Még egy darabig fel-alá járkál a szobájában, mire megnyomja a hívás gombot. A telefon kicseng párat, közben csengésenként háromszor megfordul a fejében, hogy leteszi, de végül beleszól egy hang:
- Haló? Itt Noah Miller! – Svetna nagyot nyel. Még mindig leteheti...
- Szia, Noah! Svetna vagyok. Tudod, aki nem Voronina, hanem Romanova – szól bele végül. A vonal túloldalán a fiú elneveti magát.
- Kész skizofrénia, komolyan... - nevet, de aztán a hangja komollyá válik. – Jól vagy? Elég szutyokul néztél ki, amikor Kriszta a Wikipédia oldalad reklámozta. Szemétség volt tőle.
- Ne mondd! Legszívesebben kiszaladtam volna a világból! – leül a könyvespolca előtt lévő fotelbe.
- Lehet, jobb lett volna. Borzalmas volt nézni, ahogy megalázott... Nem érdemelted meg.
- Ennyire ne sajnálj! Nem volt kellemes, de nem is a világvége... Majdcsak túlteszem rajta magam – Noah úgysem látja, ő mégis vállat von. Nincs rá szüksége, hogy éreztessék vele, mennyire szerencsétlen.
- Gondoltam. Ahogy láttam, Elle megsértődött... - hallhatóan folytatta volna, de Svetna közbe vág.
- Nem érdekel Elle véleménye. Ha hamarabb elmondom neki, akkor is így állt volna hozzám. Tipikus csőlátású... – ő sem tudja, mi okból, de könny szökik a szemébe. – Szerinte mindenki, akinek köze van a politikához, az lop, csal, hazudik – ökölbe szorítja a kezét, és elhomályosuló tekintettel a lábujjaira mered. Tudja, milyenek azok, akik ezeket teszik. Szerencsétlenségére ismer néhány olyan embert a Dumából, akiknek azt sem mondaná meg, melyik polcra tette a Nutellát. Megbízhatatlanok, és átverik az embereket, ha abból hasznuk származik. Az ő apja nem ilyen. Látta eleget, ahogy az emberek érdekeit képviseli, ezzel néha a saját tekintélyét is aláásva. Még egészen kicsi volt, maximum hat éves, amikor egy új adó tervét részletesen ismertette az orosz népnek, de Marija mesélt neki róla, mi volt akkor. A Duma a bukását várta, amiért ilyen őszintén megosztotta a dolgot az emberekkel. Mitagadás, merész döntés volt, de a végeredményért megérte: azóta imádják a cárt. Emberibbnek érzik. Svetna mégsem tudja elfelejteni, amit az udvarhölgye elmesélt neki, hogy milyen kígyó módon lesték a saját tanácsadóik, mikor bukik el. Apja ezután lecserélte azokat, akikben nem bízott. Így azért a Kremlben is jobb lett a hangulat.
- Ugye nem sírsz? – Noah hangja kizökkenti a merengésből.
- Nem. Csak... rosszul esett, hogy úgy minősíti az apám, hogy még csak a munkabeli döntései sincsenek rá hatással. Minden ismeret nélkül, sztereotípiák alapján elkönyvelte szemétnek az egész családom. Imádnivaló lány... - motyogja.
- Emiatt ne akadj ki! Ő egy kicsit... furcsa csajszi. Majd lenyugszik.
- Remélem. Dühös vagyok, de szeretnék megbocsátani neki... én már tettem egy lépést felé. Csak hát... elutasította – sóhajt. Mindig azt az elvet vallja, hogy a béke fontosabb a büszkeségénél. Sosem engedheti meg, hogy a saját egója tönkretegye az emberi kapcsolatait. Bármennyire is megbántották, vagy összeveszett valakivel, végül mindig lenyeli a sértéseket, és baráti jobbot nyújt. Ez a legrövidebb és legegyszerűbb út.
- Tudod, van az a nyálas idézet, amit ki szoktak írogatni a Paulo Coelho kettők... Az a „mindig az kér bocsánatot, akiben nagyobb a szeretet", vagy mi... - a fiú hangján hallatszik, hogy elbizonytalanodik. – Szerintem, ha Ellenek fele akkora szíve lenne, mint neked, meg sem sértődik emiatt.
- Komolyan gondolod? De nem is ismersz még! Nem lehetsz biztos benne, hogy ennyire jószívű vagyok.
- De biztos vagyok benne!
- Dehogy vagy! –nevet fel Svetna.
- Hát, figyelj... Megaláztak az egész gimi előtt, hátat fordítottak neked, amikor pont nem kellett volna, szidták az apádat, kidobtak az osztálychatből... És te nem bosszún töröd a fejed Kriszta ellen, vagy mocskolod Ellet, mitöbb, még te kérsz bocsánatot, miközben neki kellene tőled. Ne mondd nekem, hogy nem vagy jószívű – Noah hangja olyan kedves... Svetna elmosolyodik.
