lizzie;

— Sivár? — húztam össze a szemöldököm.

— Egy nagy erejű boszorkány, akinek tudomásom szerint még-vagy már, nincsen teste. — sóhajtotta.

— Mégis meddig titkoltad volna el tőlem? — kérdeztem tőle.

— Védeni próbállak téged, a húgodat a családomat és a falkáidat. — nézett rám.

— Mi a terved? — kérdeztem, mire megrázta a fejét. — Mert ugye van terved.

— Van. — biccentett. — De a tervem nem tartalmaz téged. — nézett rám, mire felhorkantottam.

— Ugyan már. Az apám vagy, de az nem azt jelenti, hogy nem segíthetek. — simítottam végig a nyakláncomon.

— Meg akarom találni a követőit és meg akarom őket ölni. Nincs más opció. És lehetőleg azelőtt, hogy sötétséget hozna New Orleans-ra. — sóhajtott.

— Én mit tehetek, hogy minden rendben maradjon? — kérdeztem, s reméltem nem kell azon is veszekednem vele, hogy engedi-e, hogy segítsek.

— Még mindig bele tudsz nézni az emberek fejébe egy érintéssel? — kérdezte.

— Igen... — vigyorogtam. — De már nem kell megérintenem ahhoz, hogy a fejükbe lássak. — néztem rá. — Nem vagyok labilis. — húztam össze a szemem.

— Szállj ki a fejemből. Nem akarod te ezt látni. — mutatott a fejére. — Sok ember lesz itt. Szövetségesek, ellenségek. Maradj mindig a Hale fiú mellett. Ő megvédhet, ha mégis bajod esne. — váltott témát.

— Apropó Derek... — mondtam, mire élesen beszívta a levegőt. — Nem tervezed megölni őt? — kérdeztem félve, mire elmosolyodott.

— Az elején nem tetszett az, ami köztetek van. De boldog vagy vele, és ő is boldog veled. Nekem ennyi elég. Ő maga hívott fel, hogy nem lenne-e baj ha a falka eljönne édesanyád temetésére. Elnyerte a tiszteletem, nem fogom bántani. — nézett a szemembe, mire bólintottam.

— Köszönöm. — léptem oda hozzá, majd szorosan megöleltem. Hosszas ölelés volt, és nagyon is igazi. Bár az idilli pillanatot a kopogás zavart meg az ajtón.

— Szabad! — szólt ki apa, mire Derek lépett be.

— Aha, hát én ezt kihagyom. Mennem kell készülődni. — mondtam, majd kibontakoztam apa karjai közül és az ajtó fele vettem az irányt.

Mielőtt kiléptem adtam Derek arcára egy puszit, majd átmentem a lányokhoz, akik már teljes pompájukban álltak.

— Na végre, mi tartott eddig? — kérdezte Lydia és a székbe húzott majd elkezdte fésülni a hajam.

— Ne haragudj, elhúzodott. — mondtam mosolyogva neki, de nénikéim fele vetettem egy jelentőségteljes pillantást, akik lesütötték a szemüket.

— Rendben! De húzzunk bele... — mondta majd nekilátott mindent megcsinálni rajtam.

— Gyönrörű vagy! — mondta nekem Hope.

— Ti mondjátok...? — nevettem el magam, mire mindenki elmosolyodott.

— Na induljunk... — intett az ajtó felé Lydia, mire Malia szemetforgatva fordult felé.

— Lydia nyugodj már meg! Menni se bírok ebben. — morgott a Hale lány, mire elnevettem magam.

— Ilyen problémáim nekem is vannak. — motyogta mellettem Cora.

— Gyertek, megoldjuk! — mondta Kira, majd ők négyen kimentek a szobából.

— Hosszú este lesz... — sóhajtottam, mire Hope értetlenül nézett rám.

— Miért? — kérdezte, mire rákaptam a fejem.

