lizzie;

— Nem... — suttogtam magam elé és könnyes szemekkel néztem fel az előttem álló Marcel-re. — Ez nem történhet meg! Ez nem történhetett meg! — kiabáltam vele és zokogva a térdeimre borultam.

Ő azonnal mellettem termett és szoros ölelésbe zárt, de nem tudott lenyugtatni. Most még Derek-nek sem sikerült volna...

— Nyugalom... — suttogott halkan miközben hagyta, hogy nyugodtan kisírjam magam.

— Hol van Freya? — kérdeztem tőle miközben fejemet a mellkasába fúrtam

— Előkészíti a bűbájt... — mondta, mire bólintottam, de nem mozdultam. — Vissza fogjuk hozni Elijah-t... Mindent megteszünk érte! — biztosított, de nem mertem megkérdezni tőle, hogy esküszik-e, mert ha kudarcot vallunk, nagyobb lett volna a pofon mint azt vártam volna.

— Rebekah és Kol úton vannak én pedig most biztosítottam őket, hogy pillanatokra vagyunk testvérünk feltámasztásától... Ne legyek hazug miattad! — hallottam meg apám hangját, mire felkaptam a fejem és a lent történő beszélgetésre koncentráltam.

— Nem támasztom fel Elijah-t, amíg nem tudom, ép-e az elméje. — válaszolt Freya ingerülten, de a hangjában ott volt a fáradtság is. — Mellesleg, ha testvéreink hazatérnek... Hol marad Davina és a falka? — kérdezte Freya, mire Marcel-re néztem aki lassan megrázta a fejét s a szemével könyörgött nekem. Ne csinálj semmit...

— Nagyobb gondom is van egy csapat tinédzsernél... — morogta apám. — Vissza a témához... Finn-t is ezzel a csecsebecsével mentetted meg! Mi a gond? — csattant fel apa.

— Amikor a medál széttört, úgy tört szét Elijah elméje is. Valószínűleg visszavonult a tudata legmélyebb zugába. — sóhajtotta Freya, mire letöröltem a könnyeim és Marcel-lel karöltve lesétáltunk a többiekhez.

— Azt hogy találjuk meg? — kérdezte apa.

— Nem tudom... Bárhol lehet több ezerévnyi emlék között, de ha megpróbálom helyrehozni a medált, mielőtt megtalálnánk, és helyrehoznánk az elméjét akár örökre úgy maradhat. Mintha törött csontot akarnál helyrehozni, mielőtt összeforrna. — magyarázta Freya.

— Hagyjuk az orvosi maszlagot és hozd helyre! — kiabált apa, mire összerezzentem.

— Valakinek be kell mennie és meg kell találnia az igazi Eljah-t. — szólaltam meg, mire mindenki rám kapta a tekintetét. — Amint biztos, hogy ép az elméje, utána lehet helyrehozni a medált. — mondtam, mire Freya bólintott egyet.

— Akkor ne dumáljatok, hanem valaki menjen be... — mondta apa félelmetesen nyugodt hangon.

— Klaus? Sétáljunk egyet. Szívjunk friss levegőt, és hagyjuk őket dolgozni. Kérlek! — lépett apámhoz Marcel és kivezette a szobából, Freya pedig hálásan biccentett érte.

— Mikor akartátok elmondani? — kérdeztem rekedtes hangon Freya-t és Keelin-t aki úgyszintén a szobában tartózkodott, de senki sem válaszolt nekem.

— Kérlek, mondd, hogy meg tudod csinálni! — sóhajtott Keelin és a felesége elé állt.

— Ő az öcsém. Nem nyugszom, míg biztonságban nem lesz! — válaszolt a nagynéném.

— Ha te mész be és te akarod fenntartani a varázslatot... Nem lesz elég erőd sem időd. — néztem rá, mire hihetetlenkedve fordult felém.

— Nem hiszel abban, hogy meg tudom csinálni? — kérdezte.

— Hiszek benned, csak-

— Ezer éves vagyok Elizabeth, szerintem van elég erőm ahhoz, hogy megoldjam. — nézett rám és egy hamis mosolyt villantott.

