"  ᵀʰᵉ ˡᵒᵛᵉ ᵒᶠ ʸᵒᵘʳ ˡⁱᶠᵉ ʷⁱˡˡ ᵇᵉ ᵃᵇˡᵉ ᵗᵒ ᵐᵃᵏᵉ ʸᵒᵘ ˡᵃᵘᵍʰ, ᵉᵛᵉⁿ ʷʰᵉⁿ ʸᵒᵘ'ʳᵉ ˢᵃᵈ ᵃˢ ʰᵉˡˡ  "

17 évvel ezelőtt,
New Orleans:

— Hayley, nevet kell nekik adnunk. — dőlt az ajtókeretnek Klaus.

— Sosem gondoltam volna, hogy tudok valakit így szeretni, mint őket. — sóhajtotta Hayley, majd könnyes szemekkel nézett fel Klausra. — Zoe, Caitlin, Katherine... — gondolkodott hangosan a hybrid.

— Oh jaj ne... - nevette el magát Klaus.

Épp Hayley akart megszólalni amikor az ajtó kinyílt, és a család többi tagja lépett be rajta.

— Sikerült már valamit kitalálni? — kérdezte Kol, mire a szülők nemlegesen rázták a fejüket.

Nemsokkal később a két csöppség megkapta a nevét, a család pedig boldogan fogadta őket.

𝙷𝚘𝚙𝚎 𝙰𝚗𝚍𝚛𝚎𝚊 𝙼𝚒𝚔𝚊𝚎𝚕𝚜𝚘𝚗

És

𝙴𝚕𝚒𝚣𝚊𝚋𝚎𝚝𝚑 𝙾𝚕𝚒𝚟𝚒𝚊 𝙼𝚒𝚔𝚊𝚎𝚕𝚜𝚘𝚗

Mindenki mosolyogva figyelte, ahogy a szülők milyen tekintettel figyelték a két apróságot. Mintha nem bírnák elhinni, hogy ez megtörtént velük. Ám az idilli pillanatot Klaus bátyja szakította meg.

— Niklaus, mindennél boldogabb vagyok, hogy láthatom a szemedben azt a fényt, amit a két kicsinek köszönhetünk, de ne feledkezz meg a próféciáról! — emlékeztette Elijah a fivérét gondterhelten.

— Tudom bátyám, tudom. A két első tribrid a világon. Talán Lizzie-nek még veszélyesebb ereje van, mint Hope-nak. — válaszolta Klaus.

— Talán igazad van, és az egyikőjük erősebb mint a másikuk, de akkor is ki kell találnunk valamit. Mert ha a természetfeletti világ tudomására jut, hogy New Orleans-ban két olyan erejű gyermek van, amihez hasonlót még csak nem is láttak, el fognak jönni értük. És akkor már mi sem leszünk képesek megvédeni a családunkat... — lépett elő Freya.

— Nem maradhatnak itt! Túl veszélyes! New Orleans az otthona a családunknak, de itt nem tudjuk őket megvédeni. El kell hagyniuk a várost! De mi nem mehetünk el! Nem menekülhetünk... — mondta Hayley elhaló hangon.

— Ha el akarjuk osztani az ikreket, a családunkból kell valakinek lennie! Nem bízok senki másban, ha a gyermekeim életéről van szó! — mondta Klaus, mire mindenki egyetértően bólintott.

Rebekah a legfiatalabbik Mikaelson a testvérek közül, büszkeséget érzett báttya iránt, de valahol ott motoszkált a féltékenység is. Mindig is családra vágyott, gyerekekre, és egy szerető férjre akivel megöregedhet.

Ez utóbbi már megvolt mivel megtalálta a szeretett férfit maga mellé, de gyerekeknek nem örvendhettek.

Freya és Rebekah elő lépett, majd a szülők felé fordultak.

— Öcsém, bármit megtennék a családért, ezt te is tudod jól. Ezért én és húgunk vállaljuk, hogy vigyázunk a kicsikre, amíg a szükség úgy kívánja! — mondta Freya mire mindenki egyetértően bólintott.

— Itt kell hagynotok a várost és az életeteket... Az otthonotokat. — sorolta Hayley, mire a két nő helyeslően bólintott. — De ha ti képesek vagytok feláldozni ezt a lányaimért, akkor én vagyok a leghálásabb ember a Földön. — mondta mire a két testvér megölelte őt.

— Én vigyázok Lizzie-re. Ő az elsőszülött így neki valószínű nagyobb ereje van, és ha ez az erő hamarabb mutatkozna, akkor ott leszek, hogy leállítsam vagy kordában tartsam! — mondta Freya.

— És Hope? Neki nem mutatkozhat előbb az ereje? — kérdezte Keelin, Freya felesége mire a boszorkány megrázta a fejét.

