lizzie;

— Hajlandó vagy segíteni vagy nem? — kérdezte Benjamin másnap reggel, mire bólintottam egyet. — Remek, akkor kezdhetjük is. — vidult fel egy pillanat alatt. Elindult kifele a kunyhóból, de azonnal meg is állt. — Légy oly szíves! — mondta nyájasan egy szemforgatás kíséretében.

Morogva indultam meg egyedül, de intett, hogy a többiek is jöjjenek, amin meglepődtem, de nem bántam. Derek összekulcsolta az ujjainkat és így indultunk meg.

Nem tudtam mire számíthatok, de amíg a többiek velem voltak nem félek... Az erdőbe mentünk, miközben egy patak mellett sétáltunk. Senki sem szólt egy szót sem. Sem én, sem a többiek, sem Benjamin, vagy az emberei.

Amikor megérgeztünk, hatalmas kőoszlopokat láttam amik a földből emelkedtek ki, kör alakban. Ősi szinbólumok voltak rajtuk, kopott fehér színnel.

— Csak, hogy megérkeztetek... — mondta egy gúnyos hang mire felmordultam.

— Hol hagytad a húgod? — kérdeztem Tristant-t aki úgy nézett rám, mintha itt megölne.

Pedig a kérdésemet komolyan gondoltam. Ahol a báttya ott van ő is. Mint hűtőmágnes a hűtőn. Mindig együtt. Nagyon remélem, hogy nem őt kell visszahoznom.

— Nem a te dolgod! — mondta majd elindult felém. De mielőtt bármit tehetett volna, Benjamin a kezét a vállára tette ezzel megállásra kényszerítve.

— Nem harcolni jöttünk! — mondta Benjamin majd a kőoszlop közepén álló kőre biccentett. — Szükségünk van rá.-mutatott rám mire Tristan beleegyezően bólintott.

— A varázslat egyszerű, bár mindennek ára van. — lépett ki az oszlopok közül egy boszorka, és egy embert rángatott magával, aki nem igen állt a lábán. Először nem láttam tisztán de amikor közelebb jött realizáltam, hogy a húgom az.

— Ebből elegem van... — morogtam majd elindultam felé, miközben egy kézmozdulattal eltörtem a nyakát, majd a húgom felé fordultam és azonnal a karjaimba zártam.

— Ez most tényleg szükséges volt? — jelent meg Greta. Miért van itt mindenki, aki meg akar ölni?

— Jól vagy? — kérdeztem Hope-ot aki csak bólintott majd anyáékra nézett, és megpróbált lábra állni. Anyám is indult volna, ha nem fogják vissza. Nagyon nem tetszik ez nekem.

— Szóval, ott tartott volna a boszi ha nem ölöd meg, — nézett rám rosszallóan Benjamin mire megforgattam a szemem, de Derek pillantásai lyukat égettek a hátamba. — A varázslathoz szükségem van a véredre, és a húgodéra is, ezért van itt. — mondta, mire csak szorosabban fogtam a húgom.

— Ha egy újjal is hozzáérsz, kitépem a gigádat... — morogtam mire védekezően feltette a kezeit majd a kődarabon lévő dolgok felé biccentett. Odaléptem és láttam ott egy ősi könyvet a triskelion jelével ellátva, és egy másik könyvet is. Volt ott még egy tál is, és egy urna is meg egy kőből készült kád szerűség, amiből rájöttem az igére is.

Igen nagy mágia kell ahhoz, hogy feltámasszak valakit. Nem vagyok régens mint régen Davina, ezért nem tudom egyszerűen visszahozni a személyt akit kell. Biztos lesz valami hátulütője, valami következmény.

De szerencsére minden nagyobb bűbájnak van kiskapuja. Davina néni is használta annak idején amikor a nagyapámat hozta vissza, Mikaelt.

Egy karkötőhöz kötötte, ami nem engedte meszebb menni, mint amennyire akarta, és azzal meg is tudta találni és az egyetlen aki le tudja szedni a karkötőt, az saját maga a boszorkány. Ráadásul ha hozzákötöm az életemhez a személyt akit vissza kell hoznom, nyert ügyem van. És mindenki szerencséjére, nekem van karkötőm.

Mindenki feszengve állt körbe minket, ezért csak bólintottam a húgomnak, miszerint van tervem és ne aggódjon. Én kinyitottam a triskelion szimbólummal ellátott könyvet, amiben sejtésem szerint is minden falkáról, farkasról szó volt. Szó volt benne a Hale falkáról is, ezért ezt Derek-nek kell adnom. A húgom megtalálta a varázsigét mire elkezdtük azt.

— Van valamilyen élő rokona? — kérdezte a húgom, mire Tristan előrelépett, és elindult felénk.

— Ti most csak szivattok! — néztem az égre és szívem szerint leszúrtam volna magam a tőrrel. Ha Aurora halott, aminek nagyon örülök nem akarom vissza hozni. Maradjon csak ott. Bár büszke voltam a családomra, és a falkára hogy megölték őt. — Csak nem meghalt a húgod? — kérdeztem gúnyosan mire meg akart pofozni, de elkaptam a karját. — Még egy ilyen és Aurora után küldelek. — mondtam neki fenyegetően a szemébe nézve.

