Svetna megállás nélkül mosolyogva, a széltől piros arccal csukja be maga mögött a bejárati ajtót. Szinte ugrándozva indul felfelé a lépcsőn. A csillagnézés egyedül is jó program, de Noahval és a sáljával meg pláne. Mint sok más Noahval kapcsolatos dologból, ebből is szívesen rendszert csinálna. Miközben arról ábrándozik, milyen csodálatos élmény volt fényévnyi távolságokra nézni a szeretett fiúval, Dmitrij, kizökkentve előbbi tevékenységéből, szinte elszáguld mellette, oldalára akasztva a laptopjával.
- Hová mész? – szól utána a nagyhercegnő.
- Honnan jössz? – kontráz Dmitrij. Tudja, hol volt Svetna, bár a részletekre nem kíváncsi. Ezzel a kérdésével egyáltalán nem az istállókra gondol.
- Lovagolni voltam – feleli Svetna. A cárevics csak bólint, és lesiet, mielőtt a húga megint feltesz neki egy kérdést. Neki is bőven elég kérdése van Szmirnov miniszterhez, miután beszélt az apjával. Most azonnal Szentpétervárra megy, ő aztán nem fogja engedni, hogy az a szemtelen rohadék feleségül vegye a kishúgát. Legalábbis, nem fog a szobájában és az iskolapadban ülni tétlenül, amíg ilyeneket vetnek fel a Dumában. Ne Amerikát óvja Isten, hanem Szmirnovot és Alexandert!
- Dmitrij! – kiált utána a nagyhercegnő, de mivel választ nem kap, csak morcosan legyint, és megy tovább. Érthetetlen, hogy a nőket tartják bonyolultnak, miközben a bátyja este nyolc után, laptoptáskával rohangál.

Dmitrij az előtérben kinyomja a hívást, miután értesítette a repteret, hogy szedjék elő a magángépét, de tüstént. Már a kilincsen van a keze, amikor valaki hátulról elkapja, és megfordítja. Marija keze a vállán van, és tetőtől talpig végignéz rajta. Kérdőn ráncolja a homlokát.
- Remélem, nem valami őrültségre készülsz, Dmitrij Romanov!
A cárevics tettetett unottsággal forgatja a szemét.
- Ugyan már, szoktam én őrültséget csinálni? – legyint. Az udvarhölgy elengedi a vállát, és kissé távolabb lép.
- Nem tudom, mitől vagytok így bezizzenve, te meg apád, de nem tetszik a dolog. Szergej tudja, hogy Szentpétervárra mész?
Dmitrij megütközve néz rá.
- Honnan veszed, hogy...? – kezdené, de Marija azonnal közbevág.
- Ebben a kabátban több, mint valószínű, hogy nem Budapesten fogsz mászkálni – utal a ruhadarabra, ami az oroszországi novembernek jobban megfelel, mint az itteninek. – Szóval, tudja Szergej?
- Tudja – bólint a cárevics. Szergej az a személy, aki akkor is tudna róla, ha nem ő szólna neki. Felesleges megpróbálnia kikerülni. – De Svetna nem.
- Ez egyértelmű – bólint a nő. Dmitrij megint kérdőn pislog rá. – Ha tudna róla, már fellökött volna az ajtóban, és rohanna a reptérre. Megelőzve a kocsit.
A cárevics kínosan nevet, aztán inkább útjára indul, mielőtt a húga udvarhölgye még jobban szembesíti vele, milyen vacakul titkolózik.

***

Svetna és Marija a nagyhercegnő szobájában ülve Monopolyzik. Az udvarhölgy idegesen számolgatja, mennyi befektethető játékpénze van még.
- Utálom ezt a játékot! – morgolódik. Svetna, szintén fintorogva néz a táblára.
- Én is. Mazochista hajlamokra utal, hogy játszunk vele.
- Hányszor mondtam már, hogy ássuk el! – az udvarhölgy a játékdoboz méretét nézegeti, amikor kopognak az ajtón. Mindketten megdermednek, egymásra néznek, aztán az ajtóra. Nem várnak senkit, Dmitrij meg nincs itthon. Marija áll fel, és nyitja ki az ajtót.
- Sürgős üzenete érkezett a nagyhercegnőnek – a testőr egy lezárt borítékot tart maga elé. Marija kissé furcsállja a dolgot, de átveszi, és az ajtót becsukva, visszasétál az asztalhoz.
- Neked hozták – teszi le Svetna elé. – Van egy tippem, ki lehet ilyen romantikus lélek, hagy papír alapú üzenetet küldjön neked – vonogatja mosolyogva a szemöldökét. A nagyhercegnő fülig elvörösödik, és szélesen mosolyogva bontja ki a borítékot. Olvasni kezdi, és szóról-szóra egyre jobban lehervad az arcáról a vigyor.

