Másnap reggel, amikor felébred, Marija várja a szobája előterében. Az udvarhölgy felöltözve, kifésült hajjal, Svetna pedig kócosan, pizsamában áll a puha szőnyegen.
- Felébresztettelek? Ugye, nem?
- Dehogy, dehogy... Magamtól keltem – közben kisimít egy szemébe lógó szőkésbarna tincset, a szemét dörzsölgeti.
- Akkor megnyugodtam. Hogy aludtál? Hová tervezel ma menni? Milyen ruhát keressek elő? – Marija szokásosan teli van energiával.
- Jajj! – a nagyhercegnő elnyom egy ásítást. – Túl sok kérdés – elmosolyodik. – Úgy aludtam, mint a bunda. Ma megkapom a tankönyveimet, de előtte szeretném meglátogatni Saphirát, és megpróbálom meginvitálni apát egy kis íjászatra. Mindenek előtt azonban... - felmutatja a telefonját, amit az asztalról emelt fel közben. – Felhívom Nastiát és Alekszát – Marija bőszen bólogat.
- Sűrű program – elgondolkozik. – Farmer-póló?
- Igen, az a legcélszerűbb. A farmer-póló mindig megoldás – elneveti magát. Marija eltűnik a gardróbban, Svetna pedig kikeresi az udvarhölgye telefonszámát. Néhány csöngés után Nastia fel is veszi.
- Jó reggelt, Velikaja Knyazsnya*! Hogy aludtál? – a hang derűs, érdeklődő.
- Jó reggelt! Mint akit agyonütöttek. És ti? Aleksza is ott van? – leül egy fotelba, és az asztalkán lévő virágot kezdi piszkálni.
- Itt. És ott Marija? Várj, tudom a választ. Biztosan ott van. Ő mindig ott van. Ellenben velünk... - Nastia hangja elhaló lett. Bűntudata van.
- Ugye rosszul hallom, hogy bűnbánó hangod van? Nem ti tehettek róla, hogy nem tudtatok velem jönni, és én a legkevésbé sem haragszom rátok. Ne hibáztasd magad, és Aleksza se! Ezt vehetitek parancsnak is. Amíg az én udvarhölgyeim vagytok, nem lehettek szomorúak ilyen apróság miatt. Hiányoztok, de ott nagyobb szükség van rátok. Rám majd vigyáz Marija és Szergej, meg a többiek.
- Szergej, mint udvarhölgy? – elneveti magát. Svetna is felkacag. Marija közben már ott áll a ruhákkal.
- Ne haragudj, de most mennem kell, sok dolgom van ma. Úgy tudom, Dasha lebetegedett. Jobbulást kívánok neki, és egyen mézet! De most már tényleg leteszem. Szép napot nektek! – leteszi a telefont és Marijára pillant. – Szóval, melyik istállóhoz is megyünk? – közben a paraván mögé lép és öltözni kezd.
- Hmm... Mivel Ő Cári Fensége Fjodor megvette, gondolom Romanov Istálló a neve. Úgy tudom, van hozzá egy kisebb erdő, és szép nagy legelők, meg fedett pálya. Én már kíváncsi vagyok.
- Én is. Biztosan szép hely – kilép a paraván mögül, és leül a tükör elé. Marija mögé lép és kifésüli, majd elkezdi összefonni a haját. Svetna az asztallapot bámulja, aztán egy pillanatra felpillant a tükörképére, de azonnal el is kapja a tekintetét. Miután Marija végez a fonással, feláll a székből. – Köszönöm. Gyere, menjünk reggelizni! Éhen halok! – lendületesen indul el az ajtó felé, Marija nyugodt léptekkel követi. Még csak huszonöt éves, gyakran mégis nagyon komoly.

Az étkezőben világosság és nyugalom honol, a hatalmas ablakokon besüt a reggeli nap. Marija a fal mellé áll. Dmitrij a cárral szemben ül, egy fahéjas csigát eszeget, másik kezével az asztallapon dobol. Svetna leül mellé, és tájékoztat egy felszolgálót az igényeiről: csokis müzlit szeretne enni. Amíg várja a reggelijét, figyeli a bátyját. Egy darabig cikázik a tekintete a doboló keze és az arca között, aztán nem bírja tovább:
- Mi bajod van? Úgy kopogsz azon az asztallapon, mint egy idegbeteg – a cárevics abbahagyja a ritmus adását, és a húgára pillant.
- Semmi bajom. És nem vagyok idegbeteg – Svetna reakciója híján csendben folytatja az evést. – Apa, akkor ma jön látogatóba az igazgató? – Fjodor lenyel egy korty kávét, aztán rájuk néz sötétkék szemeivel.
- Igen. Hatra beszéltem meg vele, addigra legyetek itthon, és lehetőleg ne legyetek nyakig porosak meg sarasak – Dmitrij vigyorogva a húgára mutat.
- Nem is szoktