Mire a nap felkelt, a kertre vastag hótakaró borult. Svetna az ablakhoz húzza a székét, és onnan figyeli a vakító fehérséget, miközben a fodrász mögötte szüntelenül bosszankodik a kócos haja miatt. Ő rá sem hederít, teljesen a gondolatai rabságában tengődik. Ez a látvány romantikus is lehetne, ha nem a pokolba készülődne épp. Elfogadni Alexandertől a gyűrűt, igenis, a pokol földi alternatívája.

Gondolataiból a nyíló ajtó hangja zökkenti ki. Dmitrij beljebb lépked, és leguggol a húga elé. A nagyhercegnő közömbös és kimerült arccal néz rá. Az éjjel alig tudott aludni.
– Találunk megoldást. Közösen. Ígérem – a cárevics eltöpreng, és válaszra vár, aztán megfogja a húga kezét. – Nem engedem, hogy bármi rossz történjen veled.

Svetna, mit sem törődve a fodrásszal, előre hajol, és a bátyja nyakába borul. Dmitrij magához szorítja reszkető kishúgát, és teljes meggyőződéssel, továbbra is arról magyaráz, hogy megoldást fog találni. Csak idő kérdése, és kitalálja, mit tegyenek.
– Most ez az egyetlen lehetőség – húzódik el a nagyhercegnő. – Muszáj meglépnünk, ha békét akarunk. Én békét akarok.

– Persze, hogy azt akarsz – mosolyodik el a cárevics. – Te mindig a legjobbat akarod mindenkinek. Büszke vagyok rád, tudod?

– Ez az érzelgős éned megijeszt, tudod? Olyan, mintha a halálomat könyvelnéd el előre! – csóválja a fejét. Őt is padlóra küldi mindez, de nehezebb elviselnie, ha ennyire nyíltan sajnálják érte.

Dmitrij felhagy az érzelgős megszólalásaival, és inkább a fodrászhoz fordul.

– Na, és meséljen már, mire jó ennyi légfrissítő egy fodrásznak? – emel fel két sprayt, amiken a „hajlakk" és a „hővédő" felirat virít, szép nagy betűmérettel. A fodrász sötét szemöldöke egészen a homloka közepéig ugrik, de a sokk ellenére a lehető legkedvesebben kezd magyarázni a cárevicsnek.

– Ezek nem légfrissítők, fenség, hanem hajlakk és hővédő spray.

– Világos. Gondolom, létfontosságúak. Főleg a hővédő december elején – tanulmányozza hamis érdeklődéssel. Szegény fodrászon látszik, mennyire fárasztó munkája van.

– Kifejezetten – inkább visszafordul Svetna félkész hajkoronájához. Dmitrij zsebre tett kézzel sétál ki a szobából, a nagyhercegnő pedig tovább nézi a kinti világot.

A csendes készülődést kopogás szakítja félbe, aztán egy szobalány nyit be.
– Vendége érkezett, nagyhercegnő – jelenti be kihúzott háttal.

– Küldje be!

Néhány pillanat múlva Elle sétál be a szobába, majd némi hezitálás után odahúz egy széket Svetna mellé és leül. Mióta kiderült számára Svetna és Dmitrij igazi neve, nem lett olyan jóban a nagyhercegnővel, mint azelőtt. Most is csak nehezen tud belekezdeni a mondandójába.

– ­Svetna, szerintem túlzásba viszed a drámázást!

A nagyhercegnő meglepve vonja fel az egyik szemöldökét. Igaz, hogy nehezen viseli az eljegyzés tényét, azt mégsem gondolná, hogy látványos jeleneteket rendez, ami indokolná Elle kijelentését.

– Ezt meg hogy érted?

­– Dmitrij egyfolytában érted aggódik, és semmi másra nem tud figyelni! Ne vond el minden figyelmét a hisztiddel! – fonja össze maga előtt a karját. Svetna megdöbben. Nem gondolta volna, hogy Elle ennyire nem kedveli.

– Semmi közöd hozzá, mit csinálok és hogyan! – reagál kissé élesebben, mint ahogy tervezte. A hangulata nem éppen rózsás.