Az arca se rezzent mikor kikapta a kezemből a kezét és a tenyerét a húgomnak nyújtotta. Szívesebben vágnám el a torkod mocskos vámpír. Aurora véréből volt még egy fiolányi ezért azt is használtuk.

A húgom jó mélyen megvágta a tenyerét Tristan-nak, amin csak vigyorogni tudtam, majd szépen félretessékelte a vámpírt. Aztán jöttünk mi, és az én karkötőm. A tálba összekevertük a vérünket Aurora-jéval, majd egy cseppet tettem a karkötőre ami láttam, hogy azonnal működésbe lép.

A kádban víz volt, amibe lassan beleöntöttem a hármunk vérét is. Az urna tartalma következett, majd ezekután elkezdtem kántálni. Az igét Davina néni tanította, mert ő is ezzel hozta vissza Kol bácsit.

— Két testvér vére, halottunk hamvai.
Le san de La Fleur, Le san de le Mort. Le san de La Fleur, Le san de le Mort. Le san de La Fleur, Le san de le Mort. — kezdtem el kántálni, mire Hope messzebb állt tőlem, mindenkivel együtt.

Nagy szélvihar keletkezett, majd fogtam a tőrt és a megdermedt víz közepébe szúrtam. Majd tovább kántáltam és láttam, hogy egy kéz, tör ki a megszilárdult anyagból és valaki hirtelen felült. Mikor megláttam a vörös hajkoronát, legszívesebben leszúrtam volna, de nem tehettem. Még nem.

— Drága húgom. — kiáltott fel vidáman Tristan majd odament a húgához és megölelte majd adott neki ruhát. Én Hope kezét szorongattam miközben a karkötőmet bámultam. Sikerülnie kellett. Nincsa más választásunk.

— Köszönöm a segítset, de azt hiszem már nincs rátok szükségem. — nézett rajtunk végig Aurora.

Összeszorított álkapoccsal néztem Benjamin-ra aki alig láthatóan bólintott egyet. Csinálj amit akarsz, nem állok az utadba...

— Nem lennék ebben olyan biztos! — szólaltam fe,l mire mindenki felém kapta a fejét. — Engedd meg, hogy elmeséljek valamit. — biccentettem. — Évekkel ezelőtt Mikael a nagyapám visszatért az élők közé, Davina nénikém által. De ő sem volt hülye, ahogy én sem. Nem engedett a világra egy ősi vámpírvadászt, és én se engedek egy pszichopata ribancot a világra aki ki akarja írtani a családom. — magyaráztam mire Aurora kezdett ideges lenni, Benjamin pedig vigyorogva állt a helyén. Már nem féltem. Tudtam, hogy maximum negyed óra múlva nem leszünk ilyen kevesen. A varázsige miatt olyan sok mágiát kellett használnom, hogyha Freya vagy Davina néni a térkép előtt állnak akkor biztos kihyulladt az a pont ahol mi voltunk.

— Mit akarsz ezzel mondani? — húzta fel a szemöldökét Tristan.

— Ahogy Davina magához kötötte Mikael-t, úgy én is magamhoz kötöttelek. Nem mehetsz csak úgy el anélkül, hogy ne találnálak meg. — mondtam majd a kezembe vettem a tőrt, és előrébb léptem, hogy mindenki jól lásson és halljon. — De én ezzel nem értem be. Nem elég ha csak megtalállak. Sakkban akartalak tartani, és te pontosan a szabályaim szerint játszottál. — forgattam a tőrt a kezemben.

— Mit csináltál? — kérdezte Aurora idegesen. Csak sejtelmesen elmosolyodtam mire Tristan megfogta anyám nyakát és elém térdeltette. Felém pillantott majd kegyetlenül anyám hátába szúrta a kezét, rámarkolva a szívére.

— Ne ilyen gyorsan... — suttogtam majd a tőrt a jobb vállamba szúrtam mire Aurora sikítva esett a földre.

— Mit csináltál? — morogta Tristan.

— Mint mondtam, nem vagyok hülye. Szóval engedd el az anyámat, vagy megölöm a húgodat. — mondtam, de Tristan meg sem mozdult. Akkor így játtszunk? Kihúztam a tőrt a vállamból majd a combomba szúrtam.

— Állítsd le! Kérlek, Tristan, segíts! — sikoltott folyamatosan Aurora. Tristan elengedte anyámat akihez azonnal Hope rohant oda.

— Meg ölöm a családod... — mormolta Tristan. — Te pedig nem tehetsz semmit, mert egyedül vagy..

— Ő... — mutatott rám Benjamin. — Nincs egyedül. — mondta majd biccentett, mire az emberei előrébb léptek, közöttük pedig Greta-t fogták.

— De ha ez nem lenne elég... — hallottam egy ismerős hangot.

— Itt van a családja... — fejezte be apa mondatát Elijah.

— És a falkája. — füttyentett Peter.