lizzie;

— Bassza meg! — sziszegtem mikor megpróbáltam kiszabadulni, de nem sikerült. Esetlenül döltem el, de a láncok megfogtak.

Hirtelen kinyílt az ajtó és Greta jött be rajta. Nem kelt fel senki sem, mert mindenki kimerült volt, de mivel én ébren voltam, egyből felém vette az irányt. Az a megvetés amit a szemében láttam, semmihez sem fogható. Talán meg is értem.

Én sem akarok az lenni ami vagyok, csak egy normális boszorkány vagy vérfarkas lennék. De tribrid vagyok, és ez ellen semmit sem tehetek.

— Milyen érzés? — kérdezte mikor elém ért, de én nem néztem rá. — Milyen érzés az amikor nem a te kezedben van a döntés? Milyen érzés, hogy nem tehetsz semmit még akkor sem, ha bántani akarok valakit innen? — kérdezte a többiekre mutatva.

— Tudod, nem leszel több ha megölsz minden olyan személyt aki erősebb mint te. — mondtam nyugodtan mire felhorkantott.

— Erősebb? — kérdezte gúnyosan mire bólintottam.

— Csak egy vámpír vagy, semmi több. Egy vérszívó aki emberekből táplálkozik... — mondtam felnézve a szemébe.

-Tényleg azt hiszed hogy erősebb vagy? Több mint száz éves vagyok, és te? Tizenhét... — nevetett fel mire felálltam, hogy egy magasságba legyek vele.

— Szedd le rólam a láncokat, és megmutatom neked mi az igazi erő! — morogtam mire elkapta a nyakam és a falnak szorított. A szemem sarkából láttam, hogy a többiek aggódva figyeltek, de nem mintha segíteni tudtak volna.

— Becsülök benned valamit... — nézett rám miközben elengedte a nyakam. — Kitartasz azok miatt és azokért akiket szeretsz. Hűséges vagy! De te sem tudsz mindenkit megmenteni! — nézett rám lesajnálóan.

— Az életem árán is, de innen mind a hárman élve mennek ki! — biccentettem a többiek felé, de a következő mondatánál elszállt minden ömbizalmam.

— Magadat nem is számoltad bele... Neki is ezt mondtad, nem? Madison-nak is azt mondtad, hogy túl fogja élni, de nem így történt! — ejtette ki szépen lassan a nevét.

— Madison... — suttogtam.

Vér
Hideg
Könnyek
Fájdalom

— Te is ott voltál! Te sem segítettél rajta. Pedig csak egy ártatlan kislány volt! — nézett Keelin nénire. — Volt aki várta haza! Volt családja, tudom... — mondta, de én félbeszakítottam.

— Te... — suttogtam magam elé, mire felém fordult. — Roman húga volt, ugye? — kérdeztem folytott hangon mire bólintott. És értelmet nyert az egész. — Akkor miért nem volt vámpír? — kérdeztem.

— Örökbefogadtuk, még mikor kicsi volt. A szülei meghaltak, én találtam rá. — simított végig a nyakában lógó láncon. — Azt mondtad ha leveszem a láncot megmutatod mi az igazi erő? — kérdezte tőlem hirtelen, hidegen és nyersen de mégis valami ördögi volt a hangjában. — Hát akkor mutasd meg! — bicentett majd kiment.

— Nem a te hibád Lizzy... — sóhajtott Keelin..

— Ja... — biccentettem és elfordítottam a fejem.

Hallottam hogy beszélgettek valamiről denem foglalkoztam vele. Igaza volt. Nem tudok mindenkit megvédeni, hisz őt sem tudtam. A legjobb barátnőmet, a második húgom. Nem tudtam. Az emlékek csak úgy peregtek a szemem előtt.

Az első találkozásunk, a sulis bál, a közös ebédelések, a filmezős esték, amikor elhívták randizni ő pedig tőlem kért segítséget. Lizzie milyen ruhát vegyek fel? A hajam kiengedjem vagy feltűzzem? Mi lenne velem nélküled...

