lizzie;

Reggel Derek csupasz mellkasán ébredtem, és valahogy nem akartam kikelni a védelmező karjai közül.

Felemeltem a fejem, hogy megnézzem még alszik-e s láss csodát, még nyugodtan szuszogott. A fejem visszahajtottam a mellkasára és még úgy maradtam egy fél órát

Amikor már úgy éreztem, hogy fel kellene kelni, óvatosan kimásztam az ágyból és fürdő felé vettem az irányt. Lezuhanyoztam és hajat mostam, majd a bevitt melegítőbe és pólóba öltöztem azután halkan kimentem.

Meglepődtem mikor láttam, hogy Derek még mindig alszik, de mivel hosszú hetet tudtunk magunk mögött meg is értettem. Kimentem a házból és az első ami feltűnt az az volt, hogy a tegnapi temetéshez használt dolgokat már összepakolták.

Bár az egyik asztal tele volt virágokkal amit mások hoztak anyának, így gondoltam egyet és megkerestem Lincolnt. Hamar meg is találtam majd elhívtam beszélni mire azonnal jött is.

— Jó reggelt, Lizzie! Jobban vagy? — kérdezte miközben megölelt.

— Jobban. Ezekkel a virágokkal mi lesz? — mutattam az asztalra mire megvakarta a tarkóját.

- Nem tudom... Van ötleted? — kérdezte, mire
bólintottam majd a tó fele fordultam. — Tetszik az ötlet! Szólok Layla-nak hogy segítsen! — mosolygott rám, majd elindult az említett keresésére.

— Lizzie! — hallottam egy hangot mire megfordultam és egy mosolygós Maria-val találtam szembe magam. Kezében két gőzölgő bögre volt egy tálcán amin apró kis finomságok voltak, és azokkal igyekezett felém. — Jó reggelt! Gondoltam jól esne most egy kis kávé és egy kis harapnivaló... — mondta, majd a kezembe nyomta a tálcát és a ház felé biccentett.

— Köszönöm. — bólintottam, majd elindultam Derek-hez, aki remélem már felébredt.

— Jó reggelt... — motyogta a férfi miközben az ágyhoz léptem.

— Szia... — mosolyogtam, majd mellé ültem, a tálcát pedig az éjjeliszekrényre tettem.

— Azt hittem elmentél... — fordult felém.

— Sosem megyek el nélküled. — simítottam a kezem az arcára. Lehunyta a szemét és egy nagyot sóhajtott.

— Ajánlom is, szépségem. — motyogta, majd magára húzott. Ő a hátán feküdt én pedig a hasán lovagló ülésben ültem.

— Hoztam egy kis reggelit. — mondtam majd odahajoltam az egyik bögréhez és Derek-nek adtam aki felült, így inkább már az ölében ültem.

Miután megittuk a kávét és megettük azt amit Maria készített, kimentünk a többiekhez, hogy bemutassam Derek-et.

Layla amint meglátott dúdolgatva ugrált hozzám, majd a nyakamba ugrott. Nevetve vettem fel mire kaptam egy cuppanós puszit az arcomra.

— Layla ő itt Derek a barátom. — mondtam a kislánynak a karomban mire félve Derekre pillantott majd elkezdett kuncogni. — Még hogy szégyenlős vagy mi... — motyogtam, miközben leraktam őt, aki odalépett Derek elé és elkezdte a magasba nyújtani mind a két karját. Derek először értetlenül nézett rá majd hirtelen felkapta őt.

— Derek vagyok. — mondta, neki mire Layla mosolyogva bólintott.

— Kedvelem... — mondta fejben Layla mire elnevettem magam. Derek furcsán nézett rám, de én csak leintettem.

— Elizabeth! — hallottam magam mögött Lincoln mély hangját, mire sóhajtva fordultam meg.

— Nincs semmi baj, nyugalom. — mondtam neki, de továbbra is felhúzott szemöldökkel nézett Derekre.

— Lincoln Butler. — nyújtotta a kezét, mire Derek lerakta Layla-t, majd elfogadta a kezét.