Mélyen tisztelt Svetlana nagyhercegnő!
Alázatosan kérem, ma este tíz óra tíz perckor, méltóztasson találkozni Velem, a Romanov istállók kancaépületében. Úgy hiszem, tudatnom kell Önnel bizonyos dolgokat, a béke megőrzésének érdekében, hiszen Oroszországot ki is képviselhetné jobban Velem szemben, mint egyedül Ön, Fenséges Személye. Amennyiben fontolóra veszi a találkozót, ne feledje az elnöki beszédet!
Tisztelettel: Alexander Johnson

A levél végére érve Svetna mély levegőt vesz.
- Ez nem Noah volt – néz fel Marijára. Az udvarhölgy kikapja a kezéből, és ő is végigolvassa.
- Nem mész el! – jelenti ki határozottan. Még, hogy Svetna este tíz után Alexanderrel találkozzon! Álmodozzon csak az a tuskó.
- Marija – néz rá gondterhelten a nagyhercegnő -, muszáj lesz! Ebben a levélben fenyegetés van, de nem rám nézve. Oroszországot fenyegeti meg.
- Nem érdekel! – húzza ki magát az udvarhölgy. Szereti a hazáját, de ha fenyegetni akarják, azt ne egy kamaszlányon keresztül tegyék!
- Engem viszont igen! – pattan fel a székről Svetna. Ha az otthonát, vagy a népét fenyegetik, olyan, mintha megnyomnának rajta egy gombot. Abban a pillanatban működésbe lép lénye egy olyan része, ami nem hajlandó hagyni, hogy bárkinek baja essen. Szerencsére, eddig kifejezetten ritkán volt olyan alkalom, amikor ez bekapcsolt benne, de most kifejezetten olyan a helyzet. Ez az énje tesz a természetes alázatára, amíg a probléma fennáll.
- Veled megyek! – pattan fel Marija is. Ritka alkalom, hogy veszekedjen Svetnával. Általában akkor fordul elő, amikor a nagyhercegnő fenyegetve érez valami számára fontosat. Magát képtelen megvédeni az emberekkel szemben, de ha valaki mást kell, akkor fejjel ront a falnak. Ilyenkor válik olyanná, amilyennek az emberek elképzelik a régi királyokat és királynőket: megzabolázhatatlan, és kérlelhetetlen. Az őrületbe kergeti vele!
- Gyere – bólint Svetna, miközben már a kabátja cipzárját húzza fel. Annál jobb, ha Marija vele tart. Egyrészt, nagyobb biztonságban érzi magát, másrészt, az udvarhölgyének van jogosítványa, neki meg nincs.

Fél óra múlva, szinte tökéletes pontossággal sétálnak a kancák istállója felé. Odabent ég az egyik lámpa.
- Nem tetszik ez nekem – mondja Marija aggodalmasan. Ahogy Svetnára néz, ő csak lendületesen sétál tovább, maga elé meredve. Titkon jobban szereti, amikor reszket a félelemtől, mint mikor tűzön-vízen át elindul, és meg sem áll, amíg nem érzi biztonságban a népét. Úgy tűnik, ez az egyetlen dolog, amivel a nagyhercegnőt ki lehet fordítani magából.
- Nekem az üzenete nem tetszett – feleli Svetna, miközben egyre közelebb érnek az ajtóhoz. Olyan tekintettel néz az ajtóra, mint bika a vörös posztóra. Már csak pár lépés választja el őket az istállótól, amikor hirtelen lefékez. Az udvarhölgy egy pillanatra hiú reményeket táplál, hogy meggondolta magát. – Te maradj itt!
- Tessék? – vonja fel Marija a szemöldökét.
- Ezt egyedül fogom megoldani. Attól tartok, ha nem egyedül jelenek meg, nem fog mindent elmondani. Nem kell félned, Alexander rossz helyet választott, ha ártani akar nekem – suttogja. Amennyiben a kedves ifjú agyontaposás nélkül kívánja megúszni a dolgot, eszébe sem jut túl közel menni Svetnához.
- Ide figyelj, Svetna! – mered rá Marija hitetlenkedve. – Soha az életbe nem megyek bele még egy ilyen akciódba, világos?
- Világos – legyint a nagyhercegnő, és immár egyedül, de célirányosan az ajtóhoz indul. Marija a falnak dől, és szüntelenül kémleli a környéket. Van egy olyan elképzelése, hogy az ilyen dolgokat a titkosszolgálatnak, vagy bárki másnak, de nem az orosz nagyhercegnőnek kellene intéznie.

