lizzie;

Amikor odaértek hozzám, Derek egyből elém lépett és két keze közé fogva magához húzott és megcsókolt. Mikor elváltunk mosolyogva néztem fel rá, majd az oldalához bújva fordultam a többiek felé.

— Szóval alfa, mi? — mosolyodott el Lydia.

— Mit tehetnék? — rántottam vállat, majd megöleltem a lányt. — Jól vagytok? — kérdeztem, mire bólintott egyet.

Hirtelen csörögni kezdett a telefonom, mire elővéve Keelin néni neve villogott. Elhúzva a számat, de fogadtam a hívást és arréb sétáltam pár lépést a többiektől.

— Mit tehetek érted, Keelin néni? — kérdeztem unott hangon, mire a vonal másik végéről egy hatalmas sóhajt hallottam.

— Lizzie... Szükségünk van a segítségedre! Freya nem tudja fenttartani a bűbájt miközben Elijah-t keresi. Én nem tudok bemenni, hisz nincs olyan szoros kapcsolatom vele mint neked. Kellesz nekik... — magyarázta, mire felhorkantottam.

— Nem megmondtam nektek, hogy nem fogja tudni fenttartani a varázsigét miközben Elijah-t keresi? Mert úgy emlékszem szóltam, és ti pedig kerek-perec elküldtetek... — fújtattam idegesen, miközben éreztem a falka pillantásait.

— Lizbeth, nincs időnk erre, te is tudod. Gyere haza! — mondta, majd bontotta a vonalat.

— Ahogy azt kívánod nénikém... — morogtam, majd elindultam vissza a negyedbe.

— Mi történt? — kérdezte Lincoln, mire egy amolyan "komolyan kérdezted?" fejjel néztem rá, ő pedig mosolyogva nézett rám. — Aztán meg ne öld őket! — kiáltott utánam, mire megforgattam a szemem.

— Nem mintha lenne hozzá kedvem. — kiabáltam vissza és elsuhantam a Mikaelson házhoz.

— Több erőre van szükségem, hogy bemenjek és ott is maradjak addig amíg meg nem találom őt. — hallottam meg Freya hangját, mire kifújtam a levegőt, majd beléptem a szobába.

— Nem! — jelentettem ki, mire mindenki felém kapta a fejét. — Te a bűbájjal foglalkozol és fenttartod míg én bemegyek és megtalálom Elijah-t. — magyaráztam a tervet, mire nyitotta volna a száját, de én felemeltem a mutató ujjamat, hogy el se kezdje. — Nem érdekel semmilyen javaslat amit mondani akarsz. Így fogjuk csinálni vagy sehogy! — néztem a szemeibe, mire sóhajtva bólintott.

Unottan néztem a sókörre ahol percekkel ezelőtt a nagynéném is feküdt. Sosem szerettem mások elméjében lenni. Nem tartozott rám, hogy mit éltek át és mit éreztek, de... Van amikor nincs más választás. Sóhajtva ültem le a földre és néztem Freya-ra, aki bólintott, mire lefeküdtem és kitárt karokkal elhelyezkedtem.

— Tillate ulaz. Tillate ulaz... — kezdtünk kántálni, de én befejeztem amikor egy végeláthatatlan fehér folyosóra értem.

A legtöbb ajtó szintén fehér volt és kellemes nevetések és beszélgetések hallatszódtak ki, de volt egy ajtó ami megragadta a figyelmemet.

Hiszen az vörös volt.

Innen vértfagyasztó sikolyok és segélykiáltások hallatszódtak ezért gyorsan elléptem az ajtó mellől és tovább sétáltam. Az egyik ajtónál meghallottam a saját hangom is, mire homlokráncolva léptem be. Éppen az egyik olyan délutáni napot láttam amikor együtt edzettünk.

— Majdnem nyertem. — nevettem el magam, mire Elijah egy aprót biccentett.