— Derek Hale. — válaszolt Derek, mire Lincoln meglepődve nézett rám.

— Talia fia. — biccentettem, majd a többiek felé indultam.

A megbeszéltek alapján a virágokat a vízre engedtük, így ezzel gyönyörűen befedve a tó tetejét. Éppen a stég végén ültem amikor társaságot kaptam.

— Haza kéne mennünk. A többiek várnak ránk. — lépett mellém Derek.

— Nem egyedül jöttél? — kérdeztem értetlenül, mire megrázta a fejét.

— Mindenkinek fontos lettél és mindenki egyet értett abban, hogy melletted legyünk. Ők is itt voltak tegnap, de nem hiszem, hogy láttad őket. — magyarázta, mire bólintottam.

Elköszöntünk Lincoln-éktól majd kocsiba ültünk és a negyed felé indultunk. Mikor a kocsi leparkolt először végig néztem a nagy házon, amiben a családom lakott. Régies kinézete hasonlított inkább egy műemléknek mint egy házra, de imádtam.

Több emeletes így van elég hely arra, hogy több vendégszoba is helyet kapjon. Nem lepődnék meg ha a falka is itt lenne, mivel van vagy hét vendégszoba.

— Végre! — hallottam a lépcsőröl egy ismerős hangot mire azonnal oda fordultam, Lydia-hoz. — Megjöttek az elveszett farkasok. — kiabálta, majd elénk lépett és szoros ölelésbe húzott. — Rendben vagy? — suttogta a fülembe, mire bólintottam, majd elengedtem.

Lépések zaja ütötte meg a fülem, mire arcom abba az irányba fordítottam ahol az egész falkát láttam meg, mögöttük a családommal.
Mindenki jól megölelt majd együtt leültünk a nappaliba beszélgetni.

— Mindenkit meg akarok ismerni mert miért ne, szóval... Játtszunk. — szólalt meg Lydia, mire Rebekah szeme felcsillant.

— Jaj ne... — motyogtam. de már késő volt.

— Istenem, köszönöm. Te vagy a kedvencem. — nézett Lydia irányába Rebekah, majd újra a többiek felé fordult. Ismeritek azt a játékot, hogy én már igen én még soha? — kérdezte Rebekah, mire lassan, de mindenki bólintott.

— Ha nem haragszotok ezt most kihagynám. Van pár elintézendő dolgom. — szólalt fel Elijah, mire mindenki bólintott. Fájó szívvel néztem távolodó alakja után, majd úgy döntöttem, hogy beszélek vele.

— Öhm... Most jutott eszembe hogy a mocsárba hagytam a cuccaimat, elmegyek érte. De ti érezzétek magatokat jól. — mondtam, mire bólintottak.

— Vigyázz magadra! — szólalt meg apám szigorúan, de mikor ránéztem halvány mosollyal a száján alig láthatón bólintott.

Tudta, hogy mit akarok. Tudta, hogy nem hagytam semmit a mocsárba csak Elijah-val szeretnék beszélni.

— Rendben leszel? — kérdezte Derek, mire bólintottam, majd lágyan megcsókoltam.

— Nemsokára visszajövök. — mondtam mire bólintott majd elindultam ki a szobából. Fél füllel még hallottam, hogy neki kezdenek a játéknak, de nem nagyon figyeltem erre.

Meg akartam találni Elijah-t, és beszélni szerettem volna vele. El akartam mondani neki hogy nem az ő hibája volt ami történt, és senki nem is hibáztatja érte.

Éppen kiléptem az élületből, mikor láttam elhajtani a kocsijával. Gyorsan bepattantam a sajátomba majd úgy, hogy ne vegyen észre követni kezdtem.

Ahogy gondoltam, a mocsárba ment.

Gondolom elbúcsúzni. Mielőtt oda mentem hozzá, hagytam egy kicsit egyedül lenni, majd mellé álltam és megfogtam a kezét, és neki dőltem. Ő csak nagyot sóhajtott, majd szoros ölelésbe zárt.

