Svetna becsukja maga mögött az ajtót. Barátnői kérdőn néznek rá, Marija arcán mintha aggodalom tükröződne.
- Ez... hosszú, de majd elmesélem – mondja a nagyhercegnő, majd a gardróbba siet, és ezúttal, kissé ügyetlenkedve, de egyedül öltözik fel. Minden különösebb magyarázat nélkül kimegy a szobájából, és aggodalmas arckifejezéssel lépked végig a folyosókon. Neki már mindegy, hogyan, de segíteni szeretne.
Ahogyan kopog, apja azonnal kinyitja az ajtót. Csendben sétálnak oda az asztalhoz, és leülnek egymással szemben. A cár és a nagyhercegnő egyszerre akar megszólalni.
- Kezdd csak! – int türelmesen Fjodor. Svetna egy pillanatra a lábujját bámulja, aztán a szája szélét rágva gondolkozik, mit is mondjon. Sóhajt, és esdeklő szemekkel néz az apjára.
- Apa, kérlek, ne kezdd el tagadni! – kezd bele. A cár kérdőn vonja össze a szemöldökét. – Tudom, hogy valami baj van Oroszországban, és ez megrémít, és segíteni szeretnék, és... és... - hadarja, aztán egy kis szünetet tart. – És látom, hogy ez megvisel téged, és Dmitrijt is. Nem akarom, hogy egyedül oldjatok meg mindent, ki akarom venni a részem mindenből, mert én is Romanov vagyok, nem kell egyedül lennetek – tördeli a kezét. - Egyikőtöknek sem, mert apa, én itt vagyok, és értsétek meg, nem akarom tétlenül nézni, ahogy ketten eveztek abban a csónakban, amiben én is benne ülök! – pislog rá nagy szemekkel. – Itt vagyok nektek, és tudom, hogy a Duma nem szívesen lát engem a tanácskozásokon, de segíteni szeretnék nektek, és tenni akarok a hazámért, mert a része vagyok. Segíteni szeretnék... - ismétli meg. - Mindegy, milyen módon – a mondat végét már csak suttogja. Nem tervezett ilyen monológot, de csak beszéd közben állt össze benne, amit mondani szeretne. Egy kis vészharang kong benne, ami arra sarkallja, hogy most ő védje meg az apját, a bátyját, és az országát.

Fjodor megtörten figyeli lánya kissé ijedt, de elszánt arcát. Még csak tizenhét éves lesz, szinte gyerek, ráadásul sosem volt túl karakán személyiség, aki lázadozna, most mégis annyira elszánt, hogy képtelen nem komolyan venni. Megvan az oka annak, hogy alig avatják be valamibe. Dmitrijt nem tarthatja távol a politikától, még jobb is neki, ha hozzászokik, de Svetnának nem kell belefolynia ebbe az undorító világba. A miniszterektől különösen óvta mindig, leginkább a lánya közelébe sem mehettek. A Duma nem is sérelmezte, hogy a nagyhercegnő nem vesz részt a kormányzásban. Mégis, annak ellenére, hogy Svetna élete nagy részét a palota biztonságos falain belül töltötte, valamitől már kislány korától kezdve nem tudta távol tartani a cár: az emberektől. Az első perctől annyira szót értett a néppel, és ők annyira szerették, hogy Fjodornak nem volt szíve távol tartania tőlük. Svetna minden egyes utcabálon, ünnepségen, minden fontosabb közösségi eseményen megjelent, és minden percet élvezett. Később, sikerült elérnie, hogy – természetesen testőri kísérettel -, kimehessen, és csak úgy, egy átlagos hétköznap sétálgathasson köztük, beszélgethessen egyszerű emberekkel. Ekkor kezdett mindenki rájönni, hogy Svetna nem csak a cár lánya, aki a palotában él, hanem Nagyhercegnő, aki törődik a tömeggel. Szereti az embereket, és ők is szeretik.
- Svetna drágám... - kezdi a cár. – Ugye tudod, mennyire büszke vagyok rád? – miután a lány elmosolyodva bólint, megpróbálja folytatni. – Nagyon tiszteletreméltó, és csodálatos dolog, ahogyan mindenkivel törődni próbálsz. Meghazudtolod a korod – mosolyodik el egy pillanatra az apja, aztán vesz egy mély levegőt. – Azt hiszem, tudsz segíteni.

