Az utolsó néhány lépést már mindketten a jégen csúszkálva, botladozva teszik meg. Svetna tekintete elhomályosul a hidegtől és a reményvesztettségtől odaszökő könnyektől. Perceknek tűnik, amíg egymást ölelve állnak a jeges járdán, amit nem mellesleg, le kellett volna takarítania valakinek. Noah a lány sapka alól kilógó haját simogatja. Csak akkor húzódik távolabb, amikor érzi, hogy Svetna vállai rázkódnak a sírástól.

– Mi történt? – fogja két keze közé a hidegtől kipirult arcot. Mintha csak egyszerre éreznének, a kétségbeesés az ő arcára is kiül. Mialatt Svetna próbálja összeszedni magát, a fiú szemébe néz, és az eddiginél is jobban reménykedik, hogy egy nap az ember képes lesz szavak nélkül megértetni magát. Jelenleg képtelen összeszedni a gondolatait, de hamar kiderül, szükségtelen jártatnia a száját. Noah képes rá, hogy beszéd nélkül értse a mondanivalóját. Megfogja a kezét, és elindulnak egymás mellett, néma csendben, azzal a varázslattal körülfogva, amit a legtehetségesebb költő sem fog tudni igazán kifejezni soha.

Szergej kivételesen nem vet gyilkos pillantásokat Noahra, amikor a két fiatal beszáll a hátsó ülésre. Svetna a kezében szorongatva párától nedves sapkáját a fiú vállára hajtja a fejét, és a szemét lehunyva gondolkodik egészen addig, amíg a villához nem érnek. Szokatlan, nyomasztó csend lengi most körül. Szótlanul lép az épületbe. Az elmúlt hónapokban egészen megszerette az oly sokáig idegen házat, és némileg nehéz szívvel veszi tudomásul, hogy hamarosan hosszú időre itt hagyja, ugyanakkor némi jókedv vegyül a letargiájába, mert Haza készül. Most már egészen biztosan hazamegy, mert többé nem csak az önös érdekei kergetik vissza Oroszországba. Haza kell mennie, különben ártatlan emberek fizetnek majd óriási árat.

A szobájáig meg sem szólalnak, odabent viszont a nagyhercegnő erőt vesz magán, és közli a keserédes újságot.

– Hazamegyek – néz Noahra, miközben az ablakhoz húzott fotelen gubbasztva az üvegnek támasztja a homlokát. A fiú a szemben lévő széken ül, hátra dől, és kifelé bámul.

– Tudom – feleli. A nagyhercegnő meglepve pislog. – Ahogyan kijöttél a főépületből, ahogyan szaladtál, minden mozdulatodból és pillantásodból sütött, hogy valami még kevésbé van rendben, mint eddig. Eddig is haza akartál menni, most már én is azt akarom, hogy menj vissza Szentpétervárra – Svetna agyán átfut, hogy a barátja talán épp szakítani akar vele, de Noah következő megszólalása ezt megcáfolja. – Nem tudom nézni, hogy napról napra, hétről hétre ilyen rohamosan tönkremenj lelkileg! – dörzsöli meg az arcát. – Szeretlek, Svetna, az Istenért már! Nem akarom, hogy még rosszabbul legyél! Kész pokol néznem, ahogy a politika világában fuldokolsz, és közben az a szemétláda is csak lefelé húz! Haza kell menned, mert itt csak még rosszabbul lehetsz.

Svetna kénytelen belátni, Noahnak igaza van, de mégsem ért egyet minden szavával.

– Haza kell mennem, de nem magam miatt – a fiú közbe akar szólni, de nem hagyja neki. Folytatja. – Hanem azok miatt, akiket Alexander túszul ejtett. Egy szibériai falu teljes lakosságának élete az ő kezében van. Szentpétervárra kell mennem, és ha kell, eladnom a lelkem értük – jelenti ki makacsul a nagyhercegnő.

Noah kellemetlenül hosszú ideig egy szót sem szól. Önzőnek érzi magát, de képtelen egy falura gondolni, miközben a kedvesét folytonos veszélyben érzi. Minden lépésével túl sokat kockáztat, számukra ismeretlen emberekért. Mióta személyesen ismeri a Romanovokat, először bánja, hogy nem született valami rangos cím örökösének. Akkor, ha csak részben is, de átvehetné a Svetna vállát nyomó terheket. De ő csak egy ausztrál fiú Magyarországon. Nem tehet túl sokat egy ilyen komoly helyzetben, de a tőle telhető legszilárdabb támasza lesz a lánynak, aki eltökélte, hogy a hátára vesz egy országot.

