lizzie;

Amikor magamhoz tértem iszonyatosan fájt a fejem. Autómatikusan oda akartam nyúlni a kezemmel, de nem tudtam, mert le voltam láncolva. Hirtelen ordítást hallottam mire a fejemet arra fordítottam, de a látásom nem volt még olyan jó, de bármikor felismertem volna ezt a hangot.

— Elég legyen! — ordítottam mire mindenki rám kapta a tekintetét. — Még egyszer hozzá érsz a mocskos kezeddel az anyámhoz, garantálom, hogy a nap végére könyörögsz majd a halálodért...! — morogtam és felvillantottam a szemem mire elnevette magát. De amúgy mellékesen fogalmam sincs ki ez a nő.

— Aki ma itt meghal az nem én leszek... Hanem te... Meg az anyád... Meg sem kellett volna születned te korcs... — szinte köpködte a szavakat felém, mire Derek felmordult. — Titeket viszont sajnállak... — fordult a többiek fele. — Te ott. — mutatott Keelin nénire aki egész jó állapotban volt ahhoz képest, hogy elrabolták. — Élhetted volna az életed mint egy vérfarkas... Mint a Malraux falka utolsó tagja, de nem. Te hozzá mentél egyhez ezek közül, így már csak az a kérdés te mikor változol át hybriddé? — kérdezte a nő a nénikémtől aki morgott valamit majd azután válaszolt.

Biztos voltam benne, hogyha nem lenne lekötve akkor már rég neki esett volna a nőnek.

— Farkasnak születtem, úgy is fogok meghalni! — mondta Keelin mire a nő undorodva nézett rá.

— Valószínű ő is ezt mondta. — biccentett anyám fele, aki fapofával nézett vissza rá. Igen legalább tizennyolc éve él a Mikaelsonokkal... Sok mindent megtanult. — Nézd meg most hol van. De amúgy sajnálom is. Azért kellet ilyen szörnynek lennie, hogy megszülhessen két korcsot. Nem kéne két lénynek léteznie egy testben. Valaki legyen vámpír, vagy vérfarkas, vagy boszorkány. Nem úgy mint ő! Ő mind a három... — mutatott rám. — Egy tizenhét éves lány akinek olyan ereje van, ami szinte már lehetetlen. Meg sem kellett volna születnie. És aminek nem kéne léteznie, arról teszek hogy ne is létezzen. — mondta a szemkontaktust megtarva velem. Bátorsága is van. Nem sokan bírnak sokáig a szemembe nézni. De ő is csak valószínű dacból tette. De hogy én nem fogok fejet hajtani előtte azis biztos. — Te viszont... — fordult Derek fele, amitől a legjobban féltem. Ha a családját vagy csak szimplán a múltját felhozza biztos vagyok benne hogy itt kő kövön nem marad.

—  Hozzá ne szólj... — morogtam, de ügyet sem vetett rám.

— Te neked mi a bűnöd? Azx hogy beleszerettél egy lányba, aki a világ pusztítására hivatott? Igen pontosan. — bólogatott, mire Derek felmordult. — Ironikus nem? Ahogy hallottam sosem voltál szerencsés a lányok terén... Ugye? — kérdezte mire Derek eszeveszetten próbált szabadulni a láncok szorításából, amitől csak azt érte el, hogy a csuklóján sebes lett a keze és vérezni kezdett. — Óh igen. Na akkor lássuk csak. Az elsőt te ölted meg, a második megölte a családod a harmadik pedig átvert, csak úgy mint ő... — mutatott rám. — És majdnem megölte a város összes lakóját! — mondta mire Derek kezén egyre nagyobb sebek lettek.

— Derek állj le! — ordítottam neki, de nem fejezte be, a vér pedig egyre jobban ömlött a kezéből. — Derek kérlek... Állj le! — suttogtam mire rámemelte a tekintetét, és próbálta magát lenyugtatni.

— Hát nem romantikus... — ábrándozott a nő, de folytatni nem tudta mert kinyílt az ajtó és egy fiatal férfi lépett be majd suttogott neki valamit. A nő ránk pillantott majd egy gúnyos mosoly kíséretében kisétált.

— Jól vagytok? — kérdeztem aggódva a két családtagom, mire egy kisebb mosolyt erőltettek magukra és bólintottak majd Derekre néztem. Maga elé meredve volt a földön kikötve. Az én kezem a falra erősített láncra lett kötve, esélyt sem adva az ülésre, míg az övék a földön volt. — Ki a gyíkom ez? — kérdeztem mire Keelin néni sóhajtott egyet.

— Greta Sienna. — mondta anyám mire értetlenül néztem rá.

— Greta ki a tököm? — kérdeztem szinte már hisztérikusan.

— Egy egyszerű vámpír, akit még apád változtatott át. Gyűlöli az összes hybridet. Legyen az boszorkány-vámpír vagyis eretnek vagy vérfarkas-vámpír hybrid, de akár olyan mint te is... Tribrid. Már megpróbálta megölni a szüleid de eddig nem sikerült neki. Remélem most sem fog... — mondta de a végét már csak suttogta. Hihetetlenkedve néztem az anyámra aki lehajtotta a fejét.

Elkezdtem rángatni a láncokat és megpróbálni kiszabadulni, de nem tudtam. Csak rángattam a karjaim miközben anyáék könyörögtek, hogy fejezzem be, de én nem akartam itt lenni több ideig. Ki akartam jutni és ki akartam juttatni mindenkit.

