lizzie;

Lydia egyből felpattant Cora-val együtt és mind a ketten megöleltek, míg a többiek együttérzően néztek rám. Peter csak mosolyogva nézett az összekulcsolt kezeinkre. Visszavezettem a szemeim a szomorkás tekintetekre, amikről egyetlen dolgot tudtam leolvasni. Sajnáltot. És utáltam ha sajnálnak. Az a gyengeség jele, és én nem vagyok gyenge. Nagy levegőt vettem, majd ennyit mondtam.

— Kérdezzetek. — jelentettem ki.

— A családod honnan származik? — kérdezte Liam aki a földön ült.

— Egy Mysic Falls nevű kisvárosban születtek, és nőttek fel, majd az őrült nagyapám miatt elmenekültek onnan. Ő volt Mikael Mikaelson. Rengeteg országban voltak, mivel folyamatosan úton voltak. Aztán rátaláltak a mai New Orleans területére. Azok között szerepel a Mikaelson név, akik felépítették a várost. — mondtam, mire mindenki csodálkozva nézett rám.

— Hány éves a családod? — kérdezte Malia, aki a kanapé karfáján ült.

— Több mint ezer, míg a húgommal tizenhét évesek vagyunk. — válaszoltam, mire biccentett.

— Ki a legidősebb? — kérdezte Scott.

— Freya néni, aztán a halott nagybátyám Finn, majd Elijah bácsi, aztán apa, Kol bácsi majd Rebekah néni. Volt még egy testvérük de ő meghalt még tizenéves korában. Henrik Mikaelson azt hiszem... — gondolkodtam összeráncolt szemöldökkel.

— Ki hogy lett az ami? — kérdezte izgatottan Stiles mire kissé ledöbbenve néztem rá. Legalább valaki "élvezi" ezt a történetet.

— Öhm, vámpír úgy lesz valaki ha vámpírvérrel a szervezetében hal meg. A családomat a nagyanyám Esther Mikaelson változtatta át vámpírrá, egy varázsige segítségével. De ahogy telt az idő apám farkas énje a felszínre tört. Később Ester elnyomta ezt, így csak vámpír volt, de apa megtörte az átkot jó pár éve így megint teljes értékü hybrid-ként él. Freya néni az egyetlen aki nem vámpír, mivel Ester első szülött gyermeke ő örökölte a mágiát. Meg Kol, de neki az átváltozás után nem volt varázsereje. — mondtam.

— De akkor Freya, hogy lehet még életben? — kérdezte Cora elmerülve a gondolataiban.

— Ester képtelen volt teherbe esni, ezért egy boszorkány segítségét kérte, aki mellesleg a testvére volt. Alkut kötöttek. Elvitte a gyermeket akit Ester legelőször nemzett, és az erejéből táplálkozott. Freya egy ősi boszorkány, és amit tanult azt Ester testvérének köszönheti. Száz évig aludtak, aztán mindig egy évre ébredtek fel, így tartották magukat életben. A legutóbbi felébredésük pontosan tizenhat évvel ezelőtt volt, de abban Rebekah is szerepet játszott. Akkor már megszületett az első tribrid. Kinek nagyobb hatalma volt mint bárki másnak az egész világon. — mondtam, mire biccentettek.

— Mit is takar pontosan ez a tribrid kifejezés? És hogy lehet valaki ez? — kérdezte Isaac.

— Tribrid ami azt jelenti. hogy valaki 3 képességgel rendelkezik. Vámpír - vérfarkas - boszorkány. Született boszorkány vagyok, mágiával éltem mindig is. Különböző vérfarkas vagyok mint te. Te nem tudod felvenni a farkas alakod teljesen, és ha jól tudom Derek sem tudta mindig felvenni. — néztem az említettre aki mellettem ült, és igazat adva nekem bólintott, majd folytattam. — De én más vagyok. Nekem alapból a farkas énemet, csak átoknak hívják a fajtám beliek, amit úgy aktiválsz ha megölsz egy ártatlan embert. Én megtettem. — mondtam és magam elé bámultam, mert a képek arról az estéről beugrottak. — Amikor megöltem őt, az átkom aktiválódott, és vérfarkas lettem. Majd itt meghaltam. — mondtam ki nehezen, mert mégis csak nem könnyű elfogadni a tényt hogy halott voltam. Bár legalább elbúcsúzhattam az édesanyámtól. — Ahogy mondtam egy átlagos vámpír úgy változik át ha vámpír vérrel a szervezetében hal meg, de mivel én "annak is születtem" így nekem autómatikusan aktiválódott. — fejeztem be a monológom, mire bólintottak. Derek aki mellettem ült megfogta a kezem bíztatás képpen, amit hálás mosollyal köszöntem meg.