- Köszönöm – suttogja. Gyakran hallja, ahogy agyondicsérik. Bármit tesz, azért kedves szavakat kap a miniszterektől, képviselőktől, vagy más, hivatalos személyektől, de már rég ráébredt, azok csak üres szavak, amiket azért mondanak, hogy szimpatikusabbak legyenek az apja szemében. Svetnának már csak azok a dicséretek számítanak, amiket a népétől, vagy indokoltan kap. Minden más csak rizsa.
- Semmit sem kell köszönnöd – pillanatnyi csend áll be közöttük. – Nincs kedved sétálni? – kérdezi meg hirtelen a fiú.
- Késő este van! Sötétedés után nem mehetek sehová – ez régi szabály náluk. Nappal is testőrrel mászkál, sötétedés után meg sehogy sem mehet ki.
- Kár... Biztos nem csak lekoptatni akarsz? –nevet Noah.
- Nem, elhiheted. Szívesen mennék, de nem engednének el. Sajnálom – mondja a nagyhercegnő bűnbánóan. Fél, hogy most Noaht is megbántotta.
- Hé, ne sajnáld! Semmi baj. Majd világosban. Holnap jössz suliba?
- Szeretnék... Nem akarom, hogy gyávának tartsanak.
- Ne is! Klassz lenne, ha jönnél. Hiányzott a fizikaórai kézlóbálásod – nevet fel. Svetna vigyorogva a szemét forgatja. Hát persze, a fizika...
- Csak van bennem valami szórakoztató!
- Az biztos! De én imádom nézni, hogy mennyire szereted ezt a tantárgyat. Neked találták ki. Durva, hogy mennyire érted a dolgot... Mi még fel sem fogjuk, mi a lecke címe, te már a neten keresel róla plusz infókat, mert kevesled a tankönyvet. Elképesztő, amit művelsz! – Svetna vigyorogva hallgatja, aztán felkacag.
- Na jó, elég lesz! Ha így folytatod, oda a maradék szerénységemnek! – kopognak az ajtaján. Majdnem leesik a fotelből, annyira meglepődik. Teljesen belemerült a beszélgetésbe. – Várj egy percet! – elemeli a fülétől a telefont, és kikiált. – Gyere! – Marija lép be, és csukja be maga mögött az ajtót.
- Zavarok? – tátogja. Svetna megrázza a fejét, és újra a füléhez emeli a készüléket.
- Figyelj, most le kell tennem, de holnap beszélünk. Jó éjszakát!
- Jó éjszakát! – köszön el Noah is. Miután leteszik, a nagyhercegnő kíváncsian pillant udvarhölgyére.
- Jól vagy, Svetna? – néz rá aggodalmasan.
- Miért ne lennék? Minden a legnagyobb rendben. Azt hiszem... - kezdi bámulni a padlót.
- A mai nap elég kemény volt. Hogyan reagáltak az osztálytársaid?
- Borzalmasan – neveti el magát keserűen Svetna. – Kidobtak a chatből, hazugnak tartanak, az egyik barátnőm is dühös rám... Eddig úgy néz ki, szám szerint ketten nem utálnak.
- Legalább ők nem. A többiek meg majd feldolgozzák – a zsebéből elővesz egy csokit és odadobja Svetnának, aztán leül mellé. – Nem mindennap derül ki, hogy nagyhercegnő az ember osztálytársa.
- Igaz... Remélem, megbocsátanak nekem – a csokit csak leteszi az asztalra. Most nem kívánja. – Rossz érzés, ha haragszanak rám.
- Tudom. De ha nem is bocsátanak meg, Adri ott van. Nagyon kedves lánynak tűnik, és láthatóan jól kijöttök.
- Ez így van. Ő nem utál, sőt, határozottan barátok vagyunk. Ő sincs jóban a többiekkel.
- Na, tessék! Klubot is alapíthattok – mosolyog rá, aztán Svetna füle mögé tűr egy tincset. – Nyugi, ezen ne stresszelj! Komolyan felesleges. Kérj tőlük bocsánatot, és aztán vagy elfogadják, vagy nem! Ha nem, elássuk őket és meg van oldva! – Svetna felnevet. Marija otthon, Szentpéterváron gyűjteményt csinált ásókból, és mindig azt mondja, elássa, aki bántani akarná őt. A nagyhercegnő nem tudja, használta-e már a szerszámokat.
- Igazad van – ásít egyet. – Álmos vagyok. Holnap suli – az udvarhölgy közbeszólna. – Nem fogok napokat kihagyni azért, mert Kriszta megalázott. Csak elégtételt érezne, ha holnap nem mennék be – Marija elmosolyodik.
- Tetszik a hozzáállásod – áll fel a fotelból, és kifelé indul. Az ajtóban visszafordul. – Jó éjt, Svetna!
- Jó éjt, Marija! – ő a fürdő felé indul.