– Van hozzá közöm, mert Dmitrij barátnője vagyok! Az érdekházasság meg nem akkora világvége dolog, hogy ennyire látványosan sajnáltasd magad! Vannak sokkal rosszabb dolgok is a világon! – forgatja a szemét. A nagyhercegnőnél igazán kezd betelni a pohár, és az érdekházasság emlegetése is rontja a kedvét.

– Ha azért jöttél, hogy a rossz dolgokról okíts, akkor akár el is mehetsz!

– Ne mondd meg nekem, mit csináljak! – háborodik fel. Dmitrij eközben halkan belépett a szobába. Most kíváncsian figyeli a társalgókat. – Te csak egy elkényeztetett, manipulatív kislány vagy az álomvilágodban!

Dmitrij egészen meghökken a barátnőjén. Sosem gondolta volna, hogy így szólna a húgához. Várni akart még, mielőtt közbe szól, de mivel Svetna csak csendben ül, odasétál.

– Mi a baj? – kérdezi, mintha csak most lépett volna a helyiségbe. Svetna némán megrázza a fejét, ami miatt a fodrász felháborodva sóhajt. Elle megnyerően mosolyog.

– Semmi, semmi! Csak beszélgettünk!

– Na, és miről? – mosolyodik el Dmitrij, de a szemeiben semmi nyoma a jókedvnek. – Arról, hogy Svetna egy álomvilágban élő, hisztis kislány, és az érdekházasság semmiség?

Elle szavak nélkül marad. Meglepve, elkerekedett szemekkel néz a barátjára, de nem tud mit reagálni. A cárevics megteszi ezt helyette.

– Ha ennyire szereted a húgom, akkor legyél olyan kedves, és irántam is hasonló érzelmeket táplálj! Mindkettőnknek könnyebb lesz! – vonja meg hanyagul a vállát. Elle feláll a székről, és értetlenül tátog.

– Dmitrij... Te most szakítasz velem? – kérdezi értetlen pislogás közepette. A cárevics lassan bólogat.

– De még mennyire, hogy szakítok! – továbbra is negédesen mosolyog a lányra, aki tenyerébe temetve az arcát, elsírja magát.

– Nem teheted ezt velem! – sírja. – Hiszen szeretsz, nem?

– Nem – jelenti ki egyszerűen a cárevics, aztán színpadias mozdulattal az ajtó felé int. – A testőrök kikísérnek. Szia!

Elle még mindig döbbenten, de a könnyhullatást abbahagyva indul el, közben dühös pillantást vetve Svetnára.

– Akkor is csak egy túlhypeolt liba vagy, Svetna!

Dmitrij majdnem visszavág, de a nagyhercegnő felpattan a székből, és odasétál a dühöngő lányhoz. A haja, annak ellenére, hogy a fodrász még dolgozott rajta, teljesen jól áll. Egy részét feltűzték, a többi pedig a vállára omlik. Kisimítja bordó ruhája alját, aztán kifejezéstelen arccal néz Elle-re.

– Ha már ilyen jól alkotsz véleményt a velem kapcsolatos dolgokról, megnéznéd, mennyire kopott a cipőm talpa? Esetleg ahhoz a munkakörhöz vagy elég erkölcsileg. A bátyám közelében sem akarlak látni! – sziszegi oda neki. Megvárja, hogy Elle kiviharozzon a szobából, és elhaljon lépteinek zaja, aztán Dmitrijhez fordul.

– Sajnálom... – motyogja. A bátyja most vesztette el a barátnőjét, ráadásul valamilyen szinten miatta.

– Nincs mit sajnálnod – mosolyog őszintén a cárevics. – Nekem nem kell olyan barátnő, aki így szól hozzád. Majd találok másikat, aki nem ekkora hárpia.

– Gyorsan túllépsz rajta.

– Az ilyenen nem nehéz. Ez a megszólalása kiábrándított belőle.