– Csak ne add olcsón! Aztán majd kölcsönadom az enyém – mosolyodik el szomorúan a fiú.

Svetna szája is felfelé görbül egy pillanatra. Megint hosszú, de a legkevésbé sem kínos csend telepszik közéjük. Odakint megint hullani kezd a hó sűrű és apró pelyhekben. A nagyhercegnő sokáig gyűjtögeti a lelkierejét, hogy elküldje Noaht, de végül kissé rekedten ejti ki a szavakat.

– Beszélnem kell apával. Ez a dolog – szándékosan nem mondja ki, mintha ettől kevésbé lenne valóságos. Egyszerre próbálja elfogadni a tényeket, és abba a hitbe ringatni magát, hogy mindjárt felébred a rémálomból – Nem várhat tovább.

A fiú hátrasimítja szőkés haját és felkel a székből. Két ujjal megdörzsöli a szemét.

– Tudom – néz Svetnára, aki hirtelen felugrik a fotelből, és a nyakába borul. Valami különös okból kifolyólag mániájává vált a szeretett emberek ölelgetése az utóbbi időben. Noah nem ellenkezik, magához öleli a lányt, és még percekig állnak így, mintha az idő is megfagyott volna körülöttük, nem csak a kinti világ.

– Mennem kell – simogatja a lány karját, de semmi olyan mozdulatot nem tesz, amivel elősegítené az indulását. Olyan érzése támad, ha most elengedné Svetnát, soha többé vissza sem kapná. Kissé eltolja magától, és a homlokának támasztja az övét. Egyik kezével az arcát simogatja, másikkal átkarolja.

– Holnap találkozunk – suttogja Svetna. – Bemegyek az osztályba elköszönni, és elhozom a laborból a cuccaim... – fecsegi a nagyhercegnő, és még folytatná az értelmetlen időhúzást, ha Noah nem hallgattatná el egy csókkal.

***

Noah hazament. Svetna a folyosón sétálva húzogatja a kezét hosszú hajában, és mindenen egyszerre próbál gondolkozni. Túl sok minden kavarog a fejében, de annyira sikerül összeszednie magát, hogy tudja, mi most a legfontosabb. Még kopogással sem vesztegeti az időt, egyszerűen benyit az irodába. Odabent ül valaki az apjával szemben, ezért megáll egy pillanatra. Amikor meglátja az asztal sarkán hagyott Nutellás üveget, nyugtázza, hogy a vendég nem lehet kifejezetten fontos. Az apja sosem hagyná az íróasztalon a Nutellát, ha komoly ügyben tárgyal.

– Uram – szólítja meg a kopaszodó, de még nem túl idős férfit, aki hátra kapja a fejét, és amikor realizálódik benne, kivel áll szemben, felugrik a székből, és mereven meghajol.

– Velikaja Knyazsnya! – furcsa akcentussal ejti ki a nagyhercegnő rangját. – Mély megtiszteltetés találkoznom fenséges személyével – egyenesedik fel. Az arca furcsán kifejezéstelen, de világoskék szemében egy röpke pillanatra tisztelet csillan. Igazi, kiérdemelt tisztelet, ami arra utal, többet tud, mint amit a média megmutat.

– Hasonlóképp örülök – dönti el kicsit a fejét a lány. A vendég kíváncsivá tette. – Kihez van szerencsém?

– Konrad Steiner, szolgálatára – a hangja kimért és fegyelmezett, ugyanakkor nincs benne olyan távolságtartás, mint amilyen a stílusból következne. Nagyon furcsa embernek tűnik.

– Szóval ön német – mosolyog rá Svetna kedvesen. – Ich freue mich, Sie kennenzulernen.* – csillogtatja meg a némettudását egy mondat erejéig. Tud ő, ha akar, csak általában nem akar. A férfi egy visszafogott mosollyal és egy biccentéssel nyugtázza a figyelmességet. – Megtenné, hogy magamra hagy minket apámmal? Halaszthatatlan mondandóm van – a nagyhercegnő közben a cárra pillant. Fjodor csendben, de kissé rosszallva néz a lányára. Steiner úr készséggel bólint.

– Ez csak természetes. Engedelmükkel – hajol meg megint, majd kisiet. Svetna ledobja magát a karosszékbe.