Segítettem neki. Egy gyönyörű vörös ruhát vett fel, ami egy kicsivel a térde felett ért véget, egy fekete dzsekivel és egy magassarkúval. A barna haját kivasaltuk és természetes sminkkel engedtem útjára. Ne legyen túl sok, de ápoljon és eltakarjon.

Féltettem egy szerettem, mert bajban volt és a félelmem erőt adott nekem... Akkor. Most is veszélyben voltak a szeretteim ezért meg kellett próbálnom. Az átalakulás lehetetlen lett volna a farkasölő miatt ami a vérembe keringett, a vámpír gyorsaságommal sem tudtam volna kiszalítani a falból a láncot, mert gyorsnak talán gyors lettem volna, de erős semmi képpen sem a verbéna miatt.

Maradt a mágia.

De varázsolni nem tudok a bilincsektől... De Derek-kel is tudtam telepatikusan beszélni, akkor talán mást is tudok. Semmilyen ige nem jöhetett szóba, mivel már vagy az össeset próbáltam. De akkor is meg kell csinálnom. Vagyok olyan erős, hogy megcsináljam.

Fájdalom
Ha valakiért megéri elviselni a fájdalomat, akkor az mindent megér.

Ez volt az egyetlen dolog amit éreztem, de tudtam, hogyha folytatom akkor szabadok leszünk. Meg kellett csinálnom! Hallottam, hogy a többiek ordibáltak nekem, de nem foglalkoztam velük. Csak egy kicsi kellett már, csak egy kicsi és a láncok lejönnek a kezemről és nem fog fájni.

Erőtlenül estem a padlóra miközben kapkodtam a levegőt. Hörögve próbáltam felállni, de még az ülés is nehéz volt.

—  Ez fájt... — nyöszörögtem.

— Te teljesen megvesztél? — kiáltottak rám.

Mikor sikerült felállnom egy legyintésre a láncok leestek róluk, mire mindenki a csuklójához kapott. Épp indultam volna az ajtó felé, de Derek megfogta a karom magához rántott és erőteljesen megcsókolt.

Nem foglalkozott vele, hogy az anyám és a nénikém itt van mellettünk. Nem foglalkozott mások véleményével és ezekért a dolgokért csak jobban beleszerettem.

Mikor elváltunk mind ketten kapkodtuk a levegőt, majd anyám torokköszörülésére egy gyors csókot nyomtam Derek szájára, majd az ajtó felé vettem az irányt.

— Túl egyszerű... — szólalt meg Keelin mire összehúztam a szemöldököm. Egyszerű? Ezen mégis mi egyszerű?

— Egyszerű? Tudod mióta nem találtunk titeket? Mikor a többieket megtaláltuk, kishíján megfulladtam a fehér tölgy karó porjától, mellékesen autóbalesetet is szenvedtünk. — mutattam Derek-re és magamra. — Szóval nagyon szépen kérlek, ne mond azt, hogy túl egyszerű, mert nem volt az... — néztem rá nagy szemekkel mire bólintott.

Lassan az ajtó elé léptem, majd megfogva a kilincset rántottam egyet rajta. Az ajtó nyikorogva nyílt ki felfedve maga mögött az ellenségeimet. Nagyon sokat...

Mindenki akit Greta valószínűleg maga mellé allított velem szemben állt. Magamban vagy nyolc nyelven elküldtem melegebb éghajlatra miközben az undorító gúnyos vigyorát kellett bámulnom.

Pár ember elindult felénk, mire Derek mozdult volna de megfogtam a kezét ezzel azt sugallva, hogy most nincs ideje a harcnak. Egyikőnkre sem raktak bilincset, egyértelműen azért mert ha valamelyikünk hőst akarna játszani, a másikat megölik.

Elvezettek egy nagyobb hangárba ahol rengeteg ember volt, de nem igazán tudtam vagy láttam, hogy miért. A többieket elkezdték a másik irányba ráncigálni, engem pedig el tőlük. Próbáltak szabadulni, mert egyikük sem akart magamra hagyni, de mikor bíztatóan elmosolyodtam sóhajtva hagyták magukat.