric, mire a kettő csodálkozva nézett össze, majd bólintottak és elsuhantak valahova.

— Miért építette ezt az iskolát? — kérdeztem, mire rámnézett.

— Először is tegeződjünk másodszor a lányaim miatt, harmadjára csak felújítva lett az épület. — mondta, mire bólintottam. — Mind a ketten boszorkányok és a Gemini koven tagjai. Hallottál már róluk? — kérdezte, mire elgondolkoztam, majd bólintottam.

— Vannak olyan boszorkányok akinek nincsen saját hatalma, vagyis szipojozók. Általában ők mind a Gemini tagjai. — mondtam, mire biccentett egyet. — Hány évesek? — kérdeztem.

— Tizenhat... — válaszolt, mire bólintottam. — És ikrek... — motyogta, de én így is hallottam.

— Tudod mi fog történni amikor betöltik a huszonkettőt? — kérdeztem óvatosan, mire bólintott.

— Honnan tudod mindezt? — ráncolta a szemöldökét, mire megrántottam a vállam.

— Innen-onnan. — mondtam, majd megláttam a két vámpírfiút akit Alaric a húgom után küldött.

— Még a szobájában van. Pakol. — mondta a hosszú fürtös hajú, mire bólintottam.

— Köszönöm. — mondtam, majd sóhajtva elfordultam.

— Tényleg Hope testvére vagy? — kérdezte a nagyhajú akit azt hiszem Mg-nek hívnak.

— Igen. Talán olyan nehéz elhinni? — mosolyodtam el halványan.

— Sosem mesélt a családjáról. — szólalt meg Caleb. — Vagyis sosem sokat...

— Mindennek megvan az oka. Ennek is. — mondtam hidegen, majd szerencsére megláttam a húgomat így nem kell több kérdésre válaszolnom. — Hope... — mosolyogtam rá, majd mikor mellénk ért szorosan megölelt.

— Készen vagyok! — mondta, mire bólintottam.

— Akkor indulhatunk? — kérdeztem, mire bólintott egyet.

— Alaric. Fiúk. — biccentettem nekik és elindultam Hope táskájával kifele.

— Nagy a baj, ugye? — kérdezte, mikor a kocsiba ültünk.

— Ha megtudnánk oldani, nem lennék itt érted. — sóhajtottam és elindítottam a kocsit.

Az úton nem sokat beszélgettünk. Én a vezetésre figyeltem és a húgom miatt aggódtam, Hope pedig úgyszintén a gondolataiba volt merülve.

Én személy szerint rettegtem, hogy azok az emberek fogják megszenvedni a Sivár ittlétét akik nem is tehetnek semmiről. De Hope-ot nem küldhetem csak úgy el, mint a falkám...

— Újra itt. — sóhajtott Hope, amikor kiszálltunk a kocsiból a ház előtt.

— Ja, a legjobb hely a világon... — morogtam az orrom alatt és biccentettem neki, hogy menjen be én pedig a csomagtartóhoz léptem.

— Hope! — hallottam Rebekah hangját, miközben lezártam a kocsi csomagtartóját és Hope táskájával a kezembe bementem a házba. — Lizzie... — kapta rám a tekintetét a szőke nagynéném és lépett volna felém, hogy megöleljen, de én felsuhantam Hope szobájába és letettem a táskát az ágyára.

***

— Nem akarom. — rázta a fejét Hope, miközben az ágyán ült én pedig egy kést vettem elő.

— Félsz, hogy fájni fog? — térdeltem a húgom elé..

— Félek, hogyha megteszem akkor harcolni fogsz. És a Sivár árthat neked. — mondta, mire halványan elmosolyodtam. — Mert ismerve téged, harcolni fogsz... És valami őrültségbe kevered magad.

— Én meg az őrültség távol állunk, mint te és Mikael nagyapa... — forgattam a szemeim, mire Hope kuncogni kezdett. — De komolyra fordítva a szót... Tudom, hogy félsz. Bárcsak ne kellene belerángatnom ebbe. De az évek során nekem is sok mindent meg kellett tennem, amiket nem akartam. Talán te tudod a legjobban. A helyzet az, hogy néha olyat kell tenned, amit nem szeretnél, mert csak te vagy rá képes. — szorítottam a vállán bíztatás képp.

— Mint te. — mondta

— Mint én, húgi. Mint én. — bólogattam, mire kinyújtotta a kezét.

— Rendben! — mondta mire elmosolyodtam majd óvatosan a kést végighúztam a tenyerén.  — De csak mert bízok abban, hogy hazajössz.

A tálat a keze alá raktam és figyeltem ahogy a vére a tálba folyik. Éreztem ahogy a szemem átváltozik és az erek is kijönnek ezért torokköszörülve elfordítottam a fejem. Ő a tiszta kezével megfogta a vállamat és rászorított.

— Ne szégyelld! Már ez vagy te. Ez a részed! És én sosem foglak másként látni! A nővérem vagy, ezen semmi sem változtathat. — suttogta, mire éreztem hogy a szemem nedves lesz és a könnyeim utat törtek maguknak. Gyorsan és durván letöröltem őket, majd a tállal a kezemben felálltam.

— Kötözd be a sebed addig amíg be nem gyógyul. — mondtam, majd kisiettem a szobából.