– Remélem, tényleg nyomós okod volt erre, Svetlana! – a cár egyértelműen nincs rózsás kedvében. A nagyhercegnő lesüti a szemét, és egy röpke pillanatig bűntudata van. Aztán emlékezteti magát mi oka volt gyakorlatilag becsörtetnie a dolgozószobába.

– Igen! Alapos okom volt rá! – kiált fel hevesen. – Beszéltem Alexanderrel – motyogja kissé szerényebben, mint ahogy az előbb hozzákezdett. – És... foglyai vannak. Nem csak Nyikolaj bácsi.

Fjodor arcáról eltűnik a neheztelés, a helyét aggodalom és megdöbbenés veszi át.

– Nála van egy egész szibériai falu lakossága – a lány szemét könnyek lepik el. – Haza kell mennem, és jó hírét kell keltenem az emberek között, különben... – elcsuklik a hangja. Az apja csendben, töprengve ráncolja a homlokát. A dolgok kezdenek olyan irányt venni, amilyet nem kellett volna. A legborzasztóbb mégis az, hogy Alexander Svetnán keresztül próbálja sakkban tartani őket. Egész életében egy dolgot próbált elkerülni: hogy a lánya a politika közelébe kerüljön. Most pedig egy szempillantás alatt nyakig van benne.

– Apa, haza kell mennem! – pislog bociszemekkel a cárra. – Muszáj valahogy megmentenem azokat az embereket! Nem engedhetem, hogy bajuk essen... ártatlanok... – újra és újra elcsuklik a hangja.

Fjodor az asztallapra támaszkodik. A lehető leghidegebb fejjel mérlegeli a lehetőségeiket, de jelenleg tényleg az a legcélravezetőbb, ha Svetna hazamegy. Ránéz a lányára, aki sápadtan, a sírástól egy hajszálra ül a karosszékben, és azért könyörög, hogy számára ismeretlen emberekért kockáztathasson.

– Az emberek óriási biztonságban vannak a szívedben – sóhajt. Svetna tisztában van ennek a mondatnak a jelentőségével. Kissé elmosolyodik. – Hazamehetsz, de amíg én nem vagyok ott, nem járulhatsz a sajtó elé, és nem beszélhetsz a miniszterekkel. Konrad Steiner, akit az előbb tessékeltél ki, régi ismerősöm, megbízható ember. Amíg én itt vagyok, rá hallgatsz, és semmilyen felelőtlen, heves, meggondolatlan döntést nem hozol. Ha én is hazaértem, mindent megoldunk, de ne keverjünk még nagyobb galibát, mint ami jelenleg van – fekteti le a szabályokat. A lánya bólint párat. – És eszedbe se jusson magánakciókat szervezni! – Svetna legyint, mint akinek ismeretlen az olyan fogalom, mint a „magánakció", a „galiba", és a „heves".

– Köszönöm – pattan fel, és az asztalt megkerülve átöleli az apját. – Holnap szeretnék elmenni a suliba, hogy elköszönjek, és elhozzam a laborból a holmim. Utána indulok.

Késő este Svetna a Skype előtt ülve várja barátnője reakcióját. Adri hosszú másodpercekig csak mered a képernyőre, aztán ijesztően kifejezéstelen arccal ejti ki a szavakat a száján.

– Megölöm Alexandert – az arcáról csak a mérhetetlen dühöt lehet leolvasni, amennyiben az ember eléggé igyekszik. Kócos, kontyba fogott haja szanaszét áll. – Ez a rohadék azt sem érdemli meg, hogy elássuk.

– Tömören fogalmaztad meg mindkettőnk véleményét – dörzsöli meg Svetna az arcát. – Félek – motyogja elkeseredve. Ez idáig nem sikerült ilyen lényegre törően megfogalmaznia, mi zajlik benne.

– Nincs mitől – feleli halkan, komolyan Adri. – Nem csak rengeteg testőr és én vigyázok rád, de ha bárki bántana, azt az emberek nem hagynák szó nélkül. Senki nem merne ártani neked.

– De én attól félek, hogy kudarcot vallok. Hogy ártatlan emberek bűnhődnek majd az én világom mocska miatt – fintorodik el a nagyhercegnő. A fekete-kék hajú lány felemeli a mutatóujját, és okítóan kezd el magyarázni.

– Nem. Azért, mert a politika világának kellős közepébe sikerült születned, nem vagy felelős a rengeteg borzalomért. A jövőért, azért esetleg az vagy, de szerintem azzal sem neked kellene első sorban foglalkoznod.

Svetna elnyom egy ásítást és fáradtan bólogat. Kimerült, és leginkább aludni vágyik. Adri óvatosan elmosolyodik.

