lizzie;

A könyv, amit Cora a kezembe adott, az nem más volt mint a családom történelmi könyve. Végigsimítottam a könyv borítóján, mire a szemem felragyogott. Furcsállva néztem a többiekre, akik viszont csodálkozva néztek rám.

— Azta! - nyögte ki Stiles mire mindenki ránézett.

— Tudom, hogy hazudtam nektek és nem mondtam el az igazat. Arra sincs okotok, hogy bízzatok bennem, de mindent el fogok mondani esküszöm, csak kérlek először találjuk meg a családom. — kérleltem őket mire mindenki a nyakamba borultak.

Nagyon meglepődtem hiszen nem erre számítottam, de mikor megláttam Peter mosolygós arcát, azonnal megnyugodtam.

— Amikor a kezedben volt a könyv, miért villant fel a szemed? — kérdezte Malia.

— Nem tudom, olyan érzés volt mintha... Mikor valami olyasmi hiányzott amiről nem tudtál, és visszakaptad azt a valamit. — motyogtam elgondolkozva.

— Mintha újra teljes lennél. — tette hozzá Lydia mire bólintottam.

— A családom hosszú idők óta él, és történelemben is nagy szerepet játszottunk a... — mondtam de a végét már csak suttogva mondtam. — Történelem... Történelem... — motyogtam mire Davina eszeveszetten kezdett futni.

Tudtam. A történelemben sok dolgott tett a családom, de talán amit a legszívesebben emlegetenek az New Orleans felélítése.

Az otthonunk. Ahol minden elkezdőtött. De attól félek itt fog minden véget érni. Elkezdtem rohanni, majd valami megállásra késztetett. Mintha valami elmondta volna, merre kell menjek. Elindultam valamerre, de nem voltam tisztába merre megyek majd egy ajtónál álltam meg. Be akartam menni de nem tudtam.

Rángattam a kilincset is és dörömböltem az ajtón is de semmi. Majd Kol megunva szerencsétlenségem mellém lépett majd egy jól irányzott rúgással megrúgta az ajtót, de az nem nyílt ki. Lydia is megpróbálta a sikolyával, amiért mindenkinek be kellett fognia a fülét, de az sem működött.

Semmi sem működött, pedig végigpróbált mindenki mindent. Majd mindenki tanácstalanul állt ott mikor Davina mellém jött, majd az ajtó elé vezetett, és biccentett majd hátrébb lépett. Hát okosabb most sem lettem.

— Koncentrálj! — szólalt meg Peter mire puffogva fordultam meg.

— Ha ennyire tudod, nyisd ki! — morogtam mire védekezően feltette két kezét és hátralépett egyet én pedig visszafordultam. Elkezdtem kántálni hátha bűbáj van az ajtón és kinyithatom, de semmi.

Nem tudtam kinyitni, amitől egyre idegesebb lettem. A kezem ökölbe szorítottam és csak álltam ott, míg két erős kar meg nem fogta kezem, majd átölelt hátulról.

— Meg tudod csinálni... — suttogta a fülembe Derek majd maga felé fordított. — Ne agyald túl, nyisd ki úgy mint ahogy alapból csinálnád! — mondta majd egy homlokpuszi után ellépett tőlem.

A szemem ismét felragyogott majd a kezemet az ajtó felé hirtelen kinyújtottam majd az erőmmel kinyitottam azt.

Diadalittas mosoly az arcomon volt, majd nagyképűen hátranéztem miközben elindultam befele. Derek meg kissé meglepődve nézett.

— Jöttök? — kérdeztem vigyorogva mire Cora morgott egyet.

— El ne szállj a földről Mikaelson... — dünnyögte majd utánam indult.

— Amikor azt mondtam nyisd ki úgy ahogy alapból tennéd, nem erre gondoltam... — gondolkozott Derek mire vállat vontam.

A teremben sötét volt mikor beléptünk, de ezen Davina azonnal segített. Óriási terem, benne 3 koporsóval majd egy letakart testtel. A szemem megtellt könnyekkel, miközben a lábaim autómatikusan a koporsók fele vettem miköznen láttam, hogy Davina  a fehér letakart lepedőhöz megy Kol és Rebekah pedig engem követ.