Este a plafont bámulja, és vigyorog, mint a vadalma. Kit érdekel, mennyire utálják, ha ott vannak neki azok, akik szeretik? Már az álom küszöbén áll, amikor a telefonja kijelzője világítani kezd. Érte nyúl, és a feje fölé emelve, hunyorogva nézi a képernyőt.
Adam Meroy: Taplókkal vagy körülvéve. Élen a húgommal. Relax, én bírlak! ;)
Svetna nem tudja, mi ütött belé, de egy pillanatra Adamre is dühös: mindez azért történik most, mert hozzászólt.
Svetlana Romanova: Élen a barátnőddel!
Adam Meroy: De dühös valaki! Nevezhetnénk exbarátnőnek, vagy csak exnek? A „barátnő" már nem aktuális.
Svetlana Romanova: Hoppá! Mik nem történnek?
Adam Meroy: Sárkánytűz okádás. Az nem történik errefelé.
Svetlana Romanova: Dehogyisnem!
Adam Meroy: ?????
Svetlana Romanova: Juhász Krisztina. Fajta besorolás: sárkány.
Adam Meroy: LooL! xD Na, jó éjt, veliká knyezsenye, vagy mi :D
Svetlana Romanova: Velikaja Knyazsnya* Jó éjt!

Svetna visszateszi a telefont a helyére, és az oldalára fordulva még hosszú percekig bámul ki az ablakon. Észre sem veszi, hogy közben Noah sötétszőke hajáról, barna szemeiről és arról a kedves mosolyáról ábrándozik. Adam eszébe sem jut. Az álom ólomsúlya lehúzza a szempilláit, szemhéjjal együtt.

A reggele ugyanúgy telik, ahogyan már több, mint két hete, azzal a kivétellel, hogy Szergej most az iskola előtt áll meg, és ő is kiszáll. Amikor látja Svetna értetlen arckifejezését, komoly arccal szólal meg.
- Most már mindenki tudja, kik vagytok. Dmitrij, Andrej már hamarabb elindult, mert vett magának kaját útközben. Biztos bent van – a fiú elképedt arckifejezéssel néz rá.
- Most komolyan?! Tizenkilenc vagyok! Svetnának még megértem, hogy kell testőr, de nekem?! Ugyan már, Szergej!
- Nem csak az én ötletem volt! – befelé indul. A két fiatal követi. Svetna nem csinál ebből ügyet, de Dmitrij karba tett kézzel, fintorral az arcán vonul mellette.
Odabent, a folyosón csatlakozik hozzájuk Andrej, egy másik testőr. Egy magas Szergejjel, ami azt jelenti, hogy ő is szép nagyra nőtt. Neki ugyan van haja, de mindig nagyon rövidre vágja. Valami különös okból kifolyóan a testőrök imádnak napszemüveget hordani, hiszen mindketten abban vannak. Jobban ki sem tűnhetnének a rengeteg gimnazista közül.

Svetna, Szergejjel a nyomában siet az osztályterembe. Odafelé, és odabent is magán érzi diáktársai pillantásait, de próbál nem odafigyelni rájuk. Leül a helyére, és kipakolja a töri cuccát. Szergej a terem hátuljában kap helyet egy széken, onnan figyel. Az óra már javában tart, amikor Adri is megérkezik. A tanárnő szó nélkül beírja a késést, és ugyanúgy folytatja az órát. Svetnához odahajol a barátnője:
- Az a fazon, aki múltkor elvitt hozzátok, és most ott ül hátul, a testőröd?
- Igen. Szergej – magyarázza. Adri bólint.
- És egyfolytában a sarkadban lesz, hogy megvédjen a gimnáziumban rád leselkedő halálos veszélyektől? – vigyorog. Svetna szélesen mosolyogva csóválja a fejét. Az órán mindketten jegyzetelnek. A nagyhercegnő szépen, egymás alá, bár kissé kusza betűkkel, Adri pedig... maradjunk annyiban, hogy ő biztos el tud igazodni rajta. Kicsengő előtt pár perccel megkapják az előző órán írt röpdolgozatokat. Természetesen Elle osztja ki, és Svetna elé nem csak a dogát teszi le. Egy cetlire rajzolt egy fehér zászlót.
- Hármas – húzza el a száját unottan Adri. – Hozom a formám, mit ne mondjak – nyújtózkodik, aztán elmosolyodik. – Megjegyzem, ez úgy sem volt soha az erősségem – Svetnáéra pillant. – Veled ellentétben. 120%-os töridoga? Bioszból sem vagyok géniusz, de neked az agyad helyén is könyvek vannak, csajszi? – elismerően bólint, aztán meglátja a fehérzászló-rajzot, és a tekintete elkomorodik. – Elle?
- Úgy néz ki, bocsánatot kér.
- Adok én neki olyan bocsánatot! – megdobja Elle hátát egy radírral, és amikor a lány hátra fordul, Adri a középsőujjával jelzi a véleményét róla.