– Na viszlát holnap délután a repülőnél – mielőtt a nagyhercegnő bármit reagálhatna, megszakad a vonal, és csak meglepve, óriási szemekkel pislog a képernyőre. A fáradtság kezd felülkerekedni rajta, így átvándorol az ágyába, és a takaró alá bújva a mellkasához húzza a térdeit. Az oldalán fekve bámul ki a kertre, és hagyja, hogy az álom magával vigye. Az utolsó pislogásig abban reménykedik, alvás közben egy szebb világba kerül.

A Fehér Ház előtt áll meg a kocsi. Svetna földig érő, hófehér ruhában száll ki, és önkénytelenül elindul a bejárat felé. Teljesen egyedül van, a csendet harapni lehetne körülötte. Riasztóan néma minden. A nagyhercegnő körül néz, és a ruhája alját felemelve lépked tovább. Hirtelen hangos kiáltások hasítanak a levegőbe, segítségért rimánkodó sikolyok. Svetna a hang irányába kapja a fejét, de a másik irányból is hallatszik a sikoltozás. A fejdísze a kövön koppan, de csak néz jobbra-balra. Néhány hajtincse a szemébe hull. Tekintete a főbejárathoz vezető járdára téved, és ekkor borzalmas lövések hallatszanak, majd kegyetlen némaság. A járda repedései között vér szivárog fel.

Svetna a saját zokogására riad fel. Egy szobalány éppen belép, hogy felkeltse, de mivel eredeti feladata célját vesztette, odasiet a nagyhercegnőhöz. Az ágy szélére ül, és csendben, megértően a kezébe fogja Svetna kezét. Akinek van szeme, és a villában dolgozik, az tudja, hogy az ifjúhölgy nem szerelemházasságra készül.

– Már vége van – suttogja a szobalány. – Csak rémálom volt, Velikaja Knyazsnya. Megkeresem Lady Marijat – mosolyog rá bíztatóan. Svetna is mosolyt erőltet magára, és hálásan bólint. Miután a szobalány elsiet, néhány perc múlva az udvarhölgye ront be a helyiségbe.

– Ó, istenem – szedi a lábát Marija felé.

– Jól vagyok, csak rémálmom volt – ül az ágy szélén Svetna. – Jól vagyok... – ismétli meg, leginkább magát győzködve. Reszkető kezeire néz. Még mindig a fülében csengenek a kiáltások, a szeme előtt van a semmiből előbukkanó vér.

***

A lépcsőn felfelé sétálva Dmitrij aggodalmas pillantásokat küld a húga felé. Hetedik órára érkeztek.

– Ne nézz így rám – motyogja Svetna.

– Hogy „így"? – kérdezi a cárevics.

– Ilyen... nem is tudom, hogyan! Csak ne így! – fejti ki véleményét a nagyhercegnő, miközben felérnek a megfelelő emeletre. Dmitrij csak unottan bólint egyet.

– Megvárom, hogy elbúcsúzz az egyébként ritkaszemét osztálytársaidtól, aztán amíg a laborban szeded össze a motyód, leszaladok Túró Rudiért.

Svetna egy elég szerény mosollyal és egy bólintással nyugtázza a tervet. Az ajtóra néz, amin túl már ott ülnek az osztálytársai. Utoljára akkor izgult ennyire, amikor először találkozott velük. Nem lopták be magukat a szívébe, mégis fontossá váltak neki. Általuk megtanult csapatban dolgozni, és akkor is segíteni, ha inkább aludna helyette. Akaratlanul is rengeteget tanult tőlük, az osztályfőnöke pedig különösen sokat jelent neki. Boros tanárnő a türelmével és az irántuk tanúsított szeretetével az egyik kedvenc tanárává vált az itt töltött idő alatt. A nagyhercegnő mély levegőt vesz, és két rövid koppantás után lenyomja a kilincset. A társai elhallgatnak, a tanárnő pedig kissé szomorkásan mosolyogva int neki, hogy jöjjön beljebb és kezdje. Svetna becsukja maga mögött az ajtót, és kissé bánni kezdi, hogy nem találta ki előre, mit akar mondani nekik. Elesettnek érzi magát. Végignéz a termen, és fájdalmasan nyugtázza a három üres helyet: Adri, Noah, és az ő széke üresen árválkodik. A szemét továbbfuttatva összeakad a tekintete Adamével, aki féloldalasan elmosolyodik. Talált egy biztos pontot.

