A kávézóhoz érve Svetna meg sem várja, hogy Szergej kinyissa neki az ajtót, kipattan és a barátságos kis épület felé siet. A Csorba Bögre egy parkban üzemel, nem messze a Dunától. Olyan, mintha egy nagyobb faház lenne, növényekkel befuttatva. A terasz fölött lugast borostyán lepi. Odabent faburkolat borít mindent, a galérián könyvespolcok is sorakoznak. Svetna a pulthoz ül, és kicsit zavartan pillant körbe. Általában szeret itt lenni, kedveli a meghitt hangulatot, de most bocsánatot akar kérni egy barátnőjétől a hazugságáért. A pulton dobol az ujjaival, és várja, hogy Elle megjelenjen valahol. Mindig itt szokott lenni.
- Mit adhatok, nagyhercegnő? – pillant Svetnára hűvösen a pult túloldaláról a barátnője.
- Elle, én annyira… - kezd bele.
- Sajnálod. Tudom –forgatja a szemét a lány. - Mindenki ezt mondja, amikor kiderül egy hazugsága. Ne tégy úgy, mintha érdekelne a véleményem.
- De engem érdekel! Mert a barátom vagy – ez előtt nem sok vele egykorú barátja volt. Főleg Marijával, Nasztyával és Alekszával, meg a testőrökkel töltötte a napjait. A vele egykorú fiatalok társasága új neki, de szereti. Nem szeretné máris elveszíteni a megkedvelt embereket.
- A barátok nem hazudnak egymásnak, Svetlana – Elle közben egy kisszéken állva poharakat rendez át. – De a te fajtád mindig ezt csinálja.
- Ezt meg hogy érted? – lepődik meg Svetna.
- Politikusok, királyi családok… Ugyanolyanok vagytok. Loptok, csaltok, hazudtok – sorolja ridegen. A nagyhercegnő szemébe könny szökik.
- Bocsánat, ha megbántottalak. Nem akartam. De nem én választottam az inkognitót, és bár támogattam, csak azért tettem, hogy könnyebben barátkozhassak. Hiba volt,  mert olyan barátra,  mint te.... Nincs is szükségem!  Az én apám nem lop,  nem csal, és főleg nem hazudik!  - a szomorúságot egy pillanatra düh váltja fel. Hogy képzeli,  hogy ilyet mondjon az apjára? 
- Mindig van választás! Te úgy döntöttél, hazudsz nekünk. Pedig mi befogadtunk. Nem lepődnék meg, ha ezek után senki sem állna szóba veled. Gratulálok, két hétre barátokat szereztél magadnak a lódítással – mászik le a székről és hátra megy, meg sem várva, hogy Svetna bármit reagáljon. A nagyhercegnő megsemmisülten ül a magas széken, egy darabig a pultlapot bámulja. Nem akar összeveszni a barátaival. Úgy érzi, szüksége van rá, hogy ezt most megbocsássák neki. És hogy ő is meg tudjon bocsátani Ellenek.
Ezután nem marad a kávézóban, a kocsiban hazafelé SMS-t küld Adrinak, amire azonnal érkezik is a válasz:
„Ha te még nem utálsz, mint karácsony végére a töltött káposztát, legyél a sulinál fél óra múlva. Érted megyünk.”
„Röppenek! Szeretem a káposztát. :P”

Szergej kiteszi otthon, aztán az iskola épületéhez megy. Svetna eközben az étkezőben ül, és írna az osztálychatbe, hogy úgy összességében is bocsánatot kérjen, de nem találja a csoportok között. Kirakták. Leteszi maga elé a telefont, és az asztallapra hajtja a fejét. Dühösen néz a készülékre, mintha annak a hibája lenne. Tényleg ennyire utálnák?