Ezután csend telepszik közéjük, amit kisvártatva Marija tör meg, amint belép az ajtón. Megköszörüli a torkát, de nem tudja, hogyan közölje a helyzetet. Svetna tisztában van vele, az udvarhölgye mit szándékozik mondani.

– Tudom – indul az ajtó felé. – Ideje indulni.

***

Alexander a lakosztályában készülődik. Fekete öltönyében nézegeti magát a tükörben, aztán hátat fordít, és a sötét bútorzatú társalgóban ülő apjára néz.

– Egyre jobban szeretem a politika világát – vigyorodik el. Mr. Johnson komor arccal tekint fiára.

– Emlékeztetnélek, hogy ez egy érdekházasság lesz – kortyol a vörösborba.

– De házasság, amit meg kell majd játszania. A hitelesség miatt gyerek kell majd, a gyerekhez meg, hogy hagyja magát – magyarázza a fiatal unottan. Neki aztán édes mindegy, a nagyhercegnő mit csinál szabadidejében, csak akkor legyen kéznél, amikor ő unatkozik.

A nagykövet leteszi a poharát, és komoly tekintettel figyeli a fiát.

– Tartsd észben, hogy az orosz nagyhercegnőről beszélsz! A fiatalhölgy köztiszteletben áll, és ha rád uszítja a csürhét, nem lesz ember, aki el tud menekíteni. Hiába lesz Mrs. Johnson, az apja az orosz cár, a bátyja meg az Orosz Birodalom örököse – a férfi felkel a fotelból, és közelebb lép a fiához. – Alexander, amíg Svetlana nagyhercegnőként az utolsók egyike, aki örökölheti a koronát abban az országban, te a férjeként eggyel előtte leszel. Ne játssz a hatalom kulcsával!

– Dehogynem játszok. Nekem is kell szórakozás – von vállat. – De majd óvatos leszek, és meggyőzöm, mennyire rossz ötlet szembeállítani velem az embereit.

Mr. Johnson elismerően elvigyorodik, már-már irreálisan fehér fogai kivillannak.

– Látszik, hogy az én fiam vagy.

Alexander mindeközben a bejárati ajtóhoz sétált.

– Akkor akár indulhatnánk is azért a kulcsért.

***

Nastia és Aleksza jelenését Ksenyija nagyhercegnőnél halasztották, de másnap reggel első útjuk a hölgy lakosztályához vezet. A cári család lakosztályai a legfelső emeleten vannak, közöttük impozáns folyosók kanyarognak. A padló fehér márvány, és négy-öt méterenként legalább egy szobor áll rajta. A falakat festmények borítják, ahol pedig mégsem, ott aranyozott oszlopok nyújtózkodnak a csillárokkal teliaggatott mennyezet felé. Néhol az egyik oldalon ezen díszítések helyett ablakok sorakoznak szorosan egymás mellett, és bizonyos napszakokban az adott helyiség fürdik a fényben. Két folyosót boltíves átjáró köt össze, aminek a szegélye csupa csigavonal és virágmotívum. Az udvarhölgyek mindig megállapítják: a Romanovok tudnak építkezni.

– Kisasszonyok, legyenek kedvesek befáradni – lép az ajtótól pár méterre várakozó lányokhoz egy szobalány. Az udvarhölgyek belépnek a lakosztály társalgójába, és Nastia egy pillanatra megtorpan. A helyiség világos, és szinte minden vissza is veri a fényt, kivéve a vörös mahagónibútorokat. A fal mellett álló vitrinekben porcelánok, és nagy valószínűséggel családi ereklyék vannak elrendezve. Több ajtó is nyílik különböző helyiségekbe, a középen álló asztal körül pedig bőrfotelek és székek állnak. Az egyik kétszárnyú ajtón belép a nagyhercegnő, és az ülőalkalmatosságok felé int.

– Üljetek csak le! – közben odatipeg stílusosan magas sarkú cipőjében az egyik bőrfotelhez. Aleksza szolid, barna ruhájában lépked oda, Nastia valamivel bátortalanabbul követi unokanővérét.

– Lenyűgöző a társalgója, fenség – szólal meg a bátrabb udvarhölgy. Nastia idegesen piszkálja világos rózsaszín ruhaszegélyét.