– Khmm... – köszörüli meg a torkát. – Az a helyzet, hogy nem találtam ki előre, mit akarok mondani nektek. Csak annyit tudok, hogy valamit nagyon – mosolyog kínosan, közben próbálja összeszedni a gondolatait. – Én szeretnék mindent megköszönni nektek. Bár eltávolodtam tőletek, egy rövid időre megtapasztaltam, milyen egy csapathoz tartozni. Egy kicsi, biztonságos közösség tagjává váltam. Többet tanultam tőletek, mint valaha bárkitől fogok. Lenyűgöztetek az olyan gesztusokkal, mint amikor leugrottatok egymásnak a büfébe, vagy szünetben odaadtátok a házi megoldásokat egymásnak – a szavak maguktól tódulnak a nyelvére, és csodálkozik, hogy mindeközben a társai csendben hallgatják. – Nekem ez egy csoda volt. Csoda volt látni, mire képesek az emberek egymásért. Legyen az egy füllentés a másik jobb jegyéért, vagy bármi. Rájöttem közben, mihez van a legnagyobb tehetségem. Olyan rövid időt töltöttem itt, ami nem volt elég – szökik könny a szemébe. – Nem, én nem csak 3 hónapot akartam veletek tölteni. Bár én voltam az ügyeletes kitaszított a kilétem kiderülése után, és olykor a túlbuzgó tudásvágyam miatt a szemetek forgattátok, egy kicsi, de komplikált szerkezet része voltam. Ha bárkit érdekel, én még maradni akarok. Veletek akartam bálozni, érettségi tételt kidolgozni, és együtt akartam érettségizni veletek. Nekem itt ennyi idő jutott, de hálás vagyok minden tanóráért. Még a fűzős-fuldoklós tesióráért is – minden igyekezete ellenére egy forró könnycsepp gördül le az arcán. A csend még mindig óriási, de Adam kissé félszegen feláll a székből.

– Hát, figyelj Svetna... – mondja, miközben a hajába túr. – Mindegy, mennyire vagy kékvérű fizikazseni, meg picikét stréber, ha nem sértelek vérig ezzel, nincs ember, aki legalább egy kicsit ne szeretne. Hiányozni fogsz, lükelány! – sétál oda hozzá. – Kapok egy baráti ölelést, vagy a testőröd kinyír?

Svetna most ténylegesen elmosolyodik, és átöleli Adamet. Nem vált a legjobb barátjává, de tettek egymásért dolgokat, amik miatt kimondatlan esküt kötöttek: „Számíthatsz rám." A nagyhercegnő a végletekig biztos benne, hogy ha valaha bajba keveredne, Adam az elsők között lenne, aki a segítségére siet.

Néhány pillanat eltelik, amíg mindenki más megmozdul, de Svetna meglepve veszi tudomásul, hogy hirtelen egy hatalmas csoportos ölelésnek lett a tagja. Három hónapig volt ennek a csapatnak a tagja, de a szíve mélyén tudja, hogy többet nem tér vissza ide diákként. Az osztályfőnökük mindenek előtt készít egy képet a megható pillanatról.

A tanóra végéig beszélgetnek, gyakorlatilag mindenki mindenkivel. Az elmúlt időben elmulasztott szavakat próbálja pótolni mindenki. Kriszta csúnya húzása óta egyféle széthúzás volt köztük, de a jég elkezdett megtörni, és hamarosan tényleg egységben lesz az erő, azonban eggyel kevesebb ember lesz a csapat tagja. Amikor kicsengetnek, Svetna céltudatosan indul kifelé, hogy elhozza a holmiját a laborból. Mosolyogva köszön el a társaitól, mintha holnap ide jöhetne vissza.

A laborba belépve még inkább hatalmába kerítik őt a kettős érzések. Vágyik már haza, de hiányozni fognak neki a kémcsők, a vitrinek, meg a kismillió eszköz, amiket a szertárban talált, és aztán kipróbált, esetleg alkalmazott is. Itt lehetősége volt, hogy a lehető legjobb segítséggel kezdje el megvalósítani az ötleteit. Az egyik ajtón bekopogva, és azt résnyire nyitva Klein tanárurat pillantja meg, amint egy kupac dolgozatot rendezget. Beljebb sétál, és mintha csak a délutáni szakkörre érkezett volna, az egyik asztalnak dőlve kezd egy rugós erőmérővel játszadozni.