— Rég voltam bálba. — rögtönöztem, miközben megrántottam a vállam, mire bólintott.

— Én is lemegyek. Valaki jön? — kérdezte Hope, mire Keelin és Freya bólintott. Mikor ők elhagyták a szobát, Davina és Rebekah felé fordultam.

— Mielőtt bármit is mondasz... — kezdett bele Davina, mire felmordultam.

— Mielőtt bármit is mondok? Komolyan? Az egyetlen dolog, hogy nem estem nektek az a többiek miatt volt. — morogtam.

— Lizzie, nyugodj meg! — mondta Rebekah, de inkább parancsoló volt a hangja.

— Nyugodjak meg? — mordultam fel, és éreztem ahogy a szemem átváltozik.

— Lizzie. — lépett hozzám Davina. — Próbálj uralkodni magadon.

— Haggyál. — morogtam miközben a szobában lévő tárgyakat belepte a sakrlátvörös fény és minden lebegni kezdett.

— Liz! — kiáltott Rebekah, majd pillanatokkal később a vállamnál fogva a falnak lökött, minden más pedig csörömpölve esett a földre.

— Minden rendben? — kopogott be Marcel, miközben én ijedten néztem körbe.

— Sajnálom... — suttogtam rájuk nézve.

— Persze. — kiáltott ki Davina. — Menj. — biccentett Rebekah felé, aki elhagyta a szobát.

— Sajnálom. — néztem Davina-ra aki sóhajtva bólintott.

— Meg kel tanulnod, hogy hol a határ. Ha így folytatod a végén még megölsz valakit. — rázta meg a fejét majd a kezeit felemelve lassan mindent visszatett a helyére.

— Nem akartam. — néztem rá könnyes szemekkel.

— Tudom. — lépett elém, majd megsimogatta az arcom. — Büszke vagyok rád. — mosolyodott el, majd magamra hagyott.

Hirtelen kinyílt az ajtó mire ijedten kaptam oda a fejem és autómatikusan az asztalomon lévő ollót az erőmmel odaröpítettem. Hope elakadt lélegzettem állította meg az ollót a levegőben, majd tágranyílt szemekkel rám nézett.

— Lizzie! — nézett rám idegesen. — Ez a homlokom is lehetett volna. — nézett az ollóra amit közben az asztalra dobott.

— A homlokodnak nem kell ilyen nagy hely. Azt messziről is eltalálom. — vigyorogtam rá, mire megforgatta a szemeit. — Hope? Baj van? — kérdeztem amikor maga elé meredve ült az ágy szélén.

— Nincs kedvem egész estét egyedül tölteni. — sóhajtott amin jót mosolyogtam.

— Nem leszel egyedül. — mondtam, mire rámnézett.

— Dehogynem. Neked ott lesz Derek, és minden lánynak valami pasi, én meg egyedül ácsorgok majd a sarokba. — mondta, mire elnevettem magam.

— Akkor még jó hogy gondoskodtam erről. — mondtam, mikor pont kopogtak az ajtón.

— Ki az? — nézett rám a testvérem, mire vigyorogva nyitottam ki az ajtót.

— Landon. Isten hozott New Orleans-ban. — mosolyogtam a fiúra vidáman mire a fiú Hope látóterébe került.

— Landon? Mint Landon Kirby? — nézett rám Hope, miközben a fiú belépett a szobába. — Landon? — hihetetlenkedett a húgom, majd odafutott hozzá és az ajkainak esett.

— Örülök, de mielőtt előttem csináltok bármi mást is inkább leállítalak benneteket. — mondtam és finoman ellökdöstem a szerelmespárt egymástól.

— Hogy kerülsz ide? — kérdezte Hope.

— A nővéred hívott, hátha van kedvem táncolni. — rántott vállat Landon, mire Hope a nyakamba borult.

— Köszönöm. — visította a fülembe, mire mosolyogva bólintottam.

