lizzie;

— Lizzie... — suttogta valaki a fülembe.

— Hm? — adtam az egyszerű választ, miközben a fejemre húztam a takarót.

— Davina talált valamit, azt mondta szüksége van rád! — húzta le a fejemről a takarót Derek és egy csókot adott a fejemre.

— Megyek. — pattantam ki az ágyból, de gyorsan visszafordultam és szájon csókoltam Derek-et. — Lent találkozunk. — mondtam.

Miután gyorsan fürödtem és felöltöztem, majd elintéztem minden dolgomat gyorsan lerohantam ahol az egész falkát láttam Kol-lal és Davina-val.

— Mi történt? — kérdeztem miközben a nagynéném mellé álltam, aki meredten az asztalon lévő csontdarabot nézte, ami a Sivárhoz tartozott.

— Te nem hallod? — pillantott rám, mire fevontam a szemöldököm.

— Mit kéne hallanom? — kérdeztem, mire intett egyet, hogy maradjak csöndben.

— Az Ősöket... — motyogta Davina, mire bólintottam.

— Nekem nincs összeköttetésem az Ősökkel. A tegnapi igét is Vincent csinálta, belőlem csak mágiát nyert. — mondtam neki, majd magam felé fordítottam. — Mit akarnak tőlem az Ősök? — kérdeztem mire megtámaszkodott az asztalon majd beszélni kezdett.

— Üzenetük van számunkra, egy figyelmeztetés... — mondta, mire a szemöldököm ráncoltam. Az Ősök gyűlölik a családomat szóval ha képesek velünk szövetkezni akkor nagyobb a baj mint hittük.

— Mit akarnak pontosan? — kérdeztem.

— Azt akarják, hogy menj és beszélj velük a Szent Anna templomban. Pontosan azt kell tenned, amit mondanak, méghozzá most! Mielőtt a Sivár eljön értünk! — mondta komolyan, majd a végén visszanézett a csontra.

— Lizzie ez nem biztos, hogy jó ötlet. — húzta el a száját Malia.

— Igazad van. De ha az Ősök készek a családommal alkudni akkor nagyobb a baj mint hittük. És én vagyok az egyetlen aki tehet most valamit. — válaszoltam, mire mindenki lassan bólintott.

— Akkor sem tetszik ez az egész... — morogta mellettem Derek. mire odaléptem hozzá és egy rövid csókot adtam neki.

— Túlélem, hidd el. — mosolyogtam rá, majd elindultam kifele.

— Legalább hadd menjen veled valaki! — kiabált utánam Peter, mire Davina megrázta a fejét.

— Az Ősök csak Lizzie-vel akarnak beszélni. Ha te is oda mész nem éled túl. — magyarázta Davina, mire sóhajtottam egyet.

— Kérlek ne menj! — szólalt meg mellőlem Elijah, de én rá se néztem.

— Azért mentél el Vincent-hez, hogy magunk mellé állítsuk az Ősöket. Találjuk meg a csontokat, állítsuk meg a Sivár feltámadását... — soroltam, de még mindig háttal álltam neki.

— Miért csinálod ezt? — kérdezte és hallottam ahogy közelebb lépett hozzám.

— Mert megkértek. Ki más menne el? Te?-l — kérdeztem, de választ sem várva fordultam meg, hogy a szemeibe pillanthassak. — Négy boszorkány torkát vágtad el! — sziszegtem a képébe ami ugyan olyan nyugodt volt mint mindig.

— Az szükséges volt. — védekezett, mire megráztam a fejem

— Tényleg? Az volt? Mert úgy tűnik, mindig szükség van valami szörnyű cselekedetre. — mondtam neki és keresztbefontam a kezeim a mellkasom előtt. — A részedről...

— Egy alig ismert lénnyel állunk harcban. — csattant fel, de szemei aggódva figyeltek, de nem tudtam mitől fét. Még nem...

— Pont ez a lényeg, Elijah! Nem értjük ezt a lényt, nem tudjuk, hogy állítsuk meg! De egy dolog biztos... Segítségre van szükségünk. Ezért megyek és megszerzem. — biccentettem majd elhagytam az épületet.

Mikor kiértem az utcára körülnéztem, majd sóhajtva indultam a templom felé. Amióta New Orleans-ba jöttem minden fenekestül felfordult. De egy dolognak örülök... Derek mellettem van és a kapcsolatunk folyamatosan erősödik.

Amikor a templomba léptem hirtelen valaki mögém suhant, mire ijedten pillantottam magam mögé ahol apámat láttam meg. Felhúzott szemöldökkel néztem rá, mire ő közelebb lépett, egy lágy csókot lehelt a homlokomra, majd beljebb sétált.

— Nézd csak, az Aratás lányai. — mutatott az előttünk álló négy lányra. — Felteszem, Őseitek nevében beszéltek. — döntötte oldalra a fejét apa.

— Feltéve ha békével jöttetek. — szólalt meg az egyik.

— Az rajtatok is múlik, nemde? — kérdeztem vissza, mire bólintottak.

— Nem akarunk harcolni. Van számotokra egy ajánlatunk. — mondta a másik aki a bara fürtjei és szemüvege mögül nézett rám. A vakságra nincs varázsige vagy mi?

— Habár a bátyád megölt mind a négyünket, ne tegyünk úgy mintha barátok lennénk. — mondta a szőkehajú és előrébb lépett.