— Majdnem... De a majdnem, nem győzelem. — mondta, mire megforgattam a szemem.

— Legközelebb már le foglak győzni. Hidd el! — mondtam és megöleltem, majd farkasként futottam el tőle.

Ő mosolyogva nézett utánam, majd megrázta a fejét. Menthetetlen. Gondolta.

— Elijah. Én vagyok az. Tudom, hogy itt vagy. — szólaltam meg, mire körbe pillantott és elkezdett felém sétálni. — Nézz rám! — mondtam, mire tőlem egy lépésnyire állt meg, majd a szemeimbe nézett és eltűnt.

Megsemmisülve néztem a helyét ahol az előbb még ott állt, majd a fejemet megrázva léptem ki az ajtón ami visszavezetett a folyosóra.

Megint elhaladtam a Vörös ajtó mellett és nagyot sóhajtva fordultam azzal szemben ahonnan a fájdalmas kiáltásokat hallottam.

— Kérlek ne legyél itt... — sóhajtottam, majd lassan megfogtam a kilincset és benyitottam.

Sötét volt, de felismertem, hogy valamilyen régi kunyhóban lehettem telis-tele hullákkal.

— Elijah? — kérdeztem amikor megláttam egy vámpírt éppen táplálkozni egy emberből aki aztán holtan esett a földre. — Segíteni jöttem! Hé, Elijah! Térj magadhoz! Elijah! Ébredj fel! — kiáltottam rá, de ő csak érzelmek nélkül meredt rám.

Azonnal kifutottam a házból, de hallottam ahogy követ ezért megpróbáltam eltűnni előle.
Rohantam az erdőbe, de éreztem ahogy egyre messzebb kerülök a kijárattól.

— Freya! —- sikítottam a csendes éjszakába reménykedve, hogy meghallja az akinek meg kell. — Freya! — kiáltottam megint. — Elijah... Kérlek. Hagyd abba! — fordultam felé, de ő nem foglalkozott a kérlelésemmel, csak elindult felém. — Elijah kérlek... — nyögtem, amikor nekivágott egy fának. — Nem akarlak bántani, és tudom, hogy te sem akarsz... Nem rosszat akarok, csak haza akarlak vinni. — néztem rá könnyes szemekkel, mire megfogta az arcomat a kezével és már éppen fellélegeztem volna, hogy megtaláltam, de ő csak egy másik fához taszított engem. — Elijah! — sikítottam amikor a mellkasomba szúrta a kezét.

— Lizzie? Liz, hol vagy? — hallottam Derek kiabálását, mire kitágult pupillákkal néztem körbe.

— Derek! — kiáltottam, majd ellöktem magamtól Elijah-t, kezemet pedig a mellkasomra tapasztottam hisz abból folyamatosan folyt a vér. — Maradj ott! — kiáltottam, majd megint elkezdtem futni.

Már majdnem kinyitottam az ajtót, hogy a folyosóra kerülhessek, de hátulról Elijah elkapott és rádobott az egyik asztalra.

— Kérlek, ne tedd ezt! Kérlek, ne tedd ezt! Kérlek, ne tedd ezt! — könyörögtem neki, de ő csak a nyakamba harapott amitől felsikítottam.

— Elizabeth! — kiáltotta Derek remegő hangon, mire Elijah lassan felállt és megsemmisülve nézett rám.

— Liz... — suttogta, de én mit sem törődve vele kirohantam az ajtón és Derek védelmező karjai közé ugrottam.

— Hé! Jól vagy? — kérdezte aggódva és karjai erősen fonódtak a derekam köré.

— Jól vagyok, jól vagyok... — mondtam, majd elhúzódtam tőle ő pedig közrefogta az arcom és sérüléseket keresett rajtam, de azok már nem látszódtak. Abban a pillanatban eltűntek amikor kiléptem a küszöbön.

— Jól vagy... — sóhajtott Derek, majd lányan a száját az enyémre tapasztotta. — Hol van Elijah? — kérdezte, mire a testem megmerevedett.

— Itt vagyok... — szólalt meg Elijah és lassan kisétált az ajtón és már tiszta öltönyben állt előttünk, nem pedig a véres ruhájában.

— El kell menned. Nem biztonságos. — mondtam Derek-nek ahogy magam felé fordítottam.

— Semmi baj! Én vagyok az! — mondta Elijah, de egyáltalán nem nyugatott meg.

— Menj haza, kicsim. Mondd Freya-nak, hogy biztonságos helyrehozni a medált. — mondtam, mire lassan bólintott, majd homlokon csókolt és eltűnt előlünk.

Mikor Derek már nem állt mellettünk Elijah közelebb lépett hozzám egy lépést, de én autómatikusan hátráltam könnyekkel a szememben.

— Kérlek bocsáss meg! — suttogta, mire lehajtottam a fejem. Hirtelen nagy fény lett én pedig nagy levegővel tértem magamhoz.

— Lizzie! — kiáltotta Derek, majd azonnal mellém térdelt és a karjai közé zárt én pedig próbáltam nem elsírni magam

— Megcsináltad. Megmentetted. — nézett rám mosolyogva Freya, de én nem tudtam sehogysem viszonozni... Azok után nem, ami történt.

Az órák teltek. A ház elcsöndesedett.

Fél órája még Derek karjai közt feküdtem, most viszont egy pohár bourbon-nel a kezemben ülök a kanapén a nappaliban és emésztem a ma történéseit.

Azóta nem igazán akartam beszélni senkivel, ezért ha valaki azt kérdezte mi történt én inkább visszakérdeztem vagy valami ócska kifogással otthagytam az illetőt.

— Úgy hallottam, megmentetted a napot, kisfarkas! — hallottam apám hangját, mire elmosolyodtam, de megráztam a fejem.

— Ezt nem mondanám. — válaszoltam, de továbbra is a medált figyeltem, ami mostmár legalább egy darabban volt.

— Értem. Bementél Elijah törött elméjébe, és nem volt minden szép és jó. — ült mellém apa, de a hangja kissé feszült volt. Nem tudta mit láttam vagy tapasztaltam.

— Átmentem a Vörös Ajtón. — mondtam, mire a tekintete azonnal elsötétedett és a mosolya is lefagyott az arcáról én pedig könnyes szemekkel néztem rá. — Próbáltam megmenteni, de amiket láttam, az ártatlanok, a mészárlások...Tényleg azt hittem, egy jó helyen találom meg, de a legsötétebb oldalát választotta. — mondtam, miközben magam elé bámultam.

— Tudod, hogy mik vagyunk. — mondta lágyan és elém térdelt a kezeimet pedig megszorította. — Mi mind szörnyek vagyunk. Az évek során rengeteg szörnyűséget tettünk. De Elijah... Mindezt a családért tette. Ezért ő a legjobb közülünk. — sóhajtotta, egy halvány mosollyal az acán. — Mindig is az volt. — suttogta, mire egy könnycsepp kiszabadult a szememből és lassan lekúszott az arcomon a nyakamig.

— Szeretném ezt elhinni... — suttogtam rekedtesen, mire lassan bólintott.

— Tudom, tündérem... Tudom! — mondta, felült a kanapéra és átkarolt én pedig a vállára dőltem és régóta először ténylegesen biztonságban éreztem magam. Tudtam, hogy bármi áron megvédene hisz ő az én apukám.

— Hiányzol apa.. — suttogtam és a vállába fúrtam a fejem ő pedig elkezdte simogatni a hajamat.

— Te is nekem... — suttogta, majd adott egy apró csókot a fejem tetejére. — Most pedig pihenj... Megvédelek bármitől! — mosolygott le rám, mire bólintottam, majd becsuktam a szemeim és hagytam, hogy magával rántson a sötétség.