— Freya néni nem úgy értettem... — mentegetőztem, de a szavamba vágott.

— Menj a dolgodra és hagyd, hogy a felnőttek dolgozzanak! — mondta, mire lehajtottam a fejem és bólintottam, majd kisétáltam a szobából.

Utam a mocsárba vezetett hisz már elég régen jártam ott és muszáj volt kiszellőztetni a fejemet. Amikor odaértem mindenki mosolyogva köszöntött. de láttam valamit a szemükben amit még egyszer sem.

Félelmet.

Félelmet egy ezerötszáz éves boszorkány-vérfarkas embertől aki bármelyik percben levadászhatja őket. Utamat a stég felé vettem ahol meg is találtam a keresett személyt.

— Rég láttalak, kis boszi. — szólalt meg pár perc csönd után, mire bólintottam.

— Tudom, sajnálom... — motyogtam, mire elnevette magát.

— Nincs semmi a világon amit sajnálnod kellene. — mosolygott, majd kitárta a karjait amibe nagy mosollyal az arcomon borultam bele.

— Elijah bácsi meghalt... — suttogtam, mire a teste megmerevedett, és elkezdte simogatni a hajamat nyugtatás képpen. — Vagyis... Az elméje egy medálba van zárva... De Freya néni mindent megtesz azért, hogy... Hogy megmentsük őt! — mondtam, mire ő sóhajtott egyet, majd a karját amivel eddig a hajamat simogatta szorosan körém fonta.

— Tudod, nem szerettem soha sem a Mikaelson-ok módszereit, de a család iránti hűségüket mindig is tiszteltem! — szólalt meg, mire érdeklődve ültem vissza és néztem rá, miközben ő halvány mosollyal az arcán mesélt nekem. — Amikor valami történt a Mikaelson-oknál anyád azonnal ment. Hisz végül is ő is Mikaelson-ként halt meg. — mosolyodott el szomorúan, de amikor rájött mit mondott csak megrázta a fejét.

— Anya nem csak úgy halt meg mint egy Mikelson... Úgy is élt! Mert egy volt közülünk. — mondtam és tekintetem a tóra vezettem.

— Igazad van. — biccentett Lincoln, majd ő is a tó fele fordította a tekintetét. — Csak tegyél meg nekem valamit. Jó? — kérdezte, mire érdeklődve fordultam felé ő pedig fáradtan elmosolyodott és a szemeimbe nézett. — Öreg vagyok én már, de sok mindent tudok. Tudom, hogy bármit megtennél a családod védelmében. Bármeddig elmennél és még akár az Ősöket is felidegesítenéd, csakhogy a családod biztonságban tudd. Tudom... És én szerencsésnek érzem magam, mert te az én családom vagy! Az unokám. — mosolygott rám könnyes szemekkel én pedig halvány mosollyal az arcomon hallgattam őt, és próbáltam nem elsírni magam. — Amikor első nap idejöttél Marcel Gerard-al nem hittem neked addig, amíg meg nem láttam a félhold falka jelét a válladon. De most... — gondolkozott el és tekintetét a falkára vitte. — Ők itt a családom. Amibe te, Hope, anyád és Keelin is beletartozik. Egy falka akinek kell egy vezető! — mondta, mire rákaptam a tekintetem, de ő nem nézett rám. — Amikor Hayley is meghalt a falka összeült és beszélgettünk a fontos ügyekről, de... A legfontosabb az volt, hogy; Ki legyen az alfa? Mindenki tudta, hogy valahol él az igazi vezetőnk, de mivel nem tudtok hol, vagy ki is ő valójában, ezért szavaztunk. És végül rám esett a választás. Próbáltam a legjobban csinálni és próbáltam úgy vezetni a falkát ahogy azt Jackson is tette anyád mellett. — mondta, mire elmosolyodtam és a kezeire tettem az enyémeket. — Nem tudom sikerült-e. De én büszke vagyok a falkámra! De te... — fordult felém és letörölte a könnyeimet, amik az arcomon folytak. — Te rád vagyok a legbüszkébb. Erős és gyönyörű nő vagy, akit nem állíthat meg semmi. Tudom, hogy valamit tervezel és ha segítségre van szükséged mi itt vagyunk. — mondta és biccentett egyet a falka fele ahol a fiatalabb farkasok álltak, bennünket nézve és ők is bólintottak.