— Persze azt se felejtsük el, hogy nekem köszönhetitek az életeteket, szóval kedvesen és udvariasan megkérdezem mégegyszer. Mi az ajánlata az Ősöknek? — tettem fel a kérdést, mire a lány lehajtott fejjel hátrébb lépett egy lépést. Jó kislány.

— Kell a véretek. — szólt oda nekünk a barnahajú,  miközben egy tálat tartott felénk.

— Vicces. — nézett rám apa. — Nem hallottam, hogy kérted. — villantotta meg a szemeit, mire megforgattam a szemem.

— Nyugalom. Nem kell egyből dühbe gurulni. — néztem apámra.

— Ha válaszok kellenek, el kell juttatnunk titeket az Ősökhöz. De mivel nem vagytok boszorkányok mindketten... — mondta a szőkehajú, de amikor közelebb léptem elhallgatott.

— Másképp oldjuk meg. Hogy? — kérdeztem és elvettem tőle a tálat.

— Kiskapu... A véretek kötődik a New Orleans-i boszorkányokhoz. — mondta a nagyszájú. Igen így neveztem el a szőkét. Jó nem? — De a tiéd a leginkább. — nézett rám.

— Embernyelven? — nézett rám apa.

— A varázslathoz felhasználják a kötelékünket, amivel eljuttatnak a holtak világába. — magyaráztam, mire bólintott, majd megharaptam a csuklóm és hagytam hogy a vérem belecsurogjon a tálba, majd odaadtam neki.

— Miért érzem úgy hogy valamit nem mondtok el? — kérdezte apa, miután az ő vére is belekerült az edénybe.

-a Csak egy valamit... Nagyon fog fájni. — mondta a nagyszájú, majd mind a négy lány felemelte a kezét és kántálni kezdtek én pedig úgy éreztem, hogy a szívem, majd felrobban a pedig vérem meg felforr. Amikor felkeltünk ugyan úgy a templomban találtam magam, de sokkal sötétebb volt. Ridegebb és barátságtalanabb.

— Mostmár lehetek rájuk dühös? — mordult fel apa, miközben felálltunk.

— Később. Ha már itt vagyunk, szerezhetnénk néhány választ. — mondtam, majd elindultunk valamerre. — Ivy... — mondtam, miközben megjelent előttem a boszorkány.

— Elizabeth Olivia Mikaelson... — biccentett a nő, majd elkezdett mesélni.

Amit mondott az lesokkolt. A Sivár más néven Inadu a legrosszabb rémálmunk. Talán rosszabb mint amire számítottunk. Az erő amit birtokol... Az ellen mi ősi család sem vagyunk elegek.

— Talán jöhetne végre a mese azon része ami a segítségünkre válhat. — sóhajtott apa miközben a lépcsőn ült.

— Le akarjátok győzni a Sivárt? Egy gyenge pontja van. — válaszolt a boszorkány, mire a szemöldököm ráncoltam.

— Mi az? — kérdeztem tőle.

— Te! Te vagy az egyetlen esélyünk! — nézett rám, mire értetlenül bámultam.

— Ez mi a fenét jelent? — csattant del apa. kérdezte apa. — Mi köze van egy ezeréves gonosz lénynek a lányomhoz?

— Többé nem beszélek veled. — szólalt fel Ivy, majd megfogta a kezemet és hirtelen azt sem tudtam hol vagyok.

— Mi a fene ez? — tettem fel a kérdést amikor magamhoz tértem és végre rájöttem, hogy újra az élők között vagyok.

— Ez kell ahhoz, hogy megállítsuk a Sivárt. — térdelt mellém Ivy.

— Nem. Ide apa kell. — ráztam a fejem.

— Nem Elizabeth, rád van szükségünk! — ragadta meg a vállaim.

— Mi a fenét jelent ez? — kérdeztem és felálltam amikor ő is ezt tette.

— Minden a vérvonalon múlik. Ez az egyetlen, ami használ ellene. — mondta, mire figyelmesen hallgattam amit mesélt. Azt ahogy megszületett és ahogy élt majd ahogyan meghalt.

— A Sivár hozta létre a vérfarkas átkot. — suttogtam magam elé.

— A Félhold-falka jelét viseled. Ahogy ő is. — mondta, mire azonnal odakaptam a kezem a vállamhoz. — És az anyja... Akit megátkoztak, ő volt a legelső vérfarkas. A többiek elmenekültek és így jött létre a ma ismertté vált hat falka. De a te vérvonaladdal kezdődött mind, és a tiéd az egyetlen, ami még használ ellene... — mondta, mire lassan bólintottam.

— Ezért vadászott a Labonair-ekre. — mondtam, mire most ő bólintott nekem.

— A Sivár tart tőled. Holtan akar látni. És ha meghalsz, akkor csak egy Labonair marad! — sóhajtott.

— Hope... — suttogtam, mire bólintott.

— Megvédheted a húgodat, Elizbeth. De bíznod kell bennem! A véred a gyengéje, azt használd! Ha a lélek szabad, Klaus segítségével elvégezhetem a bűbájt, amivel csapdába ejtem. — mondta, mire lassan lenéztem apa testére, majd vissza a boszorkányra. — Ne feledd, Elizbeth, ha nem bízol bennem, nem fog működni! — nézett rám esdeklően, mire biccentettem, majd pillanatokkal később elhagytam a templomot.