Svetna behúzza maga mögött a tolóajtót. Az istálló gyönyörű és tiszta. A késő esti csendet olykor paták kopogása és horkantások szakítják félbe. Ilyenkor már a bentlakásos istállófiúk is aludni térnek, a meleg, fűtött istállóban a kancák békésen szuszognak. A békés szuszogást azonban most inkább nyugtalan mozgolódás váltotta fel. Valaki a nagyhercegnőn kívül is itt van. Svetna beljebb sétál, és Saphira bokszánál megáll. Kancája kidugja fejét az ajtón, és okos szemeivel kíváncsian nézelődik.
- Jó estét, nagyhercegnő! – lépked feléjük az egyik folyosóról Alexander. Svetna vére egyszerre kezd forrni a dühtől, miközben az a bizonyos jeges „Menekülj!" érzés is hatalmába keríti. Saphira idegesen fújtat mögötte. – Szép esténk van, nem igaz?
- Ne erőltesse, ami nem megy – feleli kissé ingerülten a nagyhercegnő. – Szánalmas, ahogy próbál csevegni és udvariasan viselkedni. Időhúzás, és még kellemetlen is. Egyébként pedig, ha szabad megkérdeznem, lovásznak készül, hogy nem tud távol maradni az istállóinktól? Tudok ám késsel-villával enni, legközelebb nyugodtan foglalhat asztalt valahol.
- Elnézését kérem – vigyorodik el Alexander, miközben végigsimít rövid, sötétbarna haján. Barna szemével szemérmetlenül méregeti a nagyhercegnőt.
- Nem kapja meg. Térjen a lényegre!
Az ifjú továbbra sem jön zavarba. Kényelmesen sétálgat fel-alá.
- Gondolom, annyira nem ostoba, hogy ne jöjjön rá, milyen törékeny az országaink közti kapcsolat– Svetna kőkemény tekintettel követi, ahogy Alexander sétálgat. Úgy látszik, az amerikai elit legkreatívabb jelzője a „törékeny". Mivel nem felel, az folytatja. – Kicsit olyan mostanában a helyzet, mintha megrepedt volna, nem gondolja?
- Addig örüljön, amíg nem az ön csontjai repedeznek! – szalad ki a nagyhercegnő száján. Nem igen szokott ilyeneket mondani, inkább Adrira jellemző az ilyen frappáns felelet. Csak ragad rá valami a koszon kívül is.
Alexander hűvösen nevet.
- Milyen nagy szavak ilyen fiatal kisasszonytól – lép közelebb hozzá. Svetna fejében furcsa módon most meg sem fordul, hogy elszaladjon. Alexander nem rá jelent első sorban veszélyt. Nem, többet tud, mint amivel csak őt tudja bántani. Saphira idegesen dobog a lábával. – Bár, ha belegondolok, a hatalmához képest szánalmasan kicsik.
Svetna kissé meglepődik. Alexander csak hord az eszéből a fejében is valamennyit?
- A hatalmam éppen elég nagy ahhoz, hogy ne a diplomácia törjön – feleli hűvösen a nagyhercegnő. Ez azért egy elég erős túlzás. Az ő „hatalma" arra elég, hogy az emberek hajlongjanak, és a palotában legyen szava. Nagyjából, ha egy ügy komolyabb egy szobalány munkaköreinél, neki már nincs beleszólása. De ezt Alexandernek nem kell tudnia.
- Ha tudná használni, a hatalmával sorsokat dönthetne el, kedves – mosolyog önelégülten Alexander. Svetna az adrenalin szintje ellenére is úgy véli, kissé túl közel merészkedett hozzá. Fél méter határozottan kevés!
- Akkor örülhet, hogy nem tudom használni. Az ön sorsáról gyorsan tudnék dönteni – sziszegi.
Alexander tettetett kimerültséggel sóhajt, mintha Svetna nem fogná fel, amit mond.
- Tudja, nagyhercegnő, a történelmet férfiak írják, de gyakran a nők döntik el, mi legyen a lapokon – kicsit közelebb hajol. Jóindulattal mondva két arasz van az arcuk között, de Svetna állja a tekintetét. - Nagy dolgok vannak készülőben, de ön a hatalma ellenére kifejezetten ostoba, hogy nem látja. Az elvakultsága, amivel a világot és az embereket szemléli, drága mulatság. Vagy a világa, vagy az emberei fognak megfizetni a naivságáért. Veheti fenyegetésnek, vagy tanácsnak a szavaimat.
- Esküszöm önnek – suttogja a nagyhercegnő. – Ha bárkinek, ismétlem, bárkinek baja esik a környezetemben, vagy Oroszországban, nem fogom szó nélkül hagyni. Ha kell, puszta kézzel fojtom meg magát! - szorítja ökölbe a kezét.
- Tiszteletre méltó, mennyire a szívén viseli az emberei sorsát, de ha engem megöl, azzal őket is halálra ítéli – most hátrébb húzódik. A nagyhercegnő észre sem vette, hogy bent tartotta a levegőt. Alexander kölnijének illata, mintha fojtogatta volna.
- Egyelőre nem áll szándékomban gyilkossá válni, de azért köszönöm a figyelmeztetést – fél kézzel hátra nyúl, és kinyitja Saphira bokszának ajtaját. Így kevésbé érzi magát elveszettnek. Mégis mire „figyelmezteti" Alexander? A helyzet kezd határozottan ijesztővé válni.

