- Ne szólj hozzám! – szól elkeseredetten, szokatlanul indulatosan Svetna, szóra nyitott szájú apjának intézve a szavait. Az előtérben állnak, mindhárman készen arra, hogy elinduljanak a vacsorára. Dmitrij sápadtan, szándékosan összekócolt hajjal a falnak támaszkodik. Karját összefonja sötétkék nyakkendője előtt, és olykor aggodalmas pillantásokkal méregeti a húgát. A nagyhercegnő bordó, térdig érő ruhájának ujja hosszú, és kissé sötétebb cérnával virágok vannak ráhímezve. A hímzett indák hasonlóan fonják körül a csuklóját, mint a félelem a szívét. Ha nem lenne rajta fűző, most görnyedten állna itt.
- Svetna... - Marija a lépcső alján állt, de most megteszi az utolsó lépéseket is, és odasiet hozzá. Egy pillanatra megáll, aztán megigazítja a nagyhercegnő egyik rakoncátlanul kilógó hajtincsét. – Ne add meg neki azt az örömet, hogy szomorúnak láthasson! – mondja halkan.
- Pocsék színész vagyok – suttogja szomorúan Svetna.
- Akkor csak gondolj a levélre! – suttogja az udvarhölgy, hogy csak a barátnője hallhassa. – Akkor nem színészkedtél, de nem is láthatott gyengének, mert nem engedted – egy kis szünetet tart. Valahogyan lelket kell öntenie Svetnába. – Gondolj arra, hogy most sem magadat véded!

Svetna feljebb emeli lehorgasztott fejét, és a szemében egy kis élet villan. Abban a levélben Alexander fenyegette a népét. Azokat az embereket, akik függenek tőlük, az uralkodócsaládtól. Azokat merte fenyegetni, akikért a nagyhercegnő nemhogy férjhez, de a pokolba is menne. Amikor kimegy közéjük, hasonló érzések fogják el, mint mikor Saphirával száguldozik, olvas, vagy a fizikás projektjein dolgozik. Odakint, átlagos emberek között, Szentpétervár utcáin úgy érzi, az egész világot felfedezhetné. Eléggé szereti azokat az embereket ahhoz, hogy ez az érzés elnyomja az Alexanderrel szembeni félelmét, de a szomorúságát nem tudja legyőzni. Ahhoz túlságosan szerelmes Noahba.
- Menjünk! – szól kurtán a nagyhercegnő. Azzal semmire sem megy, ha itt áll az előtérben, és elkésnek. Ugyanúgy oda fognak érni, csak előtte még egy ideig szenved magában, amire semmi szükség, és felesleges is.

Dmitrij ellöki magát a faltól, és ő is kilép a bejárati ajtón. Nem tudja, mit mondhatott Marija Svetnának, de neki is mondhatta volna, ha ezzel rávette a húgát az indulásra. A cárevics annyi kedvvel indul el erre a vacsorára, mintha fogát a húznák. Ha egy udvarhölgy ilyen lelki támogatás, neki sem ártana néhány.

***

Adri egyedül ül az ágyán. Talán ágynak nevezni túlzás, a „fakeretbe foglalt rugósmatrac" jobb megnevezés. Picike szoba, csak az ágyának, egy polcnak, és egy régi szekrénynek van benne hely, meg még annyi szabad terület, hogy az ajtóig eljusson. A lány feltápászkodik, és az ablakhoz sétál. Az ötödik emeleten laknak, egy egérlyuk méretű lakásban. Konyha, fürdő, három Adriéhoz hasonló méretű szoba. Az még nem is lenne gond, hogy szinte egymás szájában élnek, az sokkal inkább, amikor a távfűtés néha annyira elég, hogy ne fagyjon meg bennük a vér. A lány hihetetlenül dühös emiatt. Az apja rendőr, a fizetése mégis a minimálbért súrolja, abból meg köztudottan nem lehet megélni. Mióta a Romanovok Magyarországra jöttek, ez azért emelkedett, hiszen a kormányuk nem akar rossz színben feltűnni az oroszok előtt. Jól is teszik. Ahogy eddig megismerte a cárt – ha van Isten, áldja meg! -, valószínűleg nem tűr ilyen állapotokat a saját országában, de a másikéval nem tud mit kezdeni, és senki nem is várhatja tőle, hogy még Magyarországgal is úgy törődjön, mint Oroszországgal. A lány már nem egyszer megállapította magában, hogy a Romanovokkal óriási szerencséje van mindenkinek.
- Adri! – nyit be Xav. – Apa üzeni, hogy vidd le a szemetet!
A lány motyog valamit arról, hogy ma nem is ő a soros, aztán megfordul, és kifelé indul. A konyhában a pultnak támaszkodik, és összefont karral néz az apjára.
- Úgy volt, ma én főzök, és te viszed le a szemetet! – morgolódik.
- Bocs, főzni jobban szeretek – vigyorog Simon János. Adri egy nem túl szalonképes kifejezéssel díjazza a megszólalást, aztán felkapja a zsákot, és kimegy. Túl fáradt mostanában, hogy még ilyen apróságokon is vitatkozzon. Kettesével szedi lefelé menet a lépcsőfokokat. Odalent unottan veszi tudomásul, hogy egyesek képtelenek megtalálni a szemét helyét, és valószínűleg meggyőződésük, hogy a kuka mellé kell dobniuk.