– Köszönöm, kedves! – mosolyodik el Ksenyija, aztán Nastiára pillant. – Anastasia, láttam a rajzaid a galériában. Gyönyörűek. Régóta rajzolsz, ha jól tudom.

– Köszönöm! – mosolyodik el félénken a lány. – Jól tudja, Velikaja Knyazsnya.

Ksenyija nagyhercegnő bátorító mosolyt küld felé. Hosszú évek óta ismeri Svetna udvarhölgyeit, de a két Szmirnova lánytól mindig tartott egy bizonyos távolságot. Annyi mindenesetre kiderült már neki, hogy Nastia zárkózottabb, és szüksége van a kedvességre, mielőtt kérdezgetni kezdi.

– Megkínálhatlak titeket valamivel?

– Köszönjük, de nem lenne helyénvaló teakevergetéssel rabolnunk az értékes idejét, nagyhercegnő – felel Aleksza, mielőtt a másik Szmirnova lány is reagálhatna a kérdésre. Ksenyija bólint.

– Ezek szerint a tárgyra is térhetnénk – teszi keresztbe a lábát. Az udvarhölgyek fülében akaratuk ellenére is ott cseng a felszólítás, amit annyiszor hallgattak Svetna nevelőnőitől: „Ne tedd keresztbe a lábad!" – A fennálló helyzet azt diktálja, bármennyire is kínosak és tolakodóak ezek a kérdések, fel kell tennem őket. A nagyapjukról van szó. Tudnak róla, hogy mostanában kapcsolatba került-e az Amerikai Egyesült Államokkal? Bármilyen formában vagy indokkal?

– Nem. Egyáltalán nem tudunk ilyesmiről, hacsak a nagykövettel – az udvarhölgy a pillanat tört részéig elhallgat, aztán hozzáteszi: – és a felséges cárral való megbeszélése nem számít.

Ksenyija meghallja azt az aprócska kis szünetet, és kap az alkalmon, hogy többet is megtudjon. Muszáj többet megtudnia, hogy segíthessen az unokahúgán. Az utóbbi időben olyan kínzó érzések gyötrik, hogy a külügyminiszter nem áll teljesen az ő oldalukon.

– Ha nem veszik tolakodásnak, érdekelne, milyen indokkal és miről tartott magánkonzultációt Szmirnov miniszter – amikor Aleksza tiltakozásra nyitná a száját, leinti. – A beszédben tartott szünet nagyobb áruló az egyértelmű szavaknál. Nos?

– Nagyhercegnő – szólal meg végre Nastia is –, mi szinte semmit sem tudunk a nagyapánk politikai cselekvéseiről. Ha akarnánk, sem tudnánk kielégítő választ adni.

Ksenyija nagyhercegnő két ujjal megdörzsöli az orrnyergét.

– Svetlana nagyhercegnő érdekében kérlek titeket, ne titkoljátok el, ha bármit tudtok – kissé szúrós pillantást vet a szőke hölgyekre. – Ne felejtsétek el, hogy neki tartoztok elszámolással, bármi történik, nem nekem. Ha velem nem is, hozzá legyetek őszinték!

Nastia elsápad.

– Mi történt Svetnával? – pislog aggodalmasan. Aleksza is érdeklődve figyel.

– Budapesten van, és olyan dolgokba keveredik bele, amikbe nem kellene. Azt hiszem, hasonló mértékben hasznosak a válaszaink – a mély hallgatás után sóhajt. – Elmehettek!

Miután a két udvarhölgy kisiet, a nagyhercegnő a tenyerébe hajtja a fejét, és próbálja összeszedni a gondolatait, de nincs könnyű dolga. A falon két óra lóg, és a magyarországi időt szemügyre véve csak még jobban lelombozódik a kedve. Svetna hamarosan igennel fog felelni.

– Drága, kicsi Svetna... – suttogja a padlónak. Semmit sem akar jobban, mint olyan megoldást találni, amitől az unokahúga nem fog szenvedni.

***

A hátsó ülésen ülve Svetna kifelé mered az ablakon. Minden erejével azon van, hogy bármi másra gondoljon, csak Alexanderre ne. Minél jobban próbál érdeklődni a villanyoszlopok iránt, annál kevésbé sikerül, és egyszer csak elfogy az önuralma. Könnyekkel telnek meg a szemei, és magában kezdi keresni a magyarázatot, mégis hogyan kerülhetett ebbe a helyzetbe. Egyik napról a másikra Alexander Johnson jegyese lett. Igyekszik mindent visszafojtani magába, és közben érzi, hogy udvarhölgye csendben megfogja a kezét. Még Szergej sem kezdi szidni a nagykövetet és kedves famíliáját. Néhány szipogás és orrfújás után Svetna is lenyugszik, és újra teljes csend borul rájuk, de Marijával továbbra is egymás kezét szorongatják.

Az útnak túl gyorsan lesz vége. A nagyhercegnő minden ösztöne ellenkezik, mégis erőt vesz magán, és kiszáll a kocsiból. Ha csak egy pillanatra is, de a kilátás feledteti vele a keserűséget. A hegyoldalban nőtt fák lombkoronáját hó fedi, mögöttük pedig, amerre a szem ellát, Budapest terül el. Svetna haját megfújja a hideg szél, és ettől jóleső borzongás fut végig rajta.

Nem sokáig élvezheti így a kilátást, mert egy roppant kellemetlen személy lép mellé.

– Szép napot, nagyhercegnő! – pillant le rá Alexander. Sötétbarna kabátjának zsebébe dugja a kezét, és láthatóan próbál nem kockásra fagyni. – Elég hideg van, nem gondolja? Ha megengedi, ennek ellenére megjegyezném, hogy igencsak túl van öltözve.

Svetna értetlenül pillant végig magán. Vastag harisnya, hosszú ujjú ruha, és szövetkabát van rajta. Elsőre nem érti, miért lenne túlöltözve, amikor azonban leesik neki, az udvariatlan megjegyzésen elpirulva vet gyilkos pillantást a fiatalúrra.

– Már megbocsásson, maga tulok, de ha még egyszer szóba meri hozni a ruháim mennyiségét, gondoskodom róla, hogy fele ennyi öltözetben kerüljön Szibériába! – szorítja ökölbe a kezét.

– Na-na – ingatja lebiggyesztett ajakkal a fejét. – Csak nem fenyegetőzik? Úgy emlékszem, önből csak a drága népe veszélyeztetésével lehet kihozni az ilyesfajta felindulásokat. Habár, most, hogy eszembe juttatta, megemlíteném, hogy minden gátlás nélkül rendezek népirtást az orosz határokon belül, amennyiben az én érdekeim nem érvényesülnek. Remélem, értjük egymást, nagyhercegnő – Alexander mosolya kegyetlen, és a kisugárzása továbbra is inkább egy bérgyilkosé, mint egy úriemberé, Svetna mégsem retten meg. Kihúzza magát, és a helyzethez képest a lehető legméltóságteljesebben felel.

– Maga egy szörnyeteg! – harap idegesen az ajkába. Már nagyon bánja, hogy kimutatta a gyengepontját, és ezzel óriási fegyvert adott Alexander kezébe. – Ha bárkinek baja esik, megölöm, érti? – Kivételesen a nagyhercegnő hajol közelebb, hogy suttogva folytassa. – Velem játszadozhat. A saját országával azt csinálnak a nagybátyjával, meg az apjával, amit akarnak. De ha Oroszországban bárkinek baja esik, ön másnapra hulla. Remélem, értjük egymást – lép hátra, és összefont karral néz farkasszemet a továbbra is túlontúl magabiztos férfival. Svetnát nem hagyja nyugodni ez a közöny.