Svetna szemei felcsillannak. Egy ideje már várja, hogy tehessen valamit, és most végre tényleg segíthet is!
- És hogyan? – vizslatja kíváncsian a cár arcát. Miután az apja másodpercekig hallgat, és láthatóan a szavakat keresi, Svetna gyanakodni kezd. Nem is tudja, mire, csak érzi, hogy valami nincs rendben a segítség módjával.
- Eljegyeztünk Alexanderrel – mondja ki végül Fjodor. Nem így tervezte. Nem így akarta megmondani neki. Tapintatosabb és óvatosabb akart lenni, finoman adagolni neki az információt, anélkül, hogy sokkolná. Meg akarta magyarázni a döntést, de most már fogalma sincs, hogyan szőhetné bele azokat az információkat, amikkel Svetna könnyebben elfogadná a helyzetet.

Svetna elneveti magát. Ez mégiscsak óriási poén. Eljegyezni valakit legfeljebb a középkorban volt szokás. Érti ő a viccet, de a nevetése lassan elhal, ahogyan az apja komoly és várakozó tekintetét látja.
- Ez... - kezdi zavartan. – Ez ugye csak vicc volt? – miután nem kap választ, a vidámság nyoma is eltűnik az arcáról. Az apja nem viccelt.
A nagyhercegnő körül, mintha hirtelen megállna az idő. Egy szót sem szól, a némaságban szinte visszahangzanak benne az imént elhangzott szavak. Nem gondolja, hogy felfogta volna az értelmüket. Valahol mélyen tudatosult benne a jelentés, hiszen remegő kezeire mered. Minden erő kiszállt belőle, mintha egy kifacsart citrom lenne. A gyomra helyén kong az üresség, aztán mintha több kiló követ nyelt volna le. Fogalma sincs, mit érez, de a legriasztóbb, hogy leginkább „semmit". Anélkül, hogy különösebben uralná a mozdulatait, feláll a karosszékből, és kisétál. Az ajtón kilépve szinte beleütközik Dmitrijbe, és szomorú szemekkel néz rá.

A cárevics elkeseredve nézi húga sápadt és riadt arcát. Először együtt érez vele, és szomorúság tölti el, aztán elmúlik belőle ez az empátia, és dühös lesz. Svetna borzalmasan fest, és ez amiatt van, mert az apja gyáva volt szembe fordulni a Dumával. Végigsimít a húga arcán, aki ebből pontosan tudja, Dmitrij mindennel tisztában van. Elsétál mellette, és tovább lépked a folyosón. A cárevics utána néz. Semmi nyoma a lendületnek, és a kissé ugrándozó járásnak. Szürke, csendes, és üres minden mozdulata. Ezt sosem fogja megbocsátani az apjának.

A fiú kopogás nélkül ront be az irodába. Se ő, se az apja nem fest túl bíztatóan. Fjodor arcán megbánás és aggodalom látszik, Dmitrijén úgy szint, azzal a különbséggel, hogy megbánás helyett harag süt a szeméből.
- Mégis hogy engedhetted ezt? – suttogja a kérdését. Nem biztos benne, hogy ezt akarja tudni. Nem tudja, mit mondhatna.
- Dmitrij, értsd meg, hogy nincs más választásunk! – felel higgadtan a cár. A nyugalom csak egy álarc, amit mára megtanult mesterien fel –és levenni. Ha lenne más lehetőség, azt választaná, de nincs.
- Már hogy ne lenne? – emeli fel kissé a hangját. – Mindig van választás! – fel-alá járkál a dolgozószobában, közben többször a hajába túr. – Mindig! – ismétli meg. Fjodor türelme is véges, és kissé kezd frusztrált lenni tőle, hogy a fia nem bízik a döntéseiben.
- Ide figyelj, Dmitrij Romanov! – kissé ő is felemeli a hangját. – Minden okom megvolt rá, hogy bólintsak! Sok mindent nem értesz, mert egy elkényeztetett kamaszt neveltem belőled. Legyél már kedves most az egyszer, a húgod érdekében is, felhagyni a felesleges hősködéssel és trónörökösként viselkedni!
A cárevics mozdulatlanná dermed, és az apjára néz.
- Viselkedjek trónörökösként? A húgom érdekében is? – kérdezi halkan és fagyosan. – És ezt egy olyan uralkodó mondja, aki gyávaságból a saját lányát sem tudta megvédeni? – hitetlenkedik. Pontosan tudja, hogy most kiverte a biztosítékot az apjánál.
- Az apád vagyok, velem így nem beszélhetsz! – itt szakad vége a csendes és még nagyjából civilizált vitatkozásnak.
- Nem érdekel! – kiáltja Dmitrij hasonló hangerővel, mint a cár. – Nem érdekel az sem, hogy cárevics vagyok! Semmi sem érdekel!
- Viselkedj! – csap az asztalra.
- Nem! Én is kértelek, hogy ne menj bele Szmirnov ötletébe, de te nem hallgattál rám, mert gyáva vagy! – kiabálja a cárevics elkeseredve. Mivel az apja nem felel, folytatja. – Gyáva vagy, mert képtelen vagy nemet mondani egy teremnyi politikusnak! Egy szinten vagy velük!
Fjodor megint nem felel. Tudatában van annak, mit tett, és miért tette. Tudja, hogy Svetna lelke romokba fog dőlni ezzel a házassággal, és ez teljesen kikészíti idegileg, de Dmitrij most úgy szembesítette saját magával, mint egy természetellenesen éles tükör. Bármennyire tiszteletlenül viselkedik, igaza van.
- Irány a szobádba! – néz rá hűvösen. A fia tiltakozna, de közbe szól. – Elég volt! Azt mondtam, menj a szobádba!
Dmitrij kifelé menet becsapja maga mögött az ajtót. Fjodornak olyan érzése támad, ez a felháborító ajtócsapás még sokáig fog itt visszhangozni.

***

Svetna belép a szobájába, és megáll az ajtóban. Adri és Marija a fotelokban ülnek, és kíváncsian néznek rá. A nagyhercegnőben még mindig nem múlt el az első sokk hatása. Csak annyira tudja rávenni magát, hogy megrázza a fejét. Szinte nem is érzékeli, ahogy az udvarhölgye felpattan, és felé siet. Adri követi a példáját.
- Jajj, ne... - suttogja maga elé Marija, miközben Svetnához siet, és átöleli. A nagyhercegnő a vállába temeti az arcát, de még mindig leginkább ürességet érez magában. Legjobb barátnője a vállára teszi a kezét, és aggodalmasan pislog rá. Néhány pillanat múlva, eltolja magától az udvarhölgyét, és nagy nehezen megszólal. Mintha egy óriási gombóc lenne a torkában.
- Egyedül szeretnék lenni – suttogja alig hallhatóan. Eljegyeztünk Alexanderrel. A mondat lassan tudatosul benne, de mintha beléégne.
- Csajszi – kezdi halálosan nyugodtan Adri -, mi történt? – miután nem kap választ, kissé felidegesíti magát. – Svetna! Mondd el, különben kénytelen leszek magamnak kideríteni!
- Nem! – rázza meg a fejét hevesen a nagyhercegnő. – Talán később... - motyogja.
- Akkor addig egyedül hagyunk – bólint kelletlenül Adri. Kénytelen belátni, hogy Svetnával valami olyan történhetett, amit láthatóan nem tud kihúzni belőle. Valami olyan dolog, ami miatt most olyan, mint egy szellem. Később még elsimítja ezt az ügyet, mert annyiban hagyni nem fogja. Most Marijával együtt kisétál, magára hagyva a nagyhercegnőt. Az ajtóból még visszanéz, és a beljebb botorkáló barátnőjét látva, kellemetlen előérzete támad.

Svetna egy ideig csak fel-alá sétálgat, és próbálja megemészteni a tényt, hogy Alexander menyasszonya lesz. Képtelen rá. Ezt nem tudja felfogni. Egyszerűen sok neki. Ez itt a huszonegyedik század, ő meg egyelőre tizenhat éves. Mégis mi az, hogy eljegyeztünk? Két kézzel a hajába túr, és behunyja a szemét. Ez biztos egy rémálom, mert ilyen nem történhet meg.
Félig felköti a haját, átveszi a lovaglónadrágját és egy hosszú ujjú felsőt, aztán egy őszi kabátot magára kapva kifelé veszi az irányt.