Felvánszorog a szobájába, és amíg vár, megírja a házifeladatát. Nagyjából egy óra telik el, amikor egy "jóatyauramisten" kiáltást hall lentről,  pár perc múlva pedig kopognak az ajtaján, és Adri fekete-kék hajjal keretezett arca jelenik meg.
- Hali! – becsukja maga mögött az ajtót, és beljebb sétál. – Szép szoba. Majdnem akkora, mint a házunk – óvatosan leül egy fotelba. – Igyekszem nem tönkretenni a cuccaid. Ha mégis kárt teszek valamiben… nem én voltam! Ja,  és szerintem a testőrödet sokkoltam a kiáltásommal,  amikor megláttam az előszobát – nevet, de aztán komolyságot erőltet az arcára. – Jól vagy, csajszi? Elég vacakul nézel ki, már bocs.
- Nem. Voltam a Csorba Bögrében, beszéltem Elle-lel, de azt mondta, hazudtam, és az én fajtám mindig ezt csinálja, és a barátok nem hazudnak egymásnak, és hogy meglepné, ha ezután bárki szóba állna velem… - meséli el egy szuszra. – A chatből meg kidobtak – zárja le a hírközlését. Adri lassan bólogatva hallgatja végig.
- Elmehetnek a tudodhova! – fejezi ki gyorsan és egyszerűen a véleményét az osztálytársaikról. – Elle különösen. Semmi rosszat nem csináltál. Valószínűleg meg van az oka, hogy álnéven mutattak be. Elle, meg a többiek is felérhetnék ésszel, hogy biztos nem jókedvedből nem mondtad meg, ki vagy. De ez amúgy meg semmin nem változtat. Ugyan az maradsz, aki eddig. Az 12.B naiv kislánya, akit lazán kihasználnak, mert a legnagyobb szemetekkel is kedves vagy. A különbség csak annyi, hogy most már mindenki tudja, a világ egyik legnagyobb hatalmú emberének lánya vagy. És aztán? – von vállat. Svetna csak meglepve pislog rá.
- Te tényleg nem haragszol rám?
- Nem. Nincs miért. Nekem is vannak titkaim, amiket nem híresztelek. Majd egyszer elmondom neked. De nyugi, mindegy kivagy. A legjobb barátnőm vagy. Szóval… - előkapja a saját telefonját, és megnyitja a Messengerét. – Ha te nem kellesz… - kattintgat valamit, aztán felmutatja a képernyőt: kilépett a csoportból. – Amúgy sem kedvelem őket – vigyorodik el. – Szeretnéd, hogy megtépjem Krisztinát?
- Nem – rázza meg Svetna a fejét. – Tényleg nem kell. Semmi szükség rá…
- Gondoltam- sóhajt. – Jellemző – csóválja a fejét. – Senkit sem tudnál bántani. Pedig az a liba megérdemelné, hogy…
- Nyugi – neveti el magát Svetna. – Kérsz enni valamit?
- Hát, nem is tudom… milyen kaját szoktak enni a hercegnők? – vigyorog.
- Amit főznek nekünk. Vagy kifosztjuk a hűtőt és egy üveg Nutellával távozunk – nevet fel Svetna. – Legalábbis én. Ahány palota, annyi szokás.
- Ó, Nutella? – csillan fel Adri szeme, aztán felpattannak, és kifelé indulnak.
Lesietnek a konyhába, ahol Anke a vacsorával van elfoglalva. Amikor belépnek, abbahagyja a krumpli aprítását, és feléjük fordul. Mindig tüsténkedik valamit, és bármikor szolgálatra kész, ha valakinek megkordul a gyomra.
- Drágáim! Mit szeretnétek? – mosolyog rájuk kedvesen, közben megtörli a kezét egy konyharuhában.
- Egy üveg Nutellát – vigyorog Svetna. Anke fejcsóválva odaadja neki. – Köszi! – az emeleten kanállal eszik. Miután Adri nagy nehezen legyűr egy nagy kanállal, Svetnára pillant.
- Figyi, van az a Noah. Aki teszi a lovagot…
- Öhmm… persze, Noah… Hogy érted, hogy teszi a lovagot? – pislog értetlenül. Adri eltátja a száját.
- Neked nem tűnt fel?
- Nem. Kellett volna bárminek is? – heveredik el a szőnyegen Svetna. Adri sóhajt.
- Elképesztő, mennyire elkerüli a figyelmed. Kinyitja előtted az ajtót, egyfolytában néz, mint valami holdkóros. Meg egyéb ilyen dolgok.
- Ó… Adam múltkor felhívta rá a figyelmem… - mosolyodik el. Adri elvigyorodik. – De nem hiszem, hogy tetszenék neki – barátnője arcáról lehervad a vigyor.
- Svetlana! Ne már! Mondom, úgy néz téged, mint egy holdkóros! – Svetna csak megrázza a fejét. Miért tetszene ő bárkinek is? Nem sok különlegesség szorult belé, mondhatni, szinte szürke. Olyan dolgok érdeklik, amiket a diákok többsége utál, unalmasnak tart, vagy szimplán semlegesnek. Ráadásul, lassan tizenhét éves létére még sosem tetszett egyetlen fiúnak sem. Most miért változna a helyzet?

