Noah a homályos folyosón állva az ajtónak támasztja a homlokát, és próbálja összeszedni a gondolatait.

– Kelly! – kopog be.

– Nem érdekel! – kiabál a csukott ajtón keresztül a lány. Sárga falú szobájában a párnájába fúrja az arcát, és dühösen hárítja bátyja minden kísérletét a magyarázatra. Svetna viselkedése teljesen elkeseríti. Évek óta csodálta, és a példaképének tekintette a nagyhercegnőt. Bátornak és tiszteletreméltónak látta, ahogyan az emberekkel viselkedik. Amikor Noah összejött vele, és személyesen is megismerte, egy álma vált valóra. Melyik kamaszlány ne akarna találkozni a példaképével? Az ismeretség csak még inkább megerősítette benne, hogy Svetna csupa kedvesség és báj. A barátnőjének tekintette, aztán a neten az orra alá tolták, hogy hozzámegy valami politikuscsemetéhez! Ő is csak egy képmutató liba, akit a pénz rángat az országok között. Ezt még Noah sem fogja kimagyarázni neki.

– Kelly! – a fiú még mindig türelmesen kopogtat. Ha így folytatja, a kopogás helyén ki fog lyukadni az ajtó. – Engedd, hogy elmagyarázzam! Ő semmiről sem tehet!

– De igen! Csak azért gondolod másképp, mert szereted! Meg sem érdemel téged! – kiabál a lány, miközben felül, és vörös haját kisöpri szeplős arcából. – Ne próbáld védeni! Összetörte a szíved, és én utálom őt!

A kopogás abbamarad. Noah a szemközti falnak támaszkodik, hogy valami meggyőző indokot találjon ki, hátha a húga hajlandó lesz végighallgatni. Fáradtan dörzsöli meg már így is vörös szemeit. Akárhányszor leengedi a szemhéját, Svetna könnyes és kétségbeesett arcát látja maga előtt. Ott kellett volna lennie, és megvédenie valahogyan! Magára hagyta, és cserébe el fogja őt veszíteni. Ez a gondolat motoszkál benne, és egyre jobban erősíti benne az üresség elviselhetetlen érzését.

– Mi ez a kiabálás? – a lépcsőn léptek kopogása hallatszik. Egy alacsony, vörösesszőke nő ér fel, és fürkészve néz a fiára. Keskeny szemöldökét összevonva feloltja a lámpát. A falak barna színét bézs váltja fel. – Mi történt? – siet Noahhoz aggodalmas arccal.

– Kelly Svetnát hibáztatja, tudod milyen – dünnyögi. – Végig sem hallgat, elkönyvelte celeb libának!

– Miért hibáztatja őt? – kérdőn pillant lánya szobája felé.

– Mert egy hülye érdekházasságba kényszerítették! – fakad ki a fiú, miközben két kézzel a hajába túr, és tesz pár lépést a saját ajtaja felé. – De nyilván emiatt rá kell haragudnia a kisasszonynak, ahelyett, hogy végighallgatna! – választ sem várva becsapja maga mögött az ajtót.

– Ne csapkodd az ajtót, Noah Miller! – kiált fáradtan a nő, aztán végigsimít copfba fogott haján, és rövid kopogás után résnyire benyit Kelly szobájába. A lány a térdét felhúzva dől a falnak. A feje fölött ausztrál szörfösök és úszók képei hirdetik, miért rajong.

– Beszélni szeretnék veled – édesanyja hangja, mint mindig, most is végtelen türelemről árulkodik. Kelly biccent neki. A nő az ágya szélére telepszik.

– Mi történt? – dönti meg kicsit a fejét.

– Noah már úgyis elmondta! Hallottam – szorítja össze a száját a lány.

– Tőled is hallani szeretném. Noah most nagyon szomorú, és lehet, hogy meggondolatlanul mond dolgokat – kiigazít lánya szeméből egy vörös tincset. Kelly kék szemei könnyel telnek meg, és azonnal törölgetni is kezdi szeplős arcáról őket.

– Utálom Svetnát! Azt hittem, jó fej, de hozzá megy ahhoz az Alexanderhez, vagy kihez! Hazudott nekem! – a térdére hajtja a fejét és sírni kezd. Anyja átkarolja. – Azt mondta, sosem hagyná el Noaht!