***

Egy óra múlva Saphira hátára teszi a nyerget, és gépies mozdulatokkal meghúzza a hevedert. Végigsimít kancája erős nyakán, és kivezeti az istálló épületéből. A paták monoton kopogása tökéletesen illik az aktuális hangulatához. A lelke, mintha védekezés képpen megpróbálná kizárni a külvilágot, mielőtt az túl nagy sebet ejt rajta.

Ahogy leérnek a kővel beszórt útszakaszról, engedi, hogy Saphira vágtázni kezdjen. Mögöttük Szergej némán tartja az iramot. Eszébe sem jutott egész ide úton, hogy hozzászóljon Svetnához. Nem tudja, mit mondhatna neki.
A szél szinte fájdalmasan hideg, de a nagyhercegnőt nem érdekli. Most semmi sem érdekli túlságosan, csak hagyja, hogy a száguldozás feledtessen vele mindent. De most semmit sem feledtet vele. A ritmusból is többször kiesik, képtelen élvezni az elmosódó tájat. A figyelmetlensége miatt az oldala is szúrni kezd, és szinte mindene fáj, mire megállnak.
Arra a tisztásra érnek, ahol Noahval is járt. Lecsusszan a kanca hátáról, és amíg az legel, csendesen sétálgat. Percekig rója a köröket a füvön, aztán a csendesen folydogáló patakhoz megy, és a partjára ül. Fölé fák tornyosulnak, ez már az erdő széle. A kő kissé hideg, de még ez sem érdekli. Nézi a vizet, és közben visszagondol az elmúlt időszak eseményeire. Szép lassan minden összeáll a fejében. Miért volt Alexander annyira magabiztos, miért volt az apja és Dmitrij annyira gondterhelt, és miért kérték, hogy ne mutatkozzon nyilvánosan Noahval. Ahogy eszébe jut a barátja, és hogy ez az egész mit jelenthet rájuk nézve, végre tud reagálni az elhangzott mondatra. Az arcán végiggördülő első könnycseppet egyre több követi, és a tenyerébe temetve az arcát, a térdére dől. Rázza a zokogás, és levegőt is alig kap a saját könnyeitől. Többször is próbálja összeszedni magát, de sosem sikerül, és mindig újra, meg újra elsírja magát. Szánalmasnak, gyengének és sebezhetőnek érzi magát, de nem érdekli. Semmi sem érdekli. Csak megállíthatatlanul zokog, miközben azt a mondatot ismételgeti, amit képtelen felfogni.