A többiek földbegyökerezett lábakkal álltak az ajtóban miközben meredten minket bámultak.

— Gyerünk... Nem ez az első eset, hogy koporsóban fekszetek... És ha eddig túléltétek... Most is túl fogjátok. — motyogtam magamnak, majd a középső koporsóhoz léptem, míg a jobb oldalamra Rebekah a másik oldalamra Kol állt.

A családunk koporsójai volt, mivel az M betű rajta virított. Remegő kezekkel nyúltam oda, hogy kinyitom mikor az épület megrázkódott. Ilyedten kaptam tekintetem a többiekre, majd vissza a családtagjaimra. Egyikünknek sem volt még lélekereje kinyitni a koporsókat. Féltem, hogy olyat fogok látni amit nem akarok.

Féltem hogy elveszítek valakit.
Nagy levegőt vettem majd kinyitottam, és megláttam Elijah bácsit.

Csak feküdt ott kiszáradva és tehetetlenül. De ami a legjobban idegesített hogy miért volt kiszáradva, mikor nincs benne semmi tőr vagy hasonló. Gyorsan Rebekához vettem az utam ahol Freya néni volt.

Szerencsére hallottam a szívdobogását, ami azt jelentette életben van ez viszont egy kicsit megnyugtatott.
Majd a harmadik koporsóban az apám feküdt.

Sokkosan néztem a három koporsót, majd Davina néni felé vettem az irányt. Láttam, hogy éppen felhajtja az anyagot, ezzel láthatóvá téve az ott fekvő kilétét.

De nem tudtam ki volt az.

Nem ismertem fel azt a lányt, de nem lehetett idősebb nálam. Szőke haja a homlokára volt tapadva, gyönyörű kék szemei pedig fennakadva. Tehát még azt a tiszteletet sem adták meg neki, hogy lecsukják a szemeit. Összeszorított fogakkal letérdeltem, majd lecsuktam a szemeit és visszahelyeztem a fehér anyagot a testére.

Mindenki csöndben meredt maga elé, miközben azon gondolkoztunk, hogy mit kéne tennünk. Én viszont reménytelenül kezdtem a fejem jobbra-balra forgatni, hátha megláthatom valahol anyát vagy Keelin nénit, de semmi. A terem üres volt.

— Haza kell mennünk velük... — kezdett el beszélni Kol bácsi és látszott rajta, hogy  próbál határozott maradni. — New Orleans-ban rengeteg boszorkány van, aki segíteni tudna... — magyarázta mire mérgesen vágtam közbe.

— Mondhatom abban is sokat segítettek, hogy megtaláljuk őket. — biccentettem a koporsók felé. — Bár nem tudom feltűnt-e neked az, hogy az anyám és Keelin még mindig nincs meg. — kiabáltam és kezdtem egyre idegesebb lenni. Rebekah oda jött hozzám és próbált lenyugtatni.

— Lizzie, figyelj rám! Meg fogjuk őket találni! Ne aggódj! — mondta mire hihetetlenkedve fordultam felé.

— Mivan ha már késő? Mivan ha már meghaltak? — kérdeztem, de a hangom megremegett.

— Nem haltak meg. Megígérem nem fog senki sem meghalni! — mondta mire a könnyeimmel küzködve de felnevettem.

— Finn bácsinak is ezt mondtátok... Hogy nem fog meghalni... Ugye? És most hol is van? — fordultam Kol felé is aki eléggé ideges volt már.

Valaki hirtelen megragadott hátulról majd elkezdett kifele húzni a teremből, engem pedig hidegen hagyott. Hagytam, hogy húzzan az aki akart és ahova akart. Nem érdekelt.

— Lizzie! Liz... Hallod nézz rám! Hé, figyelj rám! — vette két keze közé az arcom Derek mire könnyes szemekkel néztem rá. — Nem hagyom, hogy bárkinek is baja essen, de főképp neked nem! — mondta majd szorosan megölelt.

— Unom már, hogy minden azért történik mert nekem meg kellett születnem. Ha nem lennék itt akkor nem lenne a családom veszélyben, és nem akarnának folyamatosan megölni... —- motyogtam a mellkasába és mélyen beszívtam a férfias illatát. — Ha nem lennék itt akkor... — mondtam volna tovább de közbe vágott.