– Értjük egymást, mint a jó házastársak – vigyorog a saját poénján. A lány csak összeszorított ajkakkal tudomásul veszi, hogy ideje romantikusan sétálgatniuk, és galambmódon turbékolniuk. Hagyja, hogy Alexander megfogja a kezét, és elindulnak a parkolóból, hogy a kövezett sétányokon eljátsszák a tökéletes párt. Fák alatt sétálnak el, ahonnan némi hó is hullik rájuk. Az ifjúnak kifejezetten jól megy a színészkedés, hiszen alig öt perc múlva mosolyogva magyaráz Svetnának nevetségesen közhelyes dolgokról. Dicséri a tájat, az épületeket, és az időjárást. A nagyhercegnő is igyekszik a legtöbbet kihozni magából, és udvariasan mosolyogva válaszolgat. Közben szinte hányingere van a saját képmutatásától, de muszáj így viselkednie. Nyílt titok, hogy a környék tele van sajtósokkal, akik folyamatosan lesifotókat készítenek, és árgus szemmel figyelik minden mozdulatukat. A távolság köztük és a Szent Gellért emlékmű között egyre fogy, ami nyugtalanítja Svetnát. Megpróbál még lassabban sétálni, de Alexander nem hajlandó alkalmazkodni, és diszkréten, de húzza maga után. A kezét csak nem ránthatja ki.

Az előre kiszemelt helyszínhez érve a nagyhercegnőn megint kezd eluralkodni a pánik, és a könnyei minden áron el akarnak eredni. Mégsem sírja el magát, hogy örömkönnyeknek tudja majd álcázni az összeomlását.

Alexander egyszer csak megáll, és felé fordul. Mosolyogva végigsimít Svetna arcán, aki már-már hősiesen tűr. Az ifjú még mond valamit arról, mennyire gyönyörűnek tartja a nagyhercegnőt, és mennyire szereti, aztán előveszi a gyűrűtartót, és féltérdre ereszkedik. Svetna a szája elé kapja a kezét, és elkerekedett szemmel játssza a meglepett ifjúhölgyet.

– Svetlana Anastasija Fjodorovna Romanova – nyitja ki a tartót Alexander. Aprólékosan kidolgozott foglalatban tűnik fel a gyémánt. Való igaz, az ékszer gyönyörű, de a nagyhercegnő még soha, semmit nem látott ilyen üresnek. Ez tényleg csak egy tárgy, semmi több. –, megtisztelsz azzal, hogy hozzám jössz feleségül, és olyan ragyogással vonod be egész életem, mint amit a neved is jelent?

Svetna szabad utat enged a könnyeinek, de közben hamis mosolyra húzza a száját, ahogyan az olcsó, romantikus filmekben látta. Tényleg olyan hatást kelt, mint aki örömében sír.

– Igen – mondja ki a boldogító szócskát, miközben még mindig potyogtatja az „örömkönnyeit". Kár, hogy valójában a szíve szakad meg.

Alexander újra két lábra áll, és Svetna ujjára húzza azt az átkozott gyűrűt, aztán a hatás kedvéért magához húzza, és megcsókolja. A nagyhercegnő számított erre, mégis borzasztó rosszul esik neki. Nem lenne szabad hagynia, hogy más fia csókolja meg Noahn kívül. Ahogy megint eszébe jut a barátja, erőt gyűjt, hogy diszkréten eltolja magától a vőlegényét, aztán, hogy a sajtósok is örüljenek, inkább megöleli. Az azért mégis csak tűrhetőbb, ha csak egy fokkal is.

Tőlük nem messze, Adri és Marija egy padon ücsörög. A csupa feketébe öltözött lány fázósan zsebre teszi a kezét, és dühös, egyben elkeseredett arckifejezéssel bámulja a legjobb barátnőjét.

– Gyűlölöm ezt a szemétládát! – csikorgatja a fogait. – Marija, csináljunk már valamit! Svetna nem örömében sír!

– Tudom! – Csattan fel tőle szokatlanul az udvarhölgy. – De nem tudunk mit tenni! A Duma döntött így, és minden minisztert nem áshatunk el a krumpliföldön!

– Nem is akartam én mindenkit kinyírni. Elég, ha Alexandert kicsináljuk – magyaráz teljes komolysággal. Marija lemondóan ingatja a fejét, de az arcán mérhetetlen bánat tükröződik. – Tönkre fogja tenni Svetna életét, ugye tudod? – suttogja Adri.