Halványan elmosolyodtam, majd felálltam és miután leporoltam a hátsóm segítettem Lincoln-nak is, majd kiálltam mindenki elé és beszélni kezdtem.

— Amikor meghaltam átkerültem a másik oldalra, és valahogy nem a pokolban kötöttem ki. — mondtam, mire többen elnevették magukat, majd elcsendesedve figyeltek tovább. — Nem tudtam megmenteni az anyámat, de ígéretet tettem, hogy az itt élőket megfogom. Eddig nem jeleskedek, de próbálkozom. Tényleg! — mondtam és kezdett remegni a hangom ahogy próbáltam visszanyelni a könnyeim. — Ez a ribanc a városomra támadt. A falkámra! A családomra! A szeretteimre! Ezért addig nem nyugszom amíg a pokol kapujáig nem rugdosom a saját lábbaimmal. — mondtam, mire egyetértő morajlás hangzott fel. — Esküt tettem arra, hogy megvédem a családomat és be fogom tartani. Lehet, hogy egy idősebb szörnnyel nézünk szemben mint amilyen a családom, de mindenkinek van gyenge pontja. Neki is van. Mi. — mondtam, mire érdeklődő tekintetek néztek vissza rám. — A Labonair vérvonal nem szórakozásból lett kiírtva, hanem azért mert annak idején a félhold falka első női alfája szülte meg a Sivárt. Ugyan úgy a jelünket hordozza hiszen egy közülünk. — mondtam, mire mindenki susmorogni kezdett. Ismerős szagokat éreztem, de nem foglalkozva vele folytattam a mondandómat. — Nem akarom megvárni, hogy még valaki meghaljon! Nem azt kérem egyikőtöktől sem, hogy rohanjon velem fejetvesztve a saját vesztébe, hanem azt kérem hogy bízzatok bennem. Mint az alfátokban. — mondtam, mire síri csönd volt a válasz. Az egyik farkas, Jacob előre lépett majd a szemeimbe nézett.

— Mit fogsz csinálni azzal a banyával ha elkaptad? — kérdezte.

— Arra még nem találtak szavakat... — sziszegtem, mire bólintott és letérdelt elém, majd fejethajtott.

Halvány mosollyal az arcomon vettem tudomásul, hogy elfogadott mint az alfája, majd lassan körbefordultam és mindenhol azt láttam hogy éppen letérdelnek. Tekintetem Lincoln-on akadt meg aki térdelve felnézett rám, majd elmosolyodott.

— Mi az alfa parancsa? — kérdezte.

— Van egy védett ház... Úgy százhetven km-re New Orleans határától. Maria elviszi a gyerekeket és az idősebbeket. — mondtam és az említett nő felé fordultam, aki biccentett egyet.

— És mi? — vigyorgott rám Aiden, mire drámaian sóhajtottam egyet.

— Mi? Visszaszerezzük amit ezer évvel ezelőtt elvettek tőlünk, és valahogy megállítjuk a Sivár-t! — mondtam, mire mosolyogva bólintott, majd mindenki az útjára indult.

Az útra pillantottam ami kifele vezet a mocsárból és ott állt a falka, büszke mosollyal az arcukon. Peter biccentett egyet, majd elindult Maria-hoz, hogy segítsen míg a többiek felém indultak meg.

Én a víz felé fordultam és anya mondata játszódott folyamatosan a fejemben.

"Így fogunk szembenézni az ellenséggel. Mint egy család! Mert egy jó vezető nem magát helyezi az első sorba, hanem a családját és a falkáját. Bár egy jó vérfarkasnál ez a kettő egyet jelent."