— Akkor nem lennék most itt! Veled! Nem lenne egy lány az életemben aki fényt hozott a mindennapjaimba. Nem lenne a lány aki mindig meg tudott mosolyogtatni azzal, hogy sose figyel a lába elé ezért mindig nekem jött. Nem lenne az a lány aki pár hete megmenette a seggem aztán én az övét az erdőben. Nem lenne az a lány aki miatt rájöttem, hogy érdemes harcolnom. Nem lenne az a lány aki miatt érdemes élnem. És nem lenne az a lány aki képes elfogadni és szeretni engem... —- mondta mire könnyeim megállás nélkül folytak. Csak folytak végig az arcomon megállíthatatlanul, és mégjobban Derek mellkasába fúrtam a fejem.

— Köszönöm... — dünnyögtem mire felkapott mennyasszonyi pózban és elkezdett az épületből kifele sétálni velem az ölében.

— Hm... Derek mit csinálsz? — kérdeztem mert nem értettem miért kifele megyünk.

— Szükséged lehet egy kis friss levegőre... — suttogta majd a szemembe nézett.

-Jól vagyok!-mondtam majd ki akartam mászni a karjai közül, de ő nem engedett.

— Itt maradsz szépen a kezemben! — mondta majd egy gyors csókot lehelt ajkaimra.

Amikor kiértünk, megláttam a rengeteg kocsit amik eddig nem álltak itt. Mosolyogva pillantottam fel Derekre aki előre nézve indult meg a kocsija felé. Kinyitotta az anyós felöli ajtót majd óvatosan betett.

— Derek fáradt vagyok nem béna, hogy ne tudnék beszállni... — morogtam mire elnevette magát, de azért még be is csatolta a biztonsági övemet. — Komolyan? — nézrem rá, de ő csak vigyorogva csukta be az ajtót és ült be a volán mögé, majd elindította a kocsit. — Hova megyünk? Nem mehetünk el! Segítenünk kell a többieknek. — mondtam majd kiakartam szállni mire a gázpedálra lépett, én pedig az ülésnek nyomódtam.

— Most szépen haza megyünk és te lepihensz. — mondta ellentmondást nem tűrő hangon, mire megforgattam a szememet.

— Rendben apuci, de legalább elmondanád mi volt az a kifakadás a telefonba? — pillantottam rá vigyorogva, mire a száját egy vonalba préselte, majd egy pillanatra felém fordult így a tekintetünk találkozott. Zavarban volt.
Édes Istenem sikerült A Nagy Derek Hale-t zavarba hoznom?

— Neharagudj, csak fé... — abban a pillanatban, úgy éreztem sosem fogom ezz megtudni.

Egy ember állt jelent meg hirteen az út közepén mire Derek autómatikusan elhúzta a kormányt. A sebességünk és a hirtelen irányváltás miatt a kocsi nem tudott az útón maradni négy keréken, így a kocsink elkezdett pörögni. Azonnal a mellettem ülő férfi keze után nyúltam, aki azt erősen megszorította, miközben a kocsi a levegőben pörgött, majd a tetején állt meg. Bevertem a fejem és fémes ízt éreztem a számban, majd éreztem, hogy a lábam is beszorult, a látásom pedig homályos volt.

Oldalra fordulva láttam, hogy Derek fején egy nyílt seb van, amiből folyamatosan ömlik a vér. A férfi eszméletét vesztette, mert nem kelt fel bárhogy ráztam vagy szólongattam. Kinéztem a szélvédőn és láttam, hogy két ember közeledett felénk.

— Segítsenek... Kérem... — suttogtam mire hirtelen a szélvédő kitört és engem meg Derek-et a nyakunkál fogva szedtek ki a kocsiból. Nyögve próbáltam levegőhöz jutni, de nem tudtam mert a férfi aki fogott, nem engedett el.

Köhögve szinte már fulldokolva tűrtem a tenyér szorítását a torkomon, majd valami tűt szúrtak a nyakamba. Ezután láttam, hogy Derekkel is ezt teszik, majd valami sötét folt felé viszenk minket... Majd képszakadás.