Éppen a Wikipédia oldalát böngészik, és megállapítják, hogy elég szegényesek az információk, sőt, tévesek (ki mondta, hogy a lila a kedvenc színe? Azt pont nem szereti), amikor egy szobalány lép be.
- Anke kérdezi, hogy a hölgy marad-e vacsorára? – néz Adrira.
- Kedves megszólítás, de minden vagyok, csak hölgy nem – vigyorodik el a lány.
- Rendben, de marad vagy sem? – kérdezi megint türelmetlenül. Svetna úgy dönt, jobb, ha kezébe veszi a dolgokat.
- Igen, marad – bólogat.
- Köszönöm, fenség – pukedlizik a szobalány, és kimegy. Adri elismerően bólint.
- Szóval, „fenség”? –vonogatja a szemöldökét. – Így szoktak szólítani?
- Igen. Vagy Velikaja Knyazsnyának, esetleg nagyhercegnőnek, de akikkel jóban vagyok, ugyanúgy „Svetnáznak”, mint te, vagy bárki más az osztályban – von vállat. Megszokta már a hajlongást, a megszólításokat meg pláne: már kisgyerek korától kezdve sokan magázzák, és hangzatos megszólításokkal illetik.
- És egyébként, milyen érzés nagyhercegnőnek lenni? – érdeklődik Adri.
- Milyen érzés normálisnak lenni? – húzza félmosolyra a száját Svetna.
- Jogos kérdés – bólogat Adri. – De fogalmam sincs – mindketten felnevetnek. A kékes hajú lány telefonja jelez, hogy üzenete érkezet. Rápillant, aztán vigyorogva barátnőjére néz.
- Mi az? – kúszik arrébb Svetna.
- Noah írt. Azt kérdezi, jól vagy-e, mert nem nézted meg az üzenetét – vigyorog megállás nélkül. – Írjam, hogy depressziós vagy és a pszichiátrián ülsz, vagy esetleg…? – kezdi törni a fejét egyéb drámai helyzeteken.
- Írd, hogy meg vagyok – nevet fel Svetna. Adri pötyög, a válasz érkezésekor pedig tovább vigyorog.
- Üzeni, hogy hívd fel nyugodtan, ha van kedved! – ujjong. – Hívd fel!
- Nem! Nem hívom! – Svetna riadtan rázza a fejét. – Biztos nem!
- Na! Miért?
- Mert nem! – Adri nem nyaggatja tovább. Egy cetlire kiírják a számát, és az íróasztalra teszik. – Majd talán később beszélek vele. Lassan vacsoraidő. Menjünk le, éhen halok!

Lesietnek a lépcsőn, és belépnek az étkezőbe. Dmitrij még sehol sincs, a cár meg pláne, de meg van terítve. Leülnek egymás mellé, és várakozón pillantgatnak az ajtó felé.
- Hol lehetnek? – ráncolja a szemöldökét Svetna.
- Passz. A te családod. Izé, dinasztiád, vagy, hogy szoktátok ti mondani.
- Apám meg bátyám. A család túlzás ránk – az emlegetett szamarak közben beesnek az ajtón, és leülnek jól megszokott helyükre. Dmitrij már ismeri Adrit, bár csak látásból, de Fjodor kissé meglepődik. Lehet, a kékre melírozott haj és a szögecses kiegészítők az oka.
- Kihez van szerencsém? – vonja fel a szemöldökét.
- Simon Adriennhez, bár szerencsének ne nevezzük, felség. Címem nincs, de lehetnék udvaribolond – vigyorog. Svetna meglepődik, milyen szabadszájú a barátnője. Az elején általában mindenki kicsit meg van ijedve az apja előtt. A cár elmosolyodik.
- Nagyon örülök, de udvaribolondot nem tartunk. Arra itt van Svetna – mind elnevetik magukat. A vacsora végig hasonlóan jó hangulatban telik. Mindenféléről beszélgetnek, hangosan nevetnek. Utoljára Szentpéterváron érezték ilyen jól magukat. Miután eljöttek, valami megváltozott: lehet, hogy problémák is adódtak azóta, de főleg a sok újdonság elsodorta őket egymástól. Azóta Dmitrij folyton talál okot, hogy belekössön Svetnába, az apjuk pedig teljesen a munkába merül. Most viszont, mintha a jég megtörni készülne.

Miután Adri hazamegy, Svetna az íróasztalánál ül, és ölébe ejtett kézzel bámulja a telefonszámot az olvasólámpája fényében. Nem tudja, felhívja-e, és ha igen, mit mondjon. Hosszú ideig tanakodik, míg végre döntésre jut.