Szünetben lemennek az udvarra, és egy padon ülve konzultálják meg, Elle érdemel-e bocsánatot. Adri szerint a válasz határozottan nem, amit meg is indokolt, Svetna viszont a megbocsátás felé hajlik.
- Te tudod, mit csinálsz, de én továbbra is utálom. Sértődős kis liba.
- Nem akarok rosszban lenni vele... - sóhajt a nagyhercegnő.
- Gondoltam. Békülj ki vele, de én nem fogok, és a következő hasonló húzásánál Krisztával egyetemben őt is megtépem – az arca halálosan komoly. Rideg pillantást küld a közelben sétálgató Elle felé.
- Egyetértek – vágja rá Svetna, bólogatva a nyomaték kedvéért. Pár perc múlva Elle odasiet hozzájuk, és egy pillanatra csak pislog, láthatóan zavarban van. Aztán nagy nehezen megszólal:
- Megbocsátok – a kontyából kilógó hajtincset birizgálja. A nagyhercegnő elmosolyodik, de mellette a barátnője kihúzza magát, és szóra nyitja a száját.
- Te – mutat Ellere – bocsátasz meg neki? – mutat Svetnára. – Ne legyél már nevetséges! Neked kellene elnézést kérned, nem neki!
- Ehhez semmi közöd, Adri! – förmed rá, aztán Svetnára néz. – Szent a béke?
- Szent a béke – a nagyhercegnő mosolyog, a barátnője mellette nyelvet ölt az apró termetű lányra. Ő oda sem figyel rá.

A napot így töltik. A három lány, Szergejjel a sarkukban, együtt megy az órákra, és a szünetekben közösen sétálgatnak a párás levegőjű udvaron, de Adri és Elle csak annyit szól egymáshoz, amennyit muszáj. Svetna még így is örül, hogy elviselik egymás társaságát. Jobb, mintha egymás torkának esnének. Szemmel láthatóan valamiért nagyon nem kedvelik egymást, minden bizonnyal valami múltbéli sérelem lehet az oka. A nagyhercegnő elhatározza, hogy egyszer még rákérdez, de nem most.

Tesi óra után, amin természetesen futottak, Svetna a fiúöltözőtől nem messze vár. Hallja a bentről kiszűrődő nevetést, és ő is elmosolyodik. Nem kell sokat szobroznia, Noah rövid időn belül kilép az ajtón, és boldogan rámosolyog. A lány visszamosolyog, és tesz pár lépést felé. Hamarosan együtt sétálnak a folyosón.
- Köszönöm – szólal meg Svetna.
- Mit is? – vonja fel a szemöldökét Noah.
- Tudom, hogy te beszéltél Elle-lel – pillant rá hálásan. A fiú elmosolyodik.
- Talált, süllyedt. Én voltam. Bocsánatot kért?
- Megbocsátott – Svetna arcára boldogság ül ki. Őszintén örül annak, hogy sikerült kibékülniük. Utálja a vitákat és a veszekedést.
- Várj... Megbocsátott? Nem bocsánatot kért? Ezt nem hiszem el – nevet hitetlenkedve Noah. – Mekkora ego kell ehhez?
- Hát... - von vállat a nagyhercegnő. – Nem tudom.
- De ha már amúgy is ilyen jó kedved van, nem jössz el velem valamerre? Mondjuk... sétálni? Most világos van – nevet. Svetna az arcát figyeli. A kis gödröcskéket, a barna szemét...
- De, szívesen – mosolyog szélesen. A főbejárathoz érnek, és kilépnek az őszi napfénybe. A kapuhoz sétálnak, és a kovácsoltvas „Albertus Magnus Gimnázium" felírat alatt kilépnek az utcára. Alig pár méterre egy TV-s kocsi áll, és balról, a kerítést szegélyező bokor irányából kiáltás hallatszik. Svetna odakapja a fejét.