lizzie;

— Ne merészeld! — morogtam Elijah felé fordulva, akinek olyan kétségbeesett pillantásai voltak, mint még soha azelőtt.

— Elijah! — szólt rá Aurora és a hangja mint valami ébresztő úgy hasított a csöndbe.

— Esküszöm neked hogyha engem választasz, szétrúgom a seggedet kedves nagybátyám! — morogtam továbbra is, mire csak megsemmisülve nézett rám. Aurora anya mellkasába szúrta a kezét, és mint egy jelzésre várt hogy kitéphesse a szívét. — Ilyen nincsen basszameg! — morogtam majd felálltam és egy mozdulattal mögötte termettem, majd kitéptem a szívét.

— NE! — sikították többen, de nem foglalkoztam velük.

Mikor már azt hittem vége, akkor úgy éreztem valami belőlem is kiszállt. Lenéztem magamra és annyit láttam még, hogy Tristan előttem állt, a szívemmel a kezében, majd elnyelt a sötétség.

✞

Nagy levegőt vettem majd hirtelen ültem fel. Először nem tudtam, hogy hol vagyok vagy azt, hogy mi történt, de pillanatokkal később minden eszembe jutott.

Aurora...
Tristan...
Anya....

Sötét volt és a New Orleansi mocsárban voltam. Előszőr nem értettem, hogy kerültem ide, de ekkor minden eszembe jutott.
Meghaltam, de az eszem és a szívem ide húzott. Haza. Nem tagadhatom, ez az otthonom.

A csend és a hideg volt az egyetlen dolog amit érzékeltem. Elvileg ha minden igaz, pár órán belül a testem "regenerálódik" és amikor felkelek csak emberi vérrel kell táplálkoznom, és minden rendben lesz, tribriddé válok, és élhetek tovább.

Talán be tudom majd pótolni az elmulasztott időt a szüleimmel, a családommal. Aurora halott, és biztos vagyok benne hogy Tristan sincs életben, hiszen senki nem hagyná, hogy elmeneküljön.

Hirtelen ág reccsenésére lettem figyelmes mire megfagytam. Nem fordultam meg, megvártam hogy mögém érjen, majd egy hirtelen mozdulattal a nyakánál fogva egy fához taszítottam az illetőt aki nyekkenve ért földet.

— Anya? — kérdeztem meglepetten, és azonnal megöleltem.

— Lizzie... — nézett rám könnyes szemmel, majd megsimogatta az arcomat. — Tudnod kell hogy nagyon-nagyon szeretlek! — suttogta a szemembe nézve, mire elkezdtem rázni a fejem.

— Nem! — mondtam alig hallhatóan mire szomorúan elmosolyodott.

— Nem a te hibád! — mondta, talán bíztatóan, de bennem egy világ omlott össze.
Sikítottam egyet majd zokogva térdre rogytam.

— Lizzie figyelj rám. Kérlek. — mondta majd elém gugolt, és engem nézett.

— Nem lehetsz halott... — suttogtam magam elé, mire ugyan olyan nyugodt tekintettel nézett rám.

— Nem a te hibád az ami történt és bármennyire is veled szeretnék lenni, hogy bepótoljam azt ami kimaradt, nem tehetem. — mondta nekem, de már ő is a könnyeivel küzködött.

— Vissza hozlak! — vágtam rá, mire az arca azonnal megkeményedett.

— Meg ne próbáld. Megértetted? — kezdte, mire megsemmisülve néztem rá. — Túl veszélyes! Úgyhogy még csak meg se próbáld. Kérlek! — könyörgött nekem.

— Nem akarlak itthagyni egyedül.— ráztam a fejem.

— Nem vagyok egyedül.— mosolygott rám majd megfogta a kezem és elkezdett húzni valamerre.

A tó partjára értünk ahol állt egy kisebb ház. A félhold falka itt élt, még anya előtt is.

— Itt vannak a szüleim, Mary nagyi, Jackson és a falka. — mondta miközben Jackson felállt és ránk nézett. Jóképű volt, tudom miért szeretett bele anya. Bár Elijah bácsit is szerette, és még szereti is. Nehéz volt neki, de túllépett ezen a falkája miatt. — Nem miattad haltam meg... Miattad leltem békére. — szorította meg a kezem.

— Foglak még valaha is látni? — kérdeztem remegő hangon és felé fordultam, mire elmosolyodott.

— Nem fogsz nagyon-nagyon hosszú ideig látni, úgyhogy legyenek nagyon jó történeteid, rendben? Fess, használd a hangod, legyenek kalandjaid, és legyen legalább egy totálisan epikus szerelmi történeted. — nevetett.

— Szerintem ez már megvan. — motyogtam, mire mosolyogva bólintott.

— Szerintem is. — mosolygott: — De a legfontosabb, hogy légy mindig önmagad, mert a legjobb tulajdonságaim benned és a húgodban vannak. — mondta könnyezve.

— Szeretlek anya! — mondtam nehezen.

— Én is szeretlek! — mondta, majd szorosan megölelt, és ez volt az a pillanat aminek nem akartam véget vetni. — Örökkön örökké! — suttogta.

— Nem akarlak elengedni. — sírtam, mire szorosabban ölelt magához, majd eltolt, hogy a szemembe tudjon nézni.

— Kérlek tegyél meg értem valamit. — mondta, mire bólintottam és meghallgattam mit szeretne. — Most pedig fel kell kelned! Érted? — kérdezett a vállamnál fogva, mire egy idő után megadóan bólintottam és koncentrálni kezdtem.

Hogy mire?
Az életre.
Az életemre amiben az anyám már sosem lesz...

~𝓟𝓮𝓪𝓬𝓮 𝓫𝓮𝓰𝓲𝓷𝓼~

~𝔀𝓲𝓽𝓱 𝓪 𝓼𝓶𝓲𝓵𝓮.~