— És a húgod? Ő is az ami te vagy? — kérdezte Stiles akit nagyon érdekelt a történetem.

— Igen, vagyis nem. Nem egészen. — mondtam zavartan majd megráztam a fejem. — A húgom is boszorkánynak született, és ő is aktiválta az átkot ami miatt vérfarkas, de ő még nem halt meg. Szóval ő nem vámpír. Hál' Istennek. — mondtam mire bólintottak.

— Miért hívjátok ezt átoknak? — kérdezte Derek az arcomat fürkészve. — Mármint értem, nekünk is meg kellett tanulnunk kontorlálni magunkat, de jó is van ebbe. — mondta értetlenül, mire biccentettem.

— Nektek biztos jó, és nem fájdalmas. — mondtam kissé gúnyosan miközben bólogattam.

— Ezt hogy érted? — kérdezte felhúzott szemöldökel, mire a pulzusom kezdett az egekbe emelkedni.

— Az első átváltozást, senki sem tudja uralni. Még egy hybrid se... Én se tudtam. — mondtam magam elé meredve miközben visszaemlékeztem. Ezt nem lehet elfelejteni. Anya mindig ezt mondta és milyen igaza volt ezzel kapcsolatban... — Amikor az összes csontod eltörik, eldeformálódik egy farkas alakjához majd összeforr, az egy átok. Átok az a fájdalom, és akik aktiválják, minden teliholdnál érzik ezt. Minden teliholdnál átváltoznak farkassá, mert nem tehetnek semmit ellene. Vagy mint anya és a falkája, ők egy boszorkány varázslata miatt, a farkas alakjukban rekedtek, és teliholdkor arra a pár órára emberek lettek. Ezért hívják őket A Félhold falkának. De később egy másik boszorkány készített egy főzetet, amitől "normális vérfarkasok lettek." Vagyis teliholdkor farkasok lettek, nem emberek. Majd később anya beházasodott a falkába mint az alfa felesége. Mindenki osztozott anya erejében, és már tudták uralni az átváltozásukat. — mondtam, mire mindenki csöndbe maradt, hisz senki sem tudta milyen érzés ez.

Derek lehet, hogy fel tudja venni a farkas alakot, de az más. Apa ismerte Talia-t és elmesélte, hogy ő nem úgy éli meg az átváltozást mint mi. Neki nem törik el a csontja, csak egyszeriben farkas lesz majd ember. Fájdalom nélkül.

Még egy kicsit kérdezgettek én pedig válaszoltam, majd mindenki elindult haza. Én is éppen mentem volna, mikor Derek megfogta a karom és maga felé fordított.

— Itt maradsz? — kérdezte a tekintetem keresve, de azt nem találta.

— Nem hiszem. - mondtam és a padlót kezdtem tanulmányozni.

— Mi a baj? — kérdezte felhúzott szemöldökkel.

— Semmi! — hazugság... Minden.

— Lizzie? — szólított meg óvatosan, mire ránéztem.

— Hm? — csak ennyi telt tőlem, mire elengedett és komoly arccal méregetni kezdett.

— Mi a baj? — kérdezte, mire kezdtem ideges lenni, és éreztem, hogy ki kell jutnom mielőtt átváltozok.

Mindig is könnyen kontorláltam a farkasom, és a dühömet is, de anya halála óta minden más. Ideges vagyok, feszült, szétszórt, és már nem fegyelmezem úgy magam.