Éreztem ahogy a lánc a húsomba vág, de nem foglalkoztam vele, csak téptem és húztam ki a falból a láncot de nem tudtam.

— Lizzie állj le! — hallottam anya üvöltését de továbbra sem foglalkoztam vele.

— Lia fejezd be, most! — ordított Derek is mire lassan megállítottam a kezem majd a térdeimre borultam. — Köszönöm... — suttogta mire hihetetlenkedve felnevettem majd felé fordultam és a szemébe néztem.

— Mit köszönsz, hm? Hogy abba hagytam, vagy azt hogy feladtam? — kérdeztem idegesen.

— Azt hogy nem bántod magad... — mondta a szemembe nézve mire elfordultam.

— Remélem akkor is ezt mondod amikor valamelyikőnk meghal... — morogtam az orrom alatt, mire nem kaptam választ de a tekintete szinte lyukat égetett az oldalamban.

Csöndben voltunk. Senki nem szólt egy szót sem. Mindenki azon gondolkozott, hogy lehetne kijutni, de a csöndet végül én törtem meg.

— Jól vannak. Megtaláltuk a többieket. — mondtam halkan, de úgyis mindenki hallotta.

— Mindenki jól van? — kérdezte Keelin mire bólintottam.

Nagyon reméltem, hogy mindenki jól van. És azt is remélem, hogy megtalálták Derek kocsiját és tudják, hogy valami baj van.

Aznap már nem történt semmi. Nem jött be senki, csak este valami bérenc megetetni. Keelin-nek és Derek-nek egy kisebb tányért rakott le, nekünk pedig egy poharat amibe vér volt. Ránéztem anyámra és bosszúsan bólintottam.

Nem elég ahhoz, hogy erőt adjon, de elég ahhoz, hogy ne száradjunk ki. A létemhez még nem fontos a vér, mivel nem vagyok teljes értékű tribrid, de szerettem vért inni bármennyire is morbidnak hangzik. Ugyan úgy erőt adott nekem is. Felhörpintettük, de nem volt elég semmihez.

Derek dacosan hozzá sem nyúlt a tányérjához, mire csak a szememet forgattam. Sóhajtottam majd telepatikusan próbáltam vele kapcsolatba lépni. Attól még hogy a szervezetemet legyengítette a verbéna és a farkasölő fű, megpróbáltam és sikerült is.

— Komolyan ott fogsz durcázni a sarokban? — kérdeztem mire felkapta a fejét, és értetlenül nézett rám ami miatt muszáj volt elmosolyodnom. — Telepatikus kommunikáció. Gondolj arra amit el akarsz mondani, és én meghallom. — mondtam mire bólintott, de láttam hogy nem akar beszélgetni, ezért elfordultam tőle, de a "csatornát" nyitva hagytam hogyha akar mondani valamit.

Körbe néztem és láttam, hogy anya és Keelin már elaludt. Nem tudom mit csináltak velük, mert szerencsére a sebeik begyógyultak ha voltak is.

— Csak nem akarom hogy bajod essen... — hallottam meg a hangját.

— Túlélem Derek, hidd el. — mondtam s végül ránéztem, és láttam az elveszett tekintetét.
— Tudod most legszívesebben odamennék hozzád és a nyakadba borulnék, majd megcsókolnálak, de nem tudlak. — mondtam, hogy oldjam a feszültséget mire elmosolyodott. — Szeretem amikor mosolyogsz. — mondtam neki mire elnevette magát.

— Én téged szeretlek. De örülök hogy ilyen vonzónak találsz. — válaszolta mire a testem megfeszült.

Szeret? Engem? Ő?

— Derek... — ráztam a fejem. — Ne csináld ezt...

— Nem fogok hazudni. Ez az igazság. — rántott vállat.

— Utállak...

— Dehogy utálsz. Imádsz!

— Nem.

— De.

— Nem...

— Csak fogadd el.

— Úgy jobb lesz?

— Nekem igen. — mondta mire elnevettem magam.

— Talán, én is szeretlek téged. — suttogtam.

— Tudtam. — vigyorgott.

— El ne szállj a Földről, Hale!

— Ez az igazság!— mondta ártatlanul majd kicsit közelebb csúszott. — Ellenállhatatlan vagyok. — mondta mire megforgattam a szemem.

— Persze, persze... — majd tartva a szemkontaktust beleharaptam az alsó ajkamba. Tekintete lecsúszott a számra és láttam a szemémben a színtiszta vágyat. — Ki is az ellenállhatatlan? — kérdeztem mire fejetrázva a hátát neki vetette a falnak. — Edd meg azt az izét a tányérodon. Szükséged van az erőre! — mondtam mire felhorkantott.

— Nyugalom... Uralom a helyzetet. — biccentett mire a gyomra éppen hangot adott éhségének..

— Igen azt... Hallom. — nevettem el magam.

Körbenéztem a helységben ahol voltunk, de nem volt erőm bármin is gondolkodni. Sóhajtva engedtem el magam és hajtottam le a fejem, hogy pihenek egy kicsit.

— Óvatosan! — szólalt meg mellettem a férfi kissé rekedtes hangon mire elmosolyodtam.

— Mindig! — suttogtam magam elé.