Alexander hátrább lép pár lépést a nagyhercegnőtől, és végigméri. Most valahogy más. Továbbra is pofátlan módon csinos, de a szemeiben nyoma sincs félelemnek. Csendben őrjöngve próbálja védeni a népét. Kár, hogy ezzel az eszetlen hevességével elárulta, mi a gyengepontja. Szánalmas, buta kis liba, de legalább szemrevaló. Ez a házasság dolog nem is hangzik olyan rosszul. Magabiztos mosolyra húzza a száját, és éppen megszólalna, hogy hangot adjon a véleményének, amikor az egyik boksz ajtaja hangosan kivágódik, és hirtelen nem Svetnát látja maga előtt, hanem egy magas, erős és fekete állatot, aki bosszúsan, szinte egyenesen haraggal mered rá. Alexander ereiben megfagy a vér, ahogy az az állat ránéz, amikor pedig elindul felé, egyenesen megfordul a fejében, hogy kirohan. Saphira dühösen fújtatva oldalog oda hozzá.
- Saphira! – szól rá Svetna szelíden. A kanca megáll, és csak néz Alexanderre. Nem bántja, de láthatóan csak nagyon kevés választja el attól, hogy kárt tegyen benne. – Gyere vissza! – int neki a nagyhercegnő. Saphira visszahátrál, de továbbra is fenyegetően méregeti Alexandert.
- A gebéje életveszélyes – sziszegi az ifjú.
- Nem az, csak kifizettetné önnel a szavai árát – indul kifelé Svetna, miután visszacsukja a kancát a helyére. – Távozzon az istállóink területéről!
Hazafelé az ablaknak dönti a homlokát, és a szavak értelmén rágódik. Kezd visszatérni a béketűrése, és a fáradtságtól aléltan bámul kifelé. Alexander megtalálta a gyengepontját.

***

Dmitrij végigsiet a folyosón. Szemben vele Nastia, Svetna egyik itt maradt udvarhölgye sétál. Szőke szemöldöke a meglepettségtől a homloka közepéig szalad. Kezében egy doboz festéket tart, az arca kicsit olyan is lett. Biztos alkot valamit.
- Dmitrij cárevics? – kérdezi, miközben sietve meghajol. – Nem értesültünk az érkezéséről.
- Elég... hirtelen ötlet volt. Mondhatni – feleli, miközben megy tovább. Kedveli ő Nastiát, még Alekszával is egész jól kijön, de semmi kedve most csevegni vele. Az udvarhölgy is jobban jár, ha nem elegyedik szóba az idegi mélyponton lévő trónörökössel.
Dmitrij eredetileg a tanácsterembe tartott, hogy valahogyan kinyilvánítsa Szmirnov felé a nemtetszését, de az apja dolgozószobája közelebb van. Kopogás nélkül löki be az ajtót. A tágas, iratokkal teli helyiség bútorai antik hatásúak, mahagóniból készültek. Az ablakok előtt el van húzva a függöny, odakint már sötét van. A több méter magasan lévő csillár fénnyel árasztja el az egészet, a kandallóban lobog a tűz. Fjodor felkapja a fejét, és meglepve néz az ajtóban álló fiára.
- Remélem, rosszul értettem a telefonban, hogy érdekházasság. Nagyon remélem, hogy édes rántottát mondtál, vagy mézes káposztát, nem érdekházasságot! Apa, biztos van valami alternatíva! – magyarázás közben becsukja az ajtót, és hevesen gesztikulál.
- Dmitrij Romanov, remélem, rosszul látom, hogy iderepültél! – áll fel az íróasztal mögül a cár. Gondolta, hogy Dmitrij rosszul fogja viselni, ha megtudja, mi van kilátásban, de arra azért nem számított, hogy megjelenik a palotabeli irodájának ajtajában.
- Teljesen jól látod! Ezt nem hagyhatod! Nem engedhetsz annak a szemétládának! – túr bele a hajába idegesen.
- Még nem engedtem neki! De ha nem találunk záros határidőn belül más megoldást, nem tehetek mást!
Dmitrij egy pillanatra eltátja a száját, aztán majdnem elkezd mondani valamit, amikor újra nyílik az ajtó. Ksenyija meglepetten néz a kabátban ácsorgó unokaöccsére.
- Dmitrij, az isten szerelmére, besülsz abba a kabátba! – néz rá rosszallóan. A cárevics lekapja magáról a vastag ruhadarabot, és az egyik karosszékbe dobja. A nagynénje mosolyogva bólint. – Mindjárt más. Örülök, hogy látlak, Dmitrij drágám.
- Ksenyija néni, ugye te sem értesz egyet ezzel az őrültséggel? – néz rá várakozón a cárevics.
- Nem. Hát, persze, hogy nem értek egyet! – teszi csípőre a kezét. - De mondd már meg, szívem egyik csücske, mit keresel itt? – kérdezi fáradtan.
- Hát, azt, hogy... Hogy Svetna nem mehet hozzá Alexanderhez! Egyszerűen nem, és kész! – fonja össze a karját maga előtt.
- Attól könnyebb lesz megoldást találnunk a problémára, hogy idejöttél cirkuszolni? Mit érsz el vele, Szibériába küldöd Szmirnovot? – csóválja a fejét Ksenyija.
- Ami azt illeti... - gondolkozik el a cárevics. – Ez nem is rossz ötlet! – csillan fel a szeme.
- Felejtsd el! – feleli unottan a nagynénje. Igazság szerint, neki is szimpatikus a gondolat, hogy kicsit dideregjen kedvenc minisztere, de az nem lenne túl diplomatikus.
- Dmitrij, menj a szobádba! Holnap visszamész Budapestre! – dühöng Fjodor. Ha valakinek feltűnik, hogy ő és Dmitrij is itt van, Svetna meg máshol, abból találgatások lesznek. Nem hiányzik.
- Felejtsétek el, hogy visszamegyek, amíg ilyen ötletek merülnek fel! – a cárevics dühöngve kivonul.
- Hogy jut ilyen az eszébe? – Fjodor is dühöng, amiért a fia egyszerűen nem tud nyugton maradni. Ő meg azt hitte, meg lehet osztani vele a tényállást!
- Úgy, ahogy nekem Szmirnov szibériai kirándulása nomád módra... - motyogja az asztalnak támaszkodva Ksenyija. – És Alexander lenne az útitársa.
Fjodor mellé támaszkodik.
- Ezek szerint nem csak én szoktam elképzelni, hogy kicsit megutaztatom őket. Szmirnovval a legnagyobb baj jelenleg, hogy igaza van. Svetnával lehetne leginkább megszilárdítani a békét – mondja halkan a cár. Nem szívesen adná oda egyszem kislányát, de el kell ismernie, egy háború nagyságrendekkel rosszabb lenne egy érdekházasságnál. Egy házasságot valószínűleg túlél mindenki, de a mai technikákkal egy orosz-amerikai háborút nem sokan. A döntésnek egyértelműnek kellene lennie, de nem az. Amíg a legkevesebb esély is van rá, hogy máshogy megoldható a helyzet, addig semmi sincs eldöntve.