Fogalma sincs, mennyi idő telik el, amíg a patak partján ülve kisírja a szemét. Még mindig folynak a könnyei, megállíthatatlanul záporoznak. A térdére hajtja a fejét, és most már csak csendben pityeregve hallgatja a közeli fák susogását. Kísértetiesen nyugodt. Egyszer csak valaki mellé telepszik.
- Svetna – szólítja meg Adri halkan és aggodalmasan, miközben a vállára teszi a kezét. – Hé, csajszi, jól vagy?
A nagyhercegnőt minden igyekezete ellenére újra rázni kezdi a zokogás. Barátnője átöleli oldalról.
- Haza akarok menni! – suttogja a könnyei mögül Svetna.
- Tudom, csajszi, tudom... - feleli hasonlóan halkan Adri. Pocsékul tud vigasztalni, nem is igen volt kin gyakorolnia, hogyan kell egy szomorú emberrel bánni, de minden igyekezetét beveti, hogy megnyugtassa valahogyan legjobb barátnőjét. Csendesen megvárja, hogy Svetna összeszedje magát.
- Marija és Dmitrij elmondta, mi a helyzet – suttogja maga elé, miután barátnője távolabb húzódik. – És már nem azért, de mondhatsz nemet. Ez nem a középkor. Neked kellene eldöntened, kihez mész hozzá.
Svetna másodpercekig hallgat, és megfontolja barátnője szavait, miközben igyekszik lenyelni a könnyeit. Végül lesütött szemmel megrázza a fejét.
- Nem – Adri kérdő tekintetét látva megmagyarázza: - Ha el lettem jegyezve Alexanderrel, annak biztosan jó oka van. Olyan oka, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni.
- Nem egy fityfenét, már ne is haragudj! – forgatja a szemét Adri. Csend áll be közöttük. Némán figyelik a csobogó vizet. A kék melíros hajú, szögecses ékszereket viselő bandavezér, és az elegáns és engedelmes nagyhercegnő egymás mellett ülve próbál megérteni egy számukra egyelőre érthetetlen döntést. Egy idő után Adri megint megszólal. – Mitől félsz? Miért nem mondasz nemet?
Svetna először elgondolkodik. Egyáltalán eszébe sem jutott nemet mondani.
- Nem tudom – von vállat, megint a könnyeivel küzdve. – Félek, és tudom, ha ez bekövetkezik, nem fogják hagyni, hogy együtt legyek Noahval – minden önuralmára szüksége van, hogy ne sírja el magát megint -, de én nem akarom, hogy elszakítsanak tőle! Nem akarok hozzámenni Alexanderhez! - Adri nem feszegeti tovább a lázadozás témáját. Láthatóan Svetnának elképzelhetetlen, hogy balhézni kezdjen az apjával, vagy valójában bárki mással. Tiltakozik, de nagyon erőtlenül. Semmi gond, majd ő elintézi a dolgot, ha szélsőségesre fordulna a helyzet.
– Hogyan találtál meg? – néz rá vörösre sírt szemekkel.
- Egész ügyes nyomkövető vagyok, és sokáig tudok futni – von vállat a lány. Természetesen nem Saphirával tartotta az iramot, de azért tekintélyes távolságra vannak az istállóktól. Ahogy rájött, merre ment Svetna, rohant, ahogy csak tudott. Maga sem tudja, mitől félt, hiszen a nagyhercegnő nem egy szuicid hajlamú elmeroggyant, mégis aggodalommal töltötte el, hogy így eltűnt. – Visszafelé viszont igénybe venném a paci-taxit, ha lehet. Lehetőleg valami emberibb tempóban, mint amit amúgy produkáltok.
- Rendben – bólint Svetna, aztán egy kis szünetet tart. – Nem akarok vissza menni.
- Muszáj lesz – von vállat, látszólag közönyösen Adri. Valójában neki sem lenne kedve visszamenni, de képtelen kimutatni, mennyire aggódik a nagyhercegnőért. A közöny álarca mögé rejtőzik. – Ha sokáig eltűnve maradsz, apád még iderángatja a titkosszolgálatot, meg tudom is én, mit!
- Jól van, menjünk! – bólint kelletlenül Svetna, és felállnak a földről. Saphira felé indulva Adri továbbra is közönyös arckifejezést ölt magára. Képtelen felfogni, hogy Svetnán csattan az ostor. Semmi rosszat nem tett, nem érdemli meg, hogy ilyen döntést hozzanak meg helyette. Dmitrij elmondása szerint leginkább a Duma és Szmirnov miniszter iránt jogos a felháborodásuk.