– Köszönök szépen mindent, Tanár úr! – szólal meg végül. A mai nap csupa búcsúzkodás. Lassan elfogynak a szavai, amikkel ki tudja fejezni a távozás okozta nyomasztó érzéseit.

A tanár leteszi a tollat. Végig azt várta, hogy a tanítványa szólaljon meg először. Nem akarta erőltetni a beszédet, a lány így is erősen emlékezteti egy érettségire készülő, energiaitalos kávén élő diákra.

– Szívesen, Svetna! – mosolyog rá. Nem hiányzik itt még több szappanopera, mint ami egyértelműen éri. – A lyukasórán összepakoltam a találmányod. Szépen haladsz vele.

A nagyhercegnő hálásan elmosolyodik, és a pulton lévő dobozra néz. Most nincs az az érzése, hogy az elutazása egyenlő az itteni élete halálával. Mintha csak egy megszakításra készülne kis időre. Ez azért kellemesebb gondolat.

Miután egy ideig még fecseg a gravitációs hullámokról, és egyéb, fizikához bármilyen módon kapcsolódó dolgokról, idejének látja indulni.

– Tetszik tudni, hogy ön a kedvenc tanárom? – kérdezi, miközben felemeli a kartondobozt.

– Most már ezt is tudom – mosolyog rá Klein. A nagyhercegnő visszamosolyog.

– Viszont látásra, Tanár úr! – lép ki az ajtón. A folyosón haladva megnézi magának a falakat, az aulába érve körbepásztázza az igen nagy légterű helyiséget. Teljesen elmerül benne, hogy a mindennapi látványt bámulja, ám hirtelen megbotlik a saját lábában, és az értelmetlen álmodozása miatt észbe kapni sincs ideje. A kartondoboz kiesik a kezéből, ő pedig elesik. Ahogyan a doboz a földre esik, hangos csörömpölés hallatszik, és fel is dől. A padlóra rengeteg, kicsi üvegszilánk borul. Svetna másodpercekig megrökönyödve nézi a darabokra hullott alkotását. A szíve is belefacsarodik a picike darabok látványába, de már nincs ereje arra sem, hogy elsírja magát. Teljesen száraz szemmel felkel a földről, de közben képtelen levenni a szemét a tönkrement művéről. Csak akkor néz fel, amikor cipők hangos kopogását hallja. Valaki felé siet.

– Mi történt? – ér oda Kriszta, és mikor meglátja a katasztrófát, őszinte sajnálat ül ki az arcára. – Svetna, ez...

– Rettenetes – mondja ki a nagyhercegnő a nyilvánvalót, miközben egy nagyobb darab üveget felemel a kőről. Belenéz a tükrös darabba, és szinte elképed, hogyan tud ennyire színtelen lenni az arca, de nem érdekli. Még mindig csak áll ott, a törmelékké vált álma felett. Észre sem vette, hogy elsietett, de Kriszta már visszafelé tipeg a magas sarkú cipőjében. Kezében seprű és lapát van, elkezdi feltakarítani a romokat.

– Kriszta, te meg... – lepődik meg Svetna.

– Ez a legkevesebb – motyogja a szőke lány. A nagyhercegnő is beszáll a takarításba, és amikor az utolsó lapát üvegszilánkot is a kukába borítja, még jobban elszomorodik, mint mikor elejtette a dobozt. Most kezd benne végképp tudatosulni, mi történt.

– Figyelj – néz rá a másik lány –, nem lettünk barátnők, de én hálás vagyok neked. És tudom, hogy valami baj van körülötted, mert pocsékul festesz, és meg merem kockáztatni, hogy a vőlegényedhez sem szerelem köt, de nem firtatom. Csak annyi... szóval, azt szeretném mondani, hogy bár elutazol, ha valaha segítségre lenne szükséged, szólj, és mindent megteszek, hogy segítsek neked. Mert ennyit megérdemelsz. Én is tanultam tőled, nem csak te tőlünk.

Svetna újból elkönyveli, mennyire hálás azért, hogy ebbe az osztályba került. Rámosolyog a komoly fejlődésen átment osztálytársnőjére.

– Köszönöm. Remélem, sosem kell élnem a lehetőséggel.

– Én is reménykedem benne – viszonozza a mosolyt Kriszta, aztán két irányba indulnak. Svetnát már várja a bátyja odalent, és képtelen még egy percet eltölteni ott, ahol a saját álmát törte darabokra egy rossz lépés miatt.

* Ich freue mich, Sie kennenzulernen. = német mondat, jelentése: „Örülök, hogy megismerhetem!"