– Drágaságom – simogatja a haját –, ez nem az ő döntése volt. Az újságok csúnyán elferdítik a valóságot. Alexander Johnson egy nagyon befolyásos fiatalember, és talán ezért, talán másért, de hozzákényszerítik. Ne hibáztasd ezért! A bátyád nagyon szereti, és csak nehezebb lesz neki is, ha azt látja, hogy haragban vagy a nagyhercegnővel.

– De miért nem mondott nemet? – kapja fel hevesen a fejét. – Megtehette volna! De nem tette! Még gyáva is!

– Nem tudhatjuk, mi van a háttérben, Kelly! – továbbra is rendíthetetlen nyugalommal csitítja a dühöngő lányát. – Ő ugyanaz a lány, akit a példaképednek nevezel – pillant a szoba másik sarkába, ahol a fal Svetna újságokban és magazinokban megjelent képeivel van kitapétázva. Öntapadós cetliken Kelly kézírásával szerepelnek azok a dolgok, amikben rá akar hasonlítani.

– Szerinted miért mondott igent? – kérdezi lassan csillapodva a lány. – Ne mondd, hogy nem tudhatjuk! – közben felnyitja a notebookját, és a képernyőn megjelenik a vihart kavaró cikk. –Valami véleményed csak van! Lennie kell okának, különben nem tette volna. Én... – egy pillanatra elakad – hiszek benne, hogy nem tette volna ok nélkül!

Az anyja egy pillantást vet a monitorra aztán visszafordul a várakozóan pislogó Kellyhez.

– Azt hiszem, nagyon félhet valamitől – mondja ki a nő, ami először eszébe jut.

Kelly néhány pillanatra hallgatásba burkolózik.

– Nem kellett volna kiabálnom Noahval. Önző voltam – motyogja. Anyja bólogatással jelzi egyetértését. – Bocsánatot kérek tőle – mászik le az ágyról, és kifelé indul.

***

Aleksza egy gyors mozdulattal az ágyára dobja a hajcsatját, és lassan kibomló hajába túr.

– Mégis mit akarsz, mit tegyek? – kérdezi felháborodva. – Attól, hogy siránkozol, senkinek nem lesz jobb, Nastia!

– Nem tudom! – kiált fel tanácstalanul a rózsaszín ruhás udvarhölgy. – Csak aggódok!

– Azzal sem megyünk semmire! – morgolódik tovább Aleksza. – Ksenyija nagyhercegnő válaszokat fog követelni, de tényleg alig tudunk valamit! A magánkonzultációkról is csak annyit tudok, hogy megtörténtek, de ezt sem mondhatom el! – hadarja.

– Azt mondta, Svetnának tartozunk elszámolással – gondolkozik el Nastia. – Ha hazajött, neki elmeséljük, miket tudunk. Ő biztosan nem árulna el minket, bármibe is keveredett nagypapa.

Aleksza kínjában felnevet.

– A saját bőre árán is megmentene minket, de én nem vállalom, hogy belerángassam! Így is az a hír járja, hogy veszélyes játékot játszik Magyarországon.

Nastia szeme résnyire szűkül.

– Mit tudsz, amit én nem? – kérdezi. Amikor unokanővére elutasítóan rázza a fejét, kétségbeesetten folytatja: – Mi történt vele, Aleksza? Áruld el, kérlek! Ugye semmi baja?

Aleksza a cipőjét lerúgva felkucorodik az egyik karosszékbe, és az ölébe veszi a laptopját.

– Már híre ment a neten, de hamarabb tudtam róla, mert kihallgattam egy tanácskozást – Nastia döbbent arcát látva a szemeit forgatja. – Véletlen ütötte meg a fülem, ahogyan Svetnáról úgy beszélnek, mint egy... – a szavakat keresi –, mint egy tárgyról, akivel úgy kereskedhetnek, ahogyan akarnak!

– Ezt hogy érted? – siet mellé Nastia, és a megnyitott böngészőablakot nézve rögtön választ is kap. – Ez nem igaz! Ezek csak... hatásvadász photoshop-képek! – kétségbeesve győzködi magát. – A cár nem engedné! És a Duma sem teheti ezt!

– De – néz rá Aleksza –, az a baj, hogy megtehetik, és meg is tették – jobban leplezi az érzelmeit, mint Nastia, mégis sok minden kiül most az arcára.

– De biztosan nem nagypapa keze van ebben! – folytatja saját maga nyugtatását.

– Akkor mégis kié, Nastia? – Aleksza idegesen, két kézzel a hajába túr. – Ő a külügyminiszter!

– Most mit csináljunk? – kérdezi boci szemeket meresztve a lány. Egyértelmű, hogy unokanővére többet tud a politikai háttérről, mint kellene.

– Amit javasoltál – suttogja maga elé Aleksza. – Megvárjuk Svetnát. Így is elegen játszanak már a sorsával, mi nem állunk be a sorba.

***

Odakint már sötétség borult a kertre, a nagyhercegnő mégsem oltotta fel a villanyt odabent. Csak az íróasztala feletti lámpa ég, hogy elegendő fényt adjon neki a rendrakáshoz. Hihetetlen mennyiségű papír hever körülötte, telerajzolva és teleírva olyan dolgokkal, amikben Svetna a jövőt látja. A nagyhercegnő minden érzelmet mellőzve, faarccal rendszerezi őket mappákba, hogy aztán jó mélyen elrejtse őket a fiókban. Élettelennek érzi magát, és eluralkodott rajta a világvége hangulat. Ez idáig sosem fordult még elő, hogy elvesztette volna a lelkesedését a fizika tudománya iránt, de ebben a pillanatban feleslegesnek és sikertelennek érzi magát ezen a területen. A megszokottal ellentétben semmit sem ébreszt fel benne, ha a papírra vetett ötleteire néz. Nem képes meglátni a saját tollvonásai mögött rejlő csodát, csak a rengeteg telefirkált papírt észleli, és ez még inkább elkeseríti. Semmi haszna az egésznek. Semminek semmi értelme.

Ajtónyitás hangja töri meg a papírsercegés monotonságát. Svetna felnéz, és néhány pillanatig farkasszemezik legjobb barátnőjével, aztán Adri töri meg a csendet.

– Tedd le azt a lapot, és maradj ott, ahol vagy! – amikor a nagyhercegnő tiltakozna, leinti. – Ez 10 mg Nutella lesz intravénásan! – sarkon fordul, és elsiet. Néhány perc múlva egy üveg mogyorókrémmel tér vissza. – Kevés lesz a 10 mg – állapítja meg, aztán letelepszik mellé, és körbenéz. – Nagyon remélem, nem azt csinálod, amit gondolok, hogy csinálsz!

– Csak... rendet rakok – motyogja lehangoltan Svetna. Vannak dolgok, amiket nem bíz a szobalányokra, és inkább maga szokta megcsinálni, már ha megcsinálja.

– Ettől féltem! – sóhajt Adri. – Akkor most hagyd is abba ezt a hülyeséget, ha szabad kérnem! – barátnője kérdő pillantását látva leteszi a Nutellát, kibontja, és egy kanalat ad a kezébe, miközben ő maga a kezébe vesz egy már becsukott mappát, és kiborítja a tartalmát.

– Mit csinálsz? – kérdezi döbbenten, a kanalat szorongatva Svetna.

– A tervrajzaid és jegyzeteid normális esetben soha a büdös életben nem lesznek rendezettek. Egész egyszerűen azért, mert a te rendszered ebben... rendezetlen! – magyarázza, miközben több mappával is megismétli az előző cselekvést. – Ha elkezdesz rendet tenni köztük, az olyan hatást kelt, mintha feladnád az álmaid, és bevágnál mindent a fiókba, hogy megegye a moly! Hát én ezt nem fogom hagyni, Svetlana! – a szétszórt papírokat véletlenszerű sorrendben kezdi megint mappákba tenni. A nagyhercegnő döbbenten figyeli. – És egyed a Nutellát, nem dísznek hoztam! – még egy köteget összekever egy másikkal. – Attól, hogy a helyzet nem fest túl fényesen, nem zuhanhatsz magadba! Folytatnod kell, amiben jó vagy. És te ebben vagy jó! – mutat körbe maguk körül. – Abban, hogy átláss a káoszon, és megtaláld benne a zsenialitást! – várakozón néz a még mindig bánatosan pislogó Svetnára, aki néhány pillanat elteltével leteszi a teljesen tiszta kanalat a földre, és Adri nyakába borul. Most nem sír, de képtelen megszólalni. A fekete-kék hajú lány megpaskolja a hátát.

– Jól van, jól van... Semmi baj nem lesz. Ha nem a bátyád, akkor én nyírom ki Alexandert, de mindenképpen megoldjuk.

– Köszönöm – nyögi ki a nagyhercegnő. – Mindent, amit eddig tettél.

– Ó, fogok is még tenni dolgokat, csajszi. Velem senki sem szórakozhat. Veled meg aztán pláne! – óvatosan eltolja magától Svetnát, és megint a kezébe adja a kanalat, aztán elővesz a zsebéből még egyet, és enni kezd. Rövidesen a nagyhercegnő is követi a példáját, és szó nélkül elpusztítják a csemegét.

***

A Romanov-villán napok óta sötét fellegek ülnek. Mióta Svetna kimondta a depresszióba taszító igent, a ház népe sincs túl jó passzban, és Fjodor is jobbnak látta, ha a lánya magántanulóként folytatja a tanulmányait. Marija a nappaliban ülve hallgatja Adri vallomását arról, miért tartózkodik itt iskolaidőben.

– Miután Svetna visszakerült magántanulói státuszba, Szergej a kiképzésemet tekintve jobbnak látta, ha én sem járok be, apám meg ezt támogatta, mert tudja, hogy komolyan gondolom a dolgot. Na de, mivel úgyis testőr lesz belőlem, igazán beavathatna valaki, a cár mégis miért tartja jóformán befőttesüvegben Svetnát! – némi szünetet tart. – Ennek már konkrét okának kell lennie! – fejezi be. Az udvarhölgy egy ideig töpreng, aztán elhatározásra jut.

– Én ugyanabból az okból kifolyólag lettem félárva tízévesen, mint ami miatt Svetnát ennyire féltik – a tekintete egy momentum erejéig elhomályosul, aztán mesélni kezd. – Még két éves sem volt, amikor az egyik miniszter titkon minden áron el akarta jegyezni valakivel. Tényleg mindegy volt neki, kivel, de már akkor el akarta tűntetni őt az udvarból. A cár dühös lett már a javaslat miatt is, és egyszerűen kirúgta a fickót – az udvarhölgy megdörzsöli az arcát. Láthatóan nehezére esik erről beszélni. – A miniszter Svetnán akart bosszút állni, és egyik éjjel beosont a szobájába. Ha apámnak nem tűnik fel, hogy az egyik ablakot kinyitották... – Marija nagyot nyel. – Az a szadista szemétláda Svetna szívét akarta elküldeni a cárnak. Apa időben odaért, és megvédte, de egy hajszálon múlt. Ha csak egy másodperccel is később érkezik, Svetna halott, Fjodor valószínűleg bánatában lemond, és Dmitrijjel együtt otthagyja Oroszországot, ha nem bosszúhadjáratba kezd, és teszi a földdel egyenlővé az egész Dumat. Apám... ő... nem élte túl. A többi testőr túl későn érkezett – az udvarhölgy mély levegőt vesz, és igyekszik lenyelni a könnyeit. – Nekem Szergej mesélte el ezeket, amikor idősebb lettem, azelőtt azzal áltattak, apa hajózni van, de Svetna sosem tudhatja meg – összeráncolt homlokkal piszkálja az asztalon lévő virágot, aztán megint Adrira néz. – Ez az a soha, ami tényleg soha. Távol kell maradnia a politikától, amennyire csak lehet.

Adri egy ideig csak néz maga elé, és igyekszik feldolgozni a hallottakat. Ilyeneket általában a középkori életet feldolgozó filmekben hall az ember, most mégis kénytelen elfogadni, hogy merényletek a jelenben is vannak. Ő sem egy szent, tett már olyan dolgokat, amikre nem büszke, mégis nagyon nehezen fér a fejébe, hogyan lett volna képes valaki bosszúból megölni egy kislányt. Akaratlanul is végiggondolja, ha az a merénylet sikerül, mi lenne ma. Nem filozofál túl sokat a politikai helyzeten, úgysem ért hozzá. Ha Svetnát kisgyerekként meggyilkolják, ő valószínűleg továbbra is az AMG-ben bukdácsolna, és minden különösebb életcél nélkül vandálkodna, viszont ez csak az ő helyzete. Vannak sokkal komolyabb dolgok is, amiket a nagyhercegnő jobbra fordított.

– Értem – csak ennyit tud reagálni. Még mindig igyekszik felfogni a hallottakat. – Nem fogja megtudni – mintha csak magának bizonygatná, ez a legjobb döntés. Egy ideig hallgatnak, a hatalmas ablakokon keresztül figyelik a néma kertet borító hótakarót. Végül Adri képtelen magában tartani az őt gyötrő gondolatot. – Ez valahol annyira igazságtalan – dünnyögi lehajtott fejjel. – Megérdemelné, hogy a kockázatok ellenére megismerje a világot.

Marijában az elhangzott mondatok emlékképeket hívnak elő.

Marija a Svetnának kialakított könyvtárban ül egy romantikus regénnyel a kezében. Nem régen töltötte be tizenhatodik életévét, és most óriásinak tűnik közte és Svetna között a korkülönbség. A kislány néhány hét múlva lesz nyolc éves. Marija az egyik fejezet végén lopva a galérián ábrándozó nagyhercegnőre néz. A plafonra az éjszakai égboltot festették, ez köti le úgy a figyelmét. A padlón ül, előtte egy lappal, a kezében ceruzával, és olykor hanyatt fekve próbálja lerajzolni a látványt. Apró arcán néha-néha töprengés jelenik meg, aztán elégedetlenül fordítja meg a lapot, hogy újra próbálja. Még néhány kísérlet után leteszi a grafitot, és hanyatt terülve a padlón elmosolyodik.

– Marija, hány csillag van? – kérdezi, miközben még mindig az elkápráztató mennyezetet nézi.

– Rengeteg. Legalább annyi, mint amennyi szidást fogsz kapni, ha valamelyik nevelőnő meglátja, a földön ücsörögsz, meg fekszel – feleli komoly hanggal Marija, de a szája sarkában ott bujkál egy mosoly.

– Jó, jó, de hány csillag van? És hány bolygó? És máshol tényleg lehet lebegni? – hadarja a kérdéseit. – A Holdon miért lehet? – felül, és a galéria korlátján át Marijára néz. – És itt miért nem?

Az udvarhölgy most már gátlástalanul mosolyog, és felállva nyújtózkodik egyet.

– Holnap lesz órád a professzorral, majd neki is tedd fel a kérdéseid, biztos tud rájuk válaszolni!

Svetna megpróbál kifújni az arcából egy hajtincset, és türelmetlenül csóválja a fejét.

– De én most akarom tudni! – felkel a padlóról, és a lefelé vezető csigalépcső korlátjához sétál. Mielőtt udvarhölgye rászólhatna, lecsúszik rajta.

– Ilyet ne csinálj, veszélyes! – siet hozzá Marija. A kislány csak türelmetlenül bólint egyet, és az egyik polchoz sétál. Sorra veszi le a vaskosabbnál vaskosabb köteteket, amiket érdemesnek tart az elolvasásra. Amikor az udvarhölgy úgy ítéli meg, kezd sok lenni az a mennyiségű könyv, néhányat átvesz, és segít neki lepakolni az asztalra. – A korodhoz képest meg attól eltekintve is rengeteget olvasol. Nagyon kíváncsi vagy, tudod?

– És ez – néz rá Svetna nagy szemekkel, picit kétségbeesve – baj?

– Nem! – tiltakozik Marija. – Hogy lenne már baj? Csak arra gondolok, mire elolvasod ezeket a könyveket, a professzor is itt lesz órát tartani neked. Nem akarsz inkább valami mást csinálni?

A nagyhercegnő elgondolkodik, csavargatja egy ideig hosszú haját, aztán megrázza a fejét.

– Apa úgysem engedi, hogy Szergej nélkül menjünk sétálni, ő meg a kommandósokkal van elfoglalva. Pedig máshoz nincs most kedvem.

Az udvarhölgy nem feszegeti tovább a témát, inkább leül, és hallgatja a nagyhercegnő meglepett és örömteli felkiáltásait, amikor valami érdekesre bukkan a lapokon.

– Mást sem akar, csak megismerni a világot – feleli motyogva Marija. – Őt még lassan tizenhét évesen is olyan kíváncsiság hajtja, ami másnak gyerekkorában elvész. Emiatt utalást sem kaphat azokra a szörnyűségekre, amik a saját otthonában zajlanak, vagy zajlottak. Tudni akarna mindent.

– A francba is! – kiált fel Adri, miközben idegesen lesimítja a haját. – Itt nincs jó döntés!

– Ha lenne, az túl egyszerű lenne! – mosolyog szarkasztikusan Marija.

***

Svetna az istállókhoz tartozó főépületben várja a vendégét, hogy végre valami hasznosat is tegyen. A kezében egy bögre forró csokit szorongat, és szórakozottan figyeli az ablakra nőtt jégvirágokat. Az ajtó csukódását hallva egy pillanatra behunyja a szemét, aztán erőt vesz magán, és felé fordul. Alexander a megszokott önbizalmával megy végig a világos, virágos ülőgarnitúrával ellátott szalonon hogy aztán mosolyogva leüljön Svetnával szemben.

– Nem gondoltam volna, hogy egyszer még ön hív meg egy romantikus teázásra. Ez nem fordítva szokás?

A nagyhercegnő kifejezéstelen arccal teszi le a bögréjét.

– Megmondtam: torkig vagyok a kényszeredett humorával, kíméljen meg tőle! – dől hátra. – Mivel a falra mászok a társaságától, rövidre fognám a dolgot. Megkapott engem, a felesége leszek, úgyhogy örülhet, mint majom a farkának, de ezért cserébe el is várok dolgokat. Két napot kap, hogy a nagybátyámat Szentpétervárra juttassa – jelenti ki a tőle telhető legmagabiztosabban. – Élve! – teszi hozzá egy szúrós pillantás kíséretében.

– Mire fel parancsolgat így, nagyhercegnő? – dönti oldalra a fejét Alexander sajnálkozva. A szemeiből süt a szánalom Svetna erőtlen próbálkozásai miatt. – Vissza fogják kapni Nyikolaj Romanovot, de nem akkor, amikor ön úgy dönt. Svetlana, önnek az égvilágon semmi joga beleszólni a politikába, jegyezze meg!

Svetna már fel sem veszi a sértést.

– De igen, jogom van hozzá, és érvényesíteni is fogom, ha nem kapom vissza a nagybátyám! – jelenti ki tárgyilagosan. Félve vallja be önmagának is, de minden szava csak blöff. Valójában vajmi keveset tud tenni ellene, ha Alexander valamit akar.

– Majd visszakapják, ha mi úgy gondoljuk, addig meg tegye a dolgát, és ne kotnyeleskedjen! –felel erélyesen Alexander, aztán lassan és idegőrlő nyugalommal húzódik mosolyra a szája. – Nem most akartam közölni magával, inkább nászajándéknak tartogattam, hogy egész biztos megjegyezze, ki viseli a nadrágot, de ha már így belementünk az erőviszonyainkba... – egy kicsit előre dől, és Svetna szemébe néz. – Egy szibériai falu teljes lakosságát ejtettük foglyul.

A nagyhercegnő arcából kiszalad a vér és pillanatokig csak ijedten pislog. Az ifjú hagyja egy kicsit, hogy emésztgesse a gondolatot, aztán ismerteti feltételeit.

– Ha élve szeretné tudni a maroknyi emberét, akkor rövidesen szépen hazamegy, és olyan gyönyörű képet fest rólunk a népének és a parlamentjüknek, hogy öröm legyen nézni, érti, Oroszország nagyhercegnője? – Svetna státuszát úgy hangsúlyozza ki, mintha pecsét lenne a megállapodásukon.

– Értem, USA talpnyalója – sziszegi a lány, és feláll, hogy kisétáljon. Kifelé menet elfogja a hányinger, ahogy magán érzi Alexander tekintetét. Az ajtót kicsit nagyobb lendülettel csapja be, mint tervezte, de minden megbánás nélkül indul el a folyosón. Az egyik őr aggodalmasan pillant rá.

– Jól érzi magát, Velikaja Knyazsnya? – vizslatja a nagyhercegnőt, akin kezd eluralkodni az aggodalom, félelem és kétségbeesés pokoli hármasa.

– Igen, hogyne. Csak ez az esküvő dolog kicsit stresszes és annyira izgulok! – egy kedves mosolyt erőltet magára. Ahogyan az emberükre néz, csak még eggyel több életet lát, akiért felel. Nem szabad kétségeket ébresztenie benne, ahogyan senki másban sem. Erősnek kell tűnnie, különben kitör a káosz körülöttük. Láthatóan sikerült elérnie a célját, mert az őr megkönnyebbülten visszamosolyog. Svetna tovább indul, és megszaporázza lépteit. A lehető leghamarabb ki akar jutni az épületből, minél messzebb akar kerülni Alexandertől. A főbejáraton kilépve egy olyan személy áll előtte pár lépésre, akiért érdemes kitartania. Ahogyan a lány felé siet, Noah is szinte rohanni kezd, módszeresen kerülgetve a jeges járdarészeket. Egy örökkévalóságnak tűnik, mire átszelik azt a néhány métert.