Svetna a nyeregben ül, Adri pedig a nyereg mögött helyezi magát viszonylagos kényelembe, aztán óvatosan, lépésben mennek vissza az istállóba. Ahogy odaérnek, és mindketten leszállnak a kanca hátáról, befelé indulnak, hogy leszereljék Saphirát. Az ajtóban viszont egy olyan személybe ütköznek, akitől Svetna lába a földbe gyökerezik.
- Szép jó napot, nagyhercegnő! – köszönti kaján vigyorral célzottan csak Svetnát Alexander.
- Önnek is legyen szép napja! – szólal meg kissé felháborodva Adri. – De nehogy komolyan értse! Irónia volt.
Az ifjú unott tekintettel, felvont szemöldökkel néz az eddig ismeretlen lányra.
- Kihez van szerencsém?
- Maga tényleg nem tud köszönni? – forgatja a szemét a lány, miközben óvatosan Svetna elé lép. – Simon Adrienn vagyok. Maga meg, gondolom, Alexander Johnson. Na, ide figyeljen, mert egyszer fogom elmondani, másodszor egy gyufával égetem a bőrébe, hogy finoman és nőiesen fogalmazzak. Ha a nagyhercegnőnek – mutat a háta mögé – egy haja szála is meggörbül, élve fogom magát kibelezni, és egyesével tépem ki a haját. Remélem, érthető voltam – az utolsó mondatot már szinte csak suttogja. Az arca végig halálosan nyugodt és komoly. Másodpercekig csend telepszik a környékre, aztán Alexander hangosan felnevet.
- Milyen mulatságos barátnője van, kisasszony! – még mindig nevetve néz Svetnára. A nagyhercegnő még a nevetését is borzalmasnak tartja. Adriban láthatóan egyre jobban felmegy az a bizonyos pumpa. Éppen megmozdulna, hogy kicsit helyre tegye Alexandert, amikor az odaérő Szergej elkapja a karját.
- Svetna, vidd be Saphirát! – szól oda a testőr a nagyhercegnőnek ellentmondást nem tűrő hangon. A lány megadóan bólint, és befelé indul az idegesen fújtató kancájával. Alexander is tovább áll, számára itt már semmi érdekes nincs.
- Igazán elengedhetsz, már kartávolságon kívül van az a rohadék – fújtat Adri. Szergej elengedi a karját, és dühösen mered rá.
- Neked mit a francot jelent, hogy türtőztesd magad, és ne ess a torkának? – amikor Adri először odament hozzá, hogy testőr szeretne lenni, szépen elküldte. Nagyon heves természetű, a fegyelem szinte ismeretlen fogalom neki. Végül, Fjodor kifejezett kérésére elkezdte kiképezni, de akárhányszor a szájába rágta, hogy ne tegyen halálos fenyegetést fontos embernek, úgy tűnik, hasztalan volt. Bár a testőrkapitány is késztetést érez Alexander kifordítására, ennek nem ad hangot. Jobb lenne, ha Adri is hozzászokna, hogy nem mondhat ki mindent, amit gondol. Elég, ha szükség esetén megteszi.
- Nem estem a torkának! – teszi csípőre a kezét. - Még... - teszi hozzá kiegészítés képpen a lány.
- Ide figyelj, Adrienn! Értékelem a buzgalmad, de ha kinyírjuk az amerikai elnök unokaöccsét, azzal úgy keresztbe teszünk a cárnak, hogy belőled garantáltan nem lesz testőr. Különben is, rémlik valami a fegyelemről?
- Ti, oroszok az agyamra mentek! – fújtat, aztán mély levegőt vesz, hogy lehiggadjon. Mióta van egy barátja, azaz ismeri Svetnát, már nem csak az öccséért él. Talált magának egy célt, amiért úgy érzi, érdemes tanulnia. A barátnője egy olyan lány, akire a világnak szüksége van. Hatalmas szíve van, és a hatalma is megvan hozzá, hogy ezt jól kamatoztassa. Ugyanakkor, Adrinak már ilyen rövid idő alatt is világossá vált, milyen veszélyek leselkednek felé a nagyvilágból. Képtelen lenne hagyni, hogy bárki bántsa. Ezért még Szergej szidásait, kiképzéseit is hajlandó elviselni, orosztanárhoz jár, és még a bocsánatkérésre is ráveszi magát a saját különleges módján. – Majd visszafogom magam a jövőben – motyogja.
- Ajánlom – bólint a testőr.

***

Odakint már sötét van. Hamarosan beköszönt a tél, és ez valahol hatalmas megkönnyebbülést hoz Svetnának. Ha esni fog a hó, az majdnem olyan lesz, mintha otthon lenne. Most a fésülködőasztalnál ülve is Szentpétervárra gondol, miközben a fodrász a hajával próbál kezdeni valamit. Marija is ott ül a szobában, mégsem beszélgetnek. A nagyhercegnő egész nap alig mondott valamit, folyamatosan a gondolataiba merült. Senki nem is erőltette, hogy beszéljen, főleg azután, hogy kénytelenek voltak közölni vele, ma Johnsonékkal vacsoráznak. A mai találkozó helyszínén sajtósok is lesznek, akik mást sem várnak, csak valami szaftos hírt. Svetna erre gondolva, elkeseredve az ajkába harap, hogy megakadályozza az újabb sírógörcsöt. Lesz miről írniuk, ha Alexanderrel egy helyen mutatkozik.