Visszaérve a lakásba hálát ad a fűtésért, ami van, mert odakint kezd pokoli hideg lenni. A konyhaasztalnál Xav ücsörög, a lábát lógatva, és Adri oroszfüzetét nézegeti. A lány leül vele szembe. A kisfiú felnéz a lapokból.
- Adri – kezdi kérlelőn, csillogó szemekkel a nővérére pislogva -, egyszer áthívod Svetnát?
A lány sóhajt. Ezt a témát már párszor kitárgyalta az öccsével is, az apjával is.
- Bocs, öcsi, de nem hiszem, hogy jó ötlet.
- Miért? – kérdezi a kisfiú elszomorodva. Adri fáradtan dörzsöli a homlokát. Hát, akkor megint elmagyarázza.
- Mert Svetna egy igazi hercegnő, és tudod, a hercegnők máshoz vannak hozzászokva – a szavakat keresi. Nem attól fél, hogy Svetna elítélné emiatt őket, sokkal inkább attól, hogy mire ideérnek, valamelyik idióta szomszédjuk megpróbálja lerángatni róla a selyemruháját. Az nem lenne túl szerencsés, mert akkor lesz egy rémült barátnője, meg egy halott szomszédja, és a fagyott földet nehéz felásni.
- Fél a falfirkáktól? – pislog értetlenül Xav. A nővére hevesen bólogat.
- Így van! Fél a falfirkáktól! – helyesel, miközben copfba fogja fekete-kék haját. Kisöccse csalódott arcát látva képtelen rá, hogy itt fejezzék be a beszélgetést. – De ha szeretnéd, valamelyik nap eljöhetsz velem hozzá. Biztos örülni fog neked.
- Gondolod?
- Biztos vagyok benne! – ebben tényleg biztos Adri. Svetna most maga alatt van, de ha más emberekkel kell törődni, főleg egy gyerekkel, az majd feledteti vele egy kis időre a helyzetet, amíg valami megoldást találnak a dologra.
- Apa, te is eljössz velünk a Romamopokhoz? – ugrándozik oda a tűzhelynél álló apjához.
- Romanovok – javítja ki Adri nevetve. Az apjuk elzárja a gázt, és leguggol a kisfiához.
- Majd egyszer, rendben? – kócolja össze Xav fekete haját. A kisfiú lelkesen bólogat.
- Rendben!
Adri tudja, hogy az apjuk nem fog eljönni velük. Attól tart, zavarna és útban lenne, a lánynak mégis meggyőződése, hogy legalább olyan jól kijönne velük, mint ő és Xav.