— Semmi! — mordultam fel, majd lehunytam a szemem, és elindultam kifele.

Szinte rohantam, majd mikor kiértem láttam, hogy senki nem ment még el. Szuper! Valószínű hallották a Derek-kel folytatott beszélgetésem is. Ahogy láttam elbeszélgettük az időt, mert már sötét volt.

Nagy levegőt vettem, majd elkezdtem rohanni az erdő fele. Hallottam ahogy a többiek is utánam jönnek, és szólitgatnak, de nem figyletem rájuk. Amikor már nem bírtam lerogytam a földre, és a tarkómra raktam mind a két kezem miközben lihegve kuporodtam össze.

— Liz? — kérdezte Lydia és indult volna felém, de rámorogtam, hogy maradjon, majd Stiles visszahúzta.

— "Hívjátok ide az apámat, most!" — üzentem telepatikusan, mire Kira elindult és hallottam, hogy hívja őt.

— Lizzie figylej rám oké? Segítünk. — mondta Scott, mire felmordultam.

— Vagy nem. — biccentett Stiles.

Törés.
A bokáim
Nem akarom.

Törés.
A lábaim.
Nem akarom.

Törés.
A kezeim.
Nem akarom.

Törés.
A csuklóim.
Nem akarom.

Törés.
A gerincem.
Nem akarom.

Törés.
A nyakam.
Nem akarom.

Szinte már sikítottam a fájdalomtól, mivel harcoltam ellene. Tudtam, hogy ezzel csak nagyobb fájdalmat okozok magamnak, de képtelen voltam ezzel foglalkozni. Ahogy körbe néztem, mindenki aggódva pillantott vissza rám. Kocsi hangja ütötte meg a fülem, majd ismerős hangok.

— Lizzie figyelj rám! — lépett a látóterembe Keelin, mire a hátamra gördültem, félig átváltozva.

— Figyelj kisfarkas... — mondta apa mire a  könnyeim elkezdtek folyni. Anyát hívta mindig így. — Ha harcolsz ellene rosszabb. Ugye? — kérdezte, mire nehezen bólintottam.

— Nagyon fáj. — motyogtam, mire bólintott.

— Elhiszem kincsem. — mondta apa, majd Keelin nénire pillantott aki bólintott. — Együtt végig csináljuk. Hallod? Itt vagyunk mindannyian. — mondta, mikor Hope is megjelent, aki szintén könnyezve nézett végig rajtam.

— Megcsináljuk Lizzie! — mondta és térdre ereszkedett apáékkal együtt.

Törés.
A bokáik.

Törés.
A lábaik.

Törés.
A kezeik.

Törés.
A csuklóik.

Törés.
A gerincük.

Törés.
A nyakuk.

Pár pillanattal később három gyönyörű farkas állt előttem, majd egy fekete is melléjük állt.
Nagy levegő és egy egetrengető sikoltás.
Éreztem ahogy mindenem eltörik ami eddig egyben volt, majd én is négy lábon álltam előttük.

Biccentettem Hope-nak majd elindultam az egyik irányban, miközben ő követett. Szabad vagyok. Szabadnak éreztem magam. Ez a legjobb érzés a világon.

Azokra az órákra amikor átváltozok szabad vagyok.

Szabad mitől?
Szabad mindentől.
Ez pedig elképesztő.

Kiértünk a hegyes részre ahol felugrottam a hegy tetején lévő sziklára majd a holdra néztem és vonyítottam egyet.

Amihez sokan csatlakoztak.
Szinte biztos voltam benne, hogy hallottam apát, Keelin nénit, Hope-ot, Derek-et és a falkát. De meg mernék esküdni, hogy messziről is hallottam vonyítást. Otthonról.

Határozott, alázatos és büszke vonyítás volt, amivel anyára szeretnék emlékezni vele, mert megérdemli.
Sosem fogom elfelejteni őt.

~𝓟𝓮𝓪𝓬𝓮 𝓫𝓮𝓰𝓲𝓷𝓼~

~𝔀𝓲𝓽𝓱 𝓪 𝓼𝓶𝓲𝓵𝓮.~