– Nem fogom hagyni – felel hasonló hangerővel. A fekete-kék hajú lány kétkedő arckifejezését látva magyarázkodni kezd: – A lehetőségeim korlátozottak, de mégiscsak vannak.

– A félmegoldás nem megoldás! – hisztizik tovább Adri a maga módján.

– A semminél a fél is jobb! – Marija idegesen markolássza a pad szélét. Felfoghatatlan ez az egész őrület. Minden reggel reménykedik egy kicsit, hogy ez csak egy rossz álom, és Svetna Noahval sétálgat, távol Alexandertől és a politikától.

A sajtósok lerázása után Svetna és Alexander külön utakra indul. A nagyhercegnő haza tart, közben a kocsiban Adri és Marija ecsetelik neki, mennyire gyűlölik Alexandert, ám ő szinte meg sem hallja őket. A saját gondolatai kötik le, és a hajtűk huzigálásának monoton mozdulatai. Mire a villához érnek, teljesen leengedi a haját.

– Svetna... – szólal meg az ajtót kinyitva Szergej. A nagyhercegnő könnyes, de kíváncsi szemekkel pillant rá. – A Teszlek Sapka ma a Griffendélbe osztott volna.

– Süveg – jegyzi meg, a pontosság kedvéért, aztán egy másodperc szünet után halványan elmosolyodik. – Köszönöm!

A villába beérve a bánat hulláma megint maga alá temeti. Ürességet érez a gyomra helyén, a feje hasogat, és legszívesebben napokig csak aludna. Ez a rezignáltság és szűnni nem akaró szomorúság nagyon idegen tőle. Hiába keresi magában azokat a kifogyhatatlan energiákat, amikkel a napjaihoz áll, semmit sem talál meg belőle. Mint egy rémálmokkal küzdő gyerek, a nappaliból kilépő apjához szalad, és átöleli. Reggel megfogadta, hogy egy könny sem fogja elhagyni a szemét, mostanra mégis kész óceán haladt keresztül a könnycsatornáján, ez pedig most folytatódik. Percekig csak zokog, aztán erőt vesz magán, és megszólal.

– Menjünk haza... – suttogja kétségbeesetten. – Kérlek, apa, menjünk haza!

Fjodor türelmesen simogatja a haját, aztán előveszi a legmegnyugtatóbb stílusát:

– Hamarosan hazamegyünk, angyalkám, rendben? Már csak néhány hét, addigra... – egy pillanatra megakad. Megpróbálta elkerülni az eljegyzés témáját, de egyenesen belerohant. – ...addigra kész lesz a papírmunka, és hihető kifogást találunk, hogy miért nem vagytok egy helyen.

Svetna a szemeit törölgetve bólint, aztán minden további nélkül a szobájába indul.

***

A sötét szobában csak a laptop fénye világítja meg Noah arcát. Könnyek nincsenek az arcán, de a szemei vörösek, az arca elkeseredett. Még csak válogatnia sem kell a weboldalak között, hiszen mindenhol ugyanazt olvashatja. A csapból is Svetna eljegyzésének híre folyik, hozzá mellékelve cikkenként tíz-tizenöt képpel az ifjú párról. Az a bizonyos csókolózós kép különösen rosszul érinti a fiút, de a barátnőjére egyáltalán nem tud haragudni. Azok a könnyek nem a boldogságtól hullottak.

- Noah! – ront be a szobába Kelly, értetlen arckifejezéssel. – Mi... mi ez? – utal a netet ellepő cikkekre. – Svetna a te barátnőd, nem? Miért mondott igent Alexander Johnsonnak? És hogy képzeli, hogy csókolózik vele, meg ölelgeti? – a lány már inkább dühös, mint értetlen. A bátyja sóhajt, és belekezdene, hogy elmagyarázza, de a húga addigra hátat fordít, és kifelé indul. – Celeb liba! – morgolódik. Noah utána indulna, de csak egy ajtócsapódást hall. Megvárja, hogy a húga kidühöngje magát, aztán majd beszél a fejével.