Nem szólaltam meg, hagytam hogy kiadja magából. Percekig állhattunk úgy majd elengedett és kézenfogva indultunk meg az erdő felé. Nem kérdeztem meg tőle hogy jól van-e. Tudtam mi lenne a válasz.

— Én nem hibáztatlak Elijah, ahogy senki más se. — mondtam, mire csak halványan elmosolyodott.

— Tudom hogy nem Lizzie... Tudom, de attól még nehéz. — nézett végig a fákon.

— Tudod... — kezdtem bele és leültem egy farönkre a tó partján. Mikor látta, hogy valami fontosat szeretnék mondani, mellém telepedett és minden figyelmét nekem szentelte. — Kaptál egy levelet, nem is olyan rég. Ami az ágyadon volt. — mondtam, de nem hagytam időt arra, hogy reagáljon. — Én írtam! Mivel... Megkért rá.-motyogtam, mire értetlenül nézett rám.

— Miről beszélsz, Elizabeth? — kérdezte és idegesen pillantott rám. Nem rám volt mérges hanem magára a helyzetre.

— Lehet, hogy valami nagyon erős hallucináció lépett életbe a halálomkor vagy lehet tényleg igaz volt, de láttam őt. Találkoztam vele, és olyan valóságos volt. — meredtem magam elé, mire felpattant.

— Hogy érted hogy láttad őt Olivia? — csattant fel, mire összerezzentem. Csak akkor hívott így amikor mérges volt rám.

— Találkoztam vele. Beszélgettem vele. Ő kért meg, hogy írjam meg a levelet. Levelet neked és Hope-nak. — mondtam a szemébe nézve.

— Ez badarság! — rázta a fejét.

— Esküszöm neked, hogy így történt. — mondtam mire megrázta a fejét.

— Nem lehet. — fordult el tőlem, majd elindult.

— Azt mondta tartozol neki egy tánccal. — kiabáltam utána, mire megtorpant. — Azt mondta tartozol neki egy tánccal mert az előzőt megígérted, de még nem volt alkalmatok rá. — mondtam mire visszanézett rám. Szemében könnyek voltak, amik le is fojtak az arcán.

— Nem a te hibád, és senki sem hibáztat érte. Ha magadat okolod nem lesz jobb, hidd el. Tudom! — lépkedtem közelebb hozzá. — Én is magamat okoltam akkoriban. Hope-ot is ellöktem magamtól, de utána rájöttem, hogy ez nem csak nekem nehéz. Én meghoztam akkor egy döntést, és most itt vagyok. — mondtam egy halvány mosolyt küldtem neki. — Csak a saját lelkiismeretedet nehezíted azzal, ha azt hiszed anya miattad halt meg. És igen, talán történtek rossz dolgok de megmentett minket. Mindannyiunkat! — mondtam majd megfogtam a kezét. — Azt mondta nekem, hogy nem a mi hibánk, hogy meghalt, hanem nekünk köszönheti azt, hogy békére lelt, és boldog ezek után is. Ott volt mindenki. — mosolyodtam el az emlék hatására. — Jackson, Mary nagyi, és az egész falka, akik már meghaltak. Még a szülei is. — suttogtam. — Nem a te hibád, és ezt te is tudod! — mondtam, majd szorosan megöleltem.

— Köszönöm! — mormolta a fülembe.

— Van kedved neked is csatlakozni az én már igen még soha vagy milyen játékhoz? — nevettem el magam mire mosolyogva bólintott majd elillant. Gondolom a kocsikhoz ment, én pedig a tó felé fordultam. — Mindent rendbe hozok anya, megígérem. — mondtam majd a mutató és a középső ujjamra csókot leheltem. — Örökkön örökké... — majd mosolyogva hagytam hátra a mocsarat, és mentem vissza a negyedbe ahol nagyon jól telt a délutánom a többiekkel.

Szerencsére Elijah is felszabadultabb lett. Sok mindent megtudtam mindenkiről, viccesebbnél viccesebb történeteket és mindenki álláspontját. Mindenki tiszta lappal kezdett akkor, és mindenki nyitott volt.

Szükségünk volt erre.

A szünetre, egy pillanatra, higy megemésszük a történteket.