***

Svetna álmatlanul forgolódik. Nem tud szabadulni a kellemetlen érzéstől, hogy Alexander egy, ha nem több, lépéssel előtte jár. A legfrusztrálóbb mégsem ez, hanem, hogy nem tudja, miben is jár előrébb. Sorra vetődnek fel benne kérdések, de válaszokat alig talál. Fáradtan a hasára fordul, és a párnába temeti az arcát. Meggyőződése, hogy nincs rosszabb a tudatlanságnál.

***

Dmitrij a térdén dobolva ül az apja mellett. A tanácsteremben szétnézve meg kell állapítania, hogy senki sem töri magát túlzottan, hogy megoldást találjon. Láthatóan az érdekházasság mindenkinek megfelel, kivéve nekik.
- Felség, kérem – kezdi Szmirnov óvatosan, Fjodornak címezve a szavait. A cárevics dühösen mered a miniszterre -, ne gyötörje magát tovább a felesleges gondolkodással! A házassági szerződés megkérdőjelezhetetlenül a legjobb megoldás.
Dmitrij megmarkolja a szék karfáját. Ha nem tenné, Szmirnov nyakát markolászná.
- A jelenleg ismert legjobb megoldás – feleli a cár. Nem lehet az a legjobb megoldás, ami Svetnát Alexanderhez láncolja.
- Úgy gondolom – támaszkodik az asztalára a külügyminiszter -, mivel így dűlőre nem jutunk, a Duma tagjai szavazzák meg a döntést.
Dmitrij elveszti a türelmét. Az apja hiába rúgja meg az asztal alatt a lábát, hogy maradjon csendben, majd ő elintézi, nem érdekli. Feláll a székből, és Szmirnovra néz.
- Jóember! – kezdi kimérten és fagyosan. – Minek nézi a húgomat, hogy szavazást tart róla? Nem egy tárgyról, vagy egy útszéli prostiról beszélünk, hogy így taglalja, odaadjuk-e Alexander Johnsonnak, vagy sem. Maga egy fiatal lány jövőjét készül ezzel megpecsételni!
- Dmitrij cárevics – kezdi Szmirnov megint a magyarázkodást -, teljesen megértem a dühét, és hogy testvéri szeretetéből adódóan félti a nagyhercegnőt, de kérem, gondolja meg logikusan a dolgot! Egy esetleges háború rosszabb, mint egy érdekházasság.
- Nincs Alexandernek egy nővére? Vagy egy húga? – kérdezi Dmitrij. Igyekszik leplezni a kétségbeesését, de egy pillanatra még Elle-ről is megfeledkezik. Egyetlen dolgon jár az esze: Svetna nem mehet hozzá Alexanderhez. A hirtelen ötlet, hogy majd ő köt érdekházasságot, tényleg csak pillanatnyi. A nagytestvérek sok őrültségre képesek a kistestvérükért.
- Nincs – feleli Szmirnov. Dmitrij leplezi, de valahol mélyen megkönnyebbül. Nem sok kedve lenne feleségül venni egy idegent. – Tehát, cáruram engedelmével...
Fjodor arcvonásai mintha kőből lennének. A szemében reményvesztettség és némi beletörődés tükröződik. Minél többet gondolkozik a dolgon, annál inkább úgy érzi, ezzel a döntésével sokkal inkább megvédi Svetna és Dmitrij életét, mint megkeseríti. Bólint a külügyminiszternek, és a többi miniszter elkezdi átgondolni a témát, hogy aztán legjobb tudásuk szerint szavazzanak a dologról.
Dmitrij sápadtan, dühösen és csalódottan néz az apjára. Fjodor pontosan tudja, mit gondol most róla a fia, de egész egyszerűen nincs más lehetőségük.