— Az elsőszülött gyermek minden családban a legerősebb. Legyen az vérfarkas vagy boszorkány. Minden hamarabb kezd kifejlődni nála, mint például a mágia. Hope még biztonságban van, ebből a szempontból. — válaszolt az ősboszorkány.

— Minél előbb ki kell juttatnunk titeket a városból! — mondta Elijah, mire mindenki bólintott. — Még ma este el kell hagynotok New Orleans-t! — mondta majd elővette a telefonját és hívást indított miközben kisétált a szobából.

Mindenki néma csendben emésztette a hallottakat, majd a jelentkező emberek elköszöntek, és elvonultak a szobáikba pakolni.

Az idő repült, és az utcákon már nem sütött a nap, hanem borús este vette kezdetét.

A család elköszönt a két testvértől és párjaiktól, mert míg Freya feleségével Keelin-nel hagyta el a várost, Rebekah-t a férje Marcel követte.

Miután a csöppségektől is könnyes búcsút vettek, útjukra engedték őket. Hayley aznap teljesen összetört, mivel elvesztette a gyermekeit, pedig ígéretet tett.

Ígéretet a két kislánynak, hogy ők mindent megkapnak ami neki nem adatott meg.

Családot, szeretetet, szülőket és biztonságos életet. De most minden veszni látszott...

Mikor mindenki elvonult, hallani lehetett, ahogy Klaus törni zúzni kezdett, Hayley pedig zokogott.

Attól a naptól kezdve a Mikaelson család élete fenekestől felfordult.

Napjainkban, Beacon Hills:
lizzie;

— Kincsem, megérkeztünk. — ébresztett fel Freya a kocsiban, mire nyitogatni kezdtem a szemem.

Tizenhét év alatt rengeteg otthonom volt, mivel mindig el kellett költöznünk, mert általában nem tudtam kordában tartani az erőmet és ezálta mindig ránk találtak.

Most Beacon Hills városában fogok élni, az elkövetkezendő hónapokban és ezt a helyet fogom otthonomnak hívni...

— Jövök! — mosolyogtam és már ki is pattantam a kocsiból.

— Na hogy tetszik a ház? — kérdezte Keelin.

— Nagyon otthonos és szép. — mondtam majd elindultam befele.

Arra, hogy milyen nagy, már csak a szememet forgattam. Mindig háromszor akkora lakást vettünk, mint amibe simán is elférnénk.

Gyorsan feliszkoltam, majd kiválasztottam a szobámat. Egyszerű szoba volt, de nagyon tetszett. A bőröndömet az ágyra dobtam, és elkezdtem kipakolni a ruháimat. Órák telhettek el, mire kész lettem és már éhes is voltam, ezért lementem a konyhába.

Nénikéim éppen a pultnál beszélgettek mikor is az érkezésemre felkapták a fejüket, majd biccentettek, hogy üljek le.

— Mi a helyzet? — kérdeztem.

— Mivel ma szombat van ezért holnap elmegyünk beiratkozni a gimibe. — vázolta a tervet Freya néni mire szájhúzva döntöttem a fejem a pultra, miközben hallottam, hogy mind a ketten elnevették magukat.

— Ennyire nem rossz iskolába járni. — nevetett Keelin mire egy fintorral az arcomon néztem rá, de végül én is elnevettem magamat. — A városban él egy falka . A sulidba jár a nagy része, és jól ismerek belőle bizonyos embereket. — mondta mire elkomorodtam. Nem szerettem a természetfeletti lényeket, mindegyik csak meg akar ölni.

— Ezt hogy érted? Ismered őket és? Én nem vagyok senki, csak egy átlagos lány. Nincs szükségem falkára. — dünnyögtem.

— Rendben, ahogy akarod. Viszont nekem majd be kell mennem a kórházba. Megkaptam az állást, szóval ha minden igaz holnap kezdhetek. — mondta izgatottan mire mosolyogva gratuláltam neki.

— Freya néni mi lesz a vacsi? Mert farkas éhes vagyok... — mondtam mire Keelin elnevette magát.

— Amit készítettél Lizzie. — rántott vállat.

— Akkor ki milyen pizzát kér? — kérdeztem mire mind a hárman elnevettük magunkat.

Aznap este is jól éreztem magam, a nénikéimmel. Bár néha elgondolkozok, hogy milyen lenne otthon a húgommal és a családom többi tagjával lenni. Az apámmal és az anyámmal...

Mérges vagyok rájuk, hogy csak úgy eldobtak maguktól, pedig tisztában vagyok vele, hogy így próbálnak megvédeni.

Tudom, hogy azért nem lehetek velük, hogy én életben maradjak, de annyira szeretném a szüleimet magam mellett tudni, hogy néha az nagyon fáj...

Sóhajtva fordultam a másik oldalamra és néztem az éjjeliszekrényemen lévő képre. Egyszer majd újra együtt leszünk...