— Lent várnak már titeket, úgyhogy menjünk. — biccentett Landon, mire bólintottunk majd megvártuk, hogy elhagyja a szobát.

— Te vagy a legjobb. — mosolygott rám Hope, majd elindultunk kifele.

— Tudom... — vigyorogtam továbbra is, majd a lépcsőkhöz sétáltunk ahol meghallottam Elijah  hangját.

— Köszönöm mindenkinek aki el tudott jönni ma este! Igazi megtiszteltetés veletek ünnepelni családom egyesülését! — emelte a poharát a magasba. Lassan felénk fordította a  fejét, mire alig észrevehetően biccentettem, majd ő visszafordult a vendégek felé. — Hope, Elizabeth. — intett felénk, mire a húgommal lesétáltunk a lépcsőn.

— Csodálatos vagy... — mosolyogott rám Derek amikor elé léptem és a kezébe vette az enyémet.

— Te sem panaszkodhatsz. — néztem végig rajta.

— Kész vagy a ma estére? — kérdezte miközben a táncolók közé húzott.

— Késznek kell lennem. — biccentettem miközben a lassú zenére táncolni kezdtünk.

Fejem a mellkasára hajtottam miközben minden más kizártam, csak a szívverését hallgattam. Olyan meseszerű érzés volt, aminek nem akartam végetvetni. Csillogó szemekkel néztem fel rá, mire mosolyogva nézett le rám. Elnevettem magam, majd egy lágy csókot leheltem ajkaira.

— Szeretlek... — suttogta.

— Az életemnél is jobban... — suttogtam vissza, mire megpörgetett, majd visszahúzott.

— Szabad egy táncra? — kérdezte mögülem egy ismerős hang, mire mosolyogva fordultam meg.

Megerősítésként Derek-re nézett aki bólintott, majd elengedett és hagyta, hogy nagybátyámmal táncoljak elkísérjen.

— Addig felkérem Corát. — biccentett Derek majd elsétált tőlünk.

— Jól vagy? — kérdezte Kol, mire bólintottam.

— Igen, csak nyugodtan szeretném tengetni a napjaim. Minden de Martel vagy Argent testvér nélkül. És enélkül a Sivár nélkül. — mondtam, mire megértően bólintott.

— Hamarosan vége lesz. Megígérem. — puszilta meg a homlokom.

— Szerintem csak most kezdődik. —néztem rá, mire a szorítása erősödött a csípőmön.  — Menj kérd fel Davina-t. — mosolyodtam el, majd arréb léptem. Elindultam a tömeg felé, és próbáltam mindenki elméjére koncentrálni, de még ígyis volt akivel muszáj volt érintkeznem..

Idő közben megláttam Vincent-et is, aki mindenkivel kezetfogott, de nem az elméjükbe nézett hanem más fajta varázslatot használt.

— Jó estét Ms. Mikaelson. — köszöntött a következő vendég, mire egy fáradt mosollyal néztem rá.

— Önnek is Mr. — mondtam és vártam, hogy megtudjam a nevét.

— Csak Dominic. — mondta, majd kezetcsókolt. Mikor az elméjébe léptem egyetlen egy képet láttam.

— Dominic, örvendek! — mosolyodtam el.

— Tudnánk esetleg beszélgetni valami nyugodtabb helyen? — kérdezte, mire bólintottam, majd a lépcső felé vettem az irányt.

Láttam apa és Elijah érdeklődő tekintetét, mire csak biccentettem és mind a ketten felpattantak majd a társalgó felé indultak. Derek aggódva nézett rám a tömeg közül, mire megnyugtatóan elmosolyodtam, majd mentem tovább.

— Miben segíthetek? — kérdeztem amikor az ajtó előtt álltunk.

— Szerintem mind a ketten tisztában vagyunk ezzel... — mondta, majd belépett a szobába amiben Elijah és Vincent várt, majd én is csatlakoztam hozzájuk.