***

Svetna most nem áll meg nézelődni az étterem bejáratánál. A lábai viszik befelé, és közben erősen koncentrál, hogy ne bőgje el magát. Hónapokkal ezelőtt Magyarországra jött, de fogalma sem volt róla, hogy ilyen helyzetben fogja találni magát. El sem tudta volna képzelni, és még most is értetlenül áll a dolog előtt. Még mikor mind a hatan helyet foglalnak, akkor is a gondolataiba merülve mered maga elé. Nem akarja tudatosítani magában, hogy Alexanderrel van egy helyiségben.
Már javában folyik a beszélgetés, amikor egyértelműen a nagyhercegnőhöz intézett szavak hangzanak el.
- Gyanítom, már értesült frigyünk minden részletéről, nagyhercegnő – kortyol a borba Alexander. Svetna hűvösen, áthatolhatatlan arckifejezéssel néz rá.
- Azt hiszem, a részletek nélkül is levonható a lényeg, Alexander – kezdi kimérten a lány. – Egymáséi leszünk, amíg valamelyikünket el nem ragadja a halál – a nagyhercegnő nem tervezett halálos fenyegetést tenni, mégis a második mondata teljes mértékben az. Megesik az ilyen néha napján.
- Jó tudni, hogy ilyen szeretettel és odaadással áll hozzám, és már az egész életét velem képzelte el – kontráz az ifjú. Nehogy már a fagyott pokolbeli csitrié legyen az utolsó szó! Tudatosuljon csak benne, hogy ebből nem tud elmenekülni. – Azt hiszem, boldoggá fogjuk tudni tenni egymást, és a népeinket – az utolsó szónál olyan gonoszul és számítóan villan a szeme, hogy Svetnában megint felébred az a kétfejű sas, aki mindkét csőrével egyszerre kezdi el széttépni, aki veszélyt jelenthet bárkire, aki számára fontos. A megfontoltságából vajmi kevés marad.
- Hogyne – bólint hamis szívélyességgel. – Magának lesz egy szajhája, nekem angol nyelvű könyveim, az embereimnek meg amerikai importcikkei. Csodálatos és gyönyörű élet! – minden szót csontig hatoló hidegséggel ejt ki. Érzi, hogy valaki, valószínűleg az apja vagy a bátyja a lábát rugdossa az asztal alatt. Nem érdekli különösebben. Ha a háta mögött hozzáláncolták Alexanderhez, aki még a népét is fenyegetni merészeli, ne várja senki, hogy fékezze a nyelvét.
- Valóban az. Milyen kár, hogy nem Szentpéterváron élheti! – biggyeszti le tettetett sajnálattal Alexander az ajkát. Svetnában megáll az ütő. Ez most csúnyán szíven ütötte. Az asztal alatt Dmitrij védelmezőn megszorítja a kezét, és ezzel megakadályozza, hogy a nagyhercegnő folytassa az értelmetlen szócsatát.
- Alexander, még egy rossz szó a húgomhoz, és nem állok jót magamért. Világos voltam? – mosolyodik el kissé már-már kegyetlenül Dmitrij. – Ha szeretné megélni az esküvőjét, akkor fékez a nyelvén. Ha nem megy, majd segítünk, hogy ne legyen mit fékeznie! – a cárevics legjobb eszköze momentán a fenyegetés. Svetna még kiskorú, ami bő egy évet jelent Dmitrijnek, amíg van ideje kitalálni, hogyan akadályozza meg az esküvőt, de addig is féken kell tartania sógorjelöltjét, mert egy év is idő, amíg a húga közelében lesz. Ha a cárevicsnek nem sikerül kitalálnia valamit, az az egy év keservesen hosszabb lesz az általa tervezettnél.

A nagykövet szemöldöke felháborodottan ugrik fel a homloka közepére, de nincs megbolondulva, hogy elkezdjen vitatkozni a láthatóan véres gondolatokat dédelgető cáreviccsel.
- Azt hiszem, a lényegre térhetnénk – köszörüli meg a torkát, mielőtt a fia visszavághatna a trónörökösnek. – Szmirnov miniszterrel úgy egyeztettem, hogy néhány nap múlva pár sajtós véletlenül lekapja, ahogy Alexander a Gellért-hegyen megkéri Svetlana kezét. Ebből pletyka lesz, aztán hivatalosan is bejelentjük, és onnantól fogva a lehető legbájosabb szerelmespárt játsszák a nyilvánosság előtt – sorolja végig felháborítóan közönyösen a nagykövet. Alexander kajánul elvigyorodik, Dmitrij pedig összeszorítja az állkapcsát, mielőtt valami olyat mond, amit még kétszáz év múlva is emlegetnének.
- Szmirnov kezét is megkérhetné valaki a Gellért-hegyen... - motyogja Svetna. – Kíváncsi vagyok, milyen arcot vágna!
Fjodor kivételesen nem szól rá a szemtelenségéért. Túlságosan el van vele foglalva, hogy ne kezdje fojtogatni a Johnson-duót. Megérdemelnék. Svetna nyílt odaszúrásai semmik ahhoz képest, amiket Alexander alattomosan bebugyolálva mond. Ha az ő fia lenne, nem hagyná neki, hogy így szóljon hozzá bárkihez. Dmitrij is elő tudja adni magát, de sosem süllyed arra a szintre, ami igazán vérlázító lenne.
- Úgy gondolom, mára elég is volt egymás társaságából – jelenti ki Fjodor. Ez volt a végszó. Svetna talán az illőnél kicsit nagyobb lelkesedéssel pattan fel a székről, és minden udvariaskodás nélkül indul kifelé. Majd akkor viselkedik kedvesen és bájosan, ha nem akarják hozzákényszeríteni ehhez a pofátlan tulokhoz. Kifelé menet kénytelen megállni, és belemosolyogni pár kamerába. Integet nekik, mosolyog, de a kérdéseikre nem válaszol. A kocsiba beszállva, a vakuktól káprázó szemmel várja, hogy az apja és a bátyja is átjussanak a sajtósokon. Ennyit a szaftos hírekről.

Hazaérve csak egyetlen ember társaságára vágyik. A szobájába zárkózva tárcsázni kezdi a számát, és ahogy Noah felveszi, Svetnának a hangja hallatára elerednek a könnyei. Alexander miatt akár el is veszítheti!
- Svetna! – szól kétségbeesve Noah. – Mi a baj? Mi történt?
- Alexander... - szipogja a nagyhercegnő, miközben sikertelenül próbál megnyugodni. Majdnem sikerül folytatnia, és elmondania, hogy jegyben jár a legutálatosabb elnöki rokonnal, de a fiú hamarabb megszólal.
- Otthon vagy?
- Igen – nyögi ki két könnycsepp között Svetna. Utálja magát minden könny miatt, amik miatt gyengének és szerencsétlennek érzi magát, de képtelen uralni az érzelmeit.
- Megyek! – a vonal megszakad, és a szobára borzalmas csend telepedik. A nagyhercegnő a könyvespolcához sétál, és homályos tekintettel egy képre néz. Négyen vannak rajta. Tőle balra Marija karolja át, jobbra pedig Nastia és Aleksza szintén. Boldogan mosolyognak, a háttérből alig látszik valami, de az igen, hogy a palotában vannak. Néha napján videochatel az udvarhölgyeivel, de az nem ugyanaz, mint egy-egy estén közösen sorozatot nézni, Nutellát enni, vagy titokban csúszkálni a frissen felmosott márványpadlón. Ők négyen tényleg elválaszthatatlanok. Svetna születése óta ismeri Mariját, és a két Szmirnov lány is kislány kora óta a társaságában van. Hiányoznak neki, akár csak bárki más a palotából, és Szentpétervárról. Önkéntelenül is elárasztják az emlékek, amik bármennyire boldogok, elszomorítják.

Némi idő elteltével hallja, hogy valaki felrohan a lépcsőn. Meg sem várja, hogy nyíljon az ajtó, kirohan a folyosóra, és már ott Noahhoz bújik. Miután beoldalognak a szobába, és becsukják az ajtót, a fiú óvatosan, mintha egy porcelánbaba lenne a kezei között, eltolja magától Svetnát, és a kezébe fogja az arcát, közben a könnyeit törölgeti.
- Mit csinált? – kérdezi, miközben a hüvelykujjával az arcát simogatja. Bármit is tett Alexander, azzal bántotta Svetnát, és ezt Noah nem fogja tűrni.
- Eljegyeztek vele – mondja ki halkan a nagyhercegnő. A fiúban még a vér is megfagy. Egy pillanatra értetlenül pislog. Bármire számított, de erre nem. Alig egy másodpercig gondolkozik csak, aztán magához húzza Svetnát, és szorosan átöleli. Az a két kimondott szó, mintha közéjük akarna furakodni, de ő ezt nem fogja hagyni. Ahogyan ott állnak, a szoba kellős közepén, még az időérzéke is oda lesz. Fogalma sincs, mennyi idő telik el, amíg ott állva öleli a lányt. Az egész világból csak őt érzékeli, más nem is hiányzik neki. Ha tehetné, sosem engedné el. Minden alkalommal, amikor valamiért kénytelen fél méternél messzebb menni tőle, mintha egy kis darabot kiszakítanának a szívéből.
- Nem számít – suttogja a hajába. Ez papírházasság lesz. Ő attól együtt lehet Svetnával, még ha csúnyán is néznek majd rájuk.
- Tehát nem szakítasz velem? – kérdezi a helyzethez képest megkönnyebbülten Svetna. A fiú éppen csak annyira tolja el magától, hogy a szemébe tudjon nézni.
- Megőrültél? – suttogja. – Akkor sem hagynálak el, ha maga az elnök akarna feleségül venni – támasztja a lányénak a homlokát.
- Ezek szerint te őrültél meg –suttogja a nagyhercegnő. Még a rózsaszín ködön át is látja, hogy ezzel Noah jelentősen meg fogja bonyolítani a saját, és az ő életét is. Csakhogy ez egyáltalán nem érdekli.
- Ha veled lehetek őrült, akkor boldogan vagyok az – közben a nagyhercegnő ajkaira pillant, aztán olyan óvatossággal csókolja meg, mintha egy törékeny álmot tartana a kezei között, ami bármikor szerte foszolhat.

Svetna erőtlenül kapaszkodik Noah vállába, miközben visszacsókol. Mint mindig, most is olyan érzés, mintha kihúznák a lába alól a talajt, és minden más is megszűnne létezni. Csak ők ketten vannak, és semmilyen nevetséges eljegyzés nem tudja elválasztani őket. Ha kell, egy életen át így fog kapaszkodni. Ha Júlia nem ment hozzá ahhoz a herceghez, ő sem fog Alexanderhez. Ideje, hogy az életéből romantikus nyáltengert csináljon, amin közösen eveznek.
- Noah – húzódik el több percnyi igen kellemes időtöltés után -, szeretnék legalább pár óráig úgy élni, mintha nem lennék nagyhercegnő – suttogja. A szavai ott lebegnek kettejük között. A fiú szemeiben valami lelkesedés-féle villan. Lehet, ő is vágyna rá, hogy egy kis ideig ne egy nagyhercegnő párja legyen, csak egy átlagos lányé.
- Megoldható. Van is egy ötletem. Most hazamegyek, de egy óra múlva legyél a lehető legátlagosabban felöltözve!

Svetna bólint, és ráveszi magát, hogy elengedje Noaht. Miután a fiú elhagyja a villát, elkezd a gardróbjában keresgélni.

***

Nastia a hátán fekve bámulja a plafont. Hátközépig érő, szalmaszőke haja elterül körülötte.
- Aleksza, mikor beszéltél vele utoljára? – ráncolja a homlokát.
- Múlthéten – a másik lány törökülésben ül a saját ágyán. Közös szobájuk van, de hatalmas, világos, és talán túlságosan fényűző is. – Akkor minden rendben volt. Ez a Noah fiú teljesen elcsavarta a fejét!
- Nekem is mesélte! Annyira helyes az a srác, és annyira aranyos vele! Igazi mázlista! – mosolyog boldogan Nastia. Ha Svetna boldog, ő csak örül neki.
- Jó lenne látni. Szemtől szemben tényleg tudnám, hogy minden rendben vele.
- Nyugtalanító, ami mostanában történik, úgy általánosságban, de tudod, mennyire nyitott könyv. Ránézel, és el tudod olvasni, mit gondol. Ha baj lenne, és tudna róla, már biztos elmondta volna – az udvarhölgy felül, és az ágy szélén lógatja a lábát, aztán leugrik, és a festőállványához sétál. A vásznon egy hólepte legelő szerepel, rajta néhány lóval. Az egyik egyértelműen fríz, rajta kívül még egy pej, egy sötétszürke, és egy fakó ló áll a hóesésben. Gyönyörű és fenséges állatok.
- Szép lesz – sétál mellé Aleksza -, de Jabla sörénye hosszabb.

Nastia lelkesen mosolyog. Tehát felismerhetőek a képen szereplő lovak.
- Jól van, mindjárt festek neki hosszabbat. Legalább olyan kényes vagy arra a sörényre, mint a kancád!
- Azt a gyönyörű, szürke sörényt hangsúlyozni kell! – Aleksza láthatóan komolyan veszi a sörény-témát.
- Teljesen egyetértek – hagyja rá szemforgatva Nastia. Bolond, aki ilyen téren vitatkozni kezd az unokatestvérével. Az udvarhölgy copfba fogja a haját, és a kezébe fogja az egyik ecsetet, amit megfelelőnek ítél a sörényfestéshez. Aleksza rosszallóan nézi, ahogy megint összefestékezi a gyönyörű ruháját, de nem szól semmit. Nastia teljesen belemerül az alkotásba, ám egyszer csak kopogás hallatszik.
- Szabad! – kiált ki Aleksza, és az ajtó felé sétál, ahol egy szobalány lép be.
- Ksenyija nagyhercegnő látni kívánja önöket – mondja az udvarhölgynek, aki bólint, és int neki, hogy elmehet. Visszasiet Nastiához.
- Öltözz át valami festékmentesbe, és fésülködj meg! Ksenyija nagyhercegnőhöz megyünk, nem nézhetsz ki úgy, mint egy szobafestő! – magyaráz, miközben a gardróbjába siet, hogy ő is kicicomázza magát. Unokatestvére sóhajt, és kedvtelenül leteszi az ecsetet. Szívesebben festene tovább, de nem illik elutasítani egy ilyen meghívást, még ha inkább utasításnak hangzik is. Arra azért mégis kíváncsi, miért hívathatja őket.

***

Kriszta idegesen rendezgeti a számológépét és a tolltartóját. Az egyik laborban ül. Tegnap Klein tanárúr íratott vele egy szép, hosszú dolgozatot délután. Egészen a kilencedikes anyagtól voltak benne kérdések, hatalmas anyagrészt ölelt fel a tesztsor, de ha jól sikerült megírnia, nem fog megbukni. Ha viszont nem sikerült, kénytelen lesz tovább rabolni Svetna idejét, és talán még a tanárt is meg kell kérnie, korrepetálja.

A tanárúr végre megtalálja a mappájában a kijavított dolgozatot, és odaviszi. Leteszi a lány elé.
- Hármas – mondja. Kriszta teljesen elkeseredik. Ennek a dolgozatnak legalább négyesnek kellett volna lennie, hogy éppen meglegyen a kettese. A tenyerébe támasztja a homlokát, és azon gondolkozik, mégis hogyan mondja ezt meg otthon. Hetekig sehová sem fogják elengedni, és az állatorvosira sem fog soha bekerülni, ha nem sikerül tizenkettedik évvégére feljavítania a jegyeit. Márpedig, ha tizenegyedik félévekor megbukik, onnan nehéz lesz emelten érettségiznie bármelyik természettudományos tárgyból.
- Úgy értem – köszörüli meg gyorsan a torkát Klein -, megkapod a hármast félévkor, ha továbbra is látom, hogy szorgalmas vagy.

Kriszta alig hiszi el, amit hall. Felemeli a fejét, és hitetlenkedve pislog a boldogan mosolygó tanárra.
- Hármas? – tátja el kissé a száját, miközben próbálja felfogni. – Legmerészebb álmom is a stabil kettes volt! Komolyan... komolyan hármast kapok? Hármast? –ahogyan kezd tudatosulni benne, hogyan néz ki a hármas szám, elégedetten elmosolyodik. A tanárúr még mindig azt várja, hogy tanítványa túl legyen az első sokkon, miszerint nagy valószínűséggel nem fog megbukni.
- Köszönöm! – pattan fel a székről, és kissé ugrándozva kifelé indul. – További szép napot! – az ajtó felé kanyarodva véletlen lelök valamit a pultról. A doboz hangos csörömpöléssel esik a földre. A lány lefékez, és a levegő is megfagy, ahogy mindketten a kartondobozra néznek. Klein odasiet, és a földön kinyitja a dobozt. Kriszta gombóccal a torkában néz bele fentről. Odabent tükörszilánkokkal van tele a doboz alja. A tanár egy szó nélkül, de láthatóan idegesen tanulmányozza a doboz tartalmát, aztán felemeli a földről, és elolvassa az oldalán található feliratot:

„Svetna, tükördoboz: A1B1C1D1 oldal prototípus. 1.0, hajlítás és bevonat nélkül"

Klein megkönnyebbülten sóhajt.
- Hála az égnek! – teszi vissza a pultra a szilánkokkal teli kartont. – Ez csak a prototípus alapanyaga volt! Legközelebb majd teszünk mellé buborékfóliát, te meg ne rohangálj ilyen vehemenciával a laborban, rendben?
Kriszta még mindig kissé zavartan pislog. Most törte össze Svetna valami speciális dobozának az alapanyagát. Kész szerencse, hogy csak alapanyag volt, nem egy félkész műalkotás.
- Rendben – bólogat, aztán immár óvatosabban kinyitja az ajtót. – Viszont látásra!

Odakint előveszi a telefonját, és hívni kezdi az egyik nem rég telefonjába írt számot. Többször is megpróbálja elérni, de Svetna egyik alkalommal sem veszi fel. A szőke hajú lány először kicsit bosszankodik, mert szívesen elújságolná neki, és köszönetet mondana, aztán megint tudatosul benne, hogy Svetnával nem lettek barátnők, és nem várhatja, hogy felvegye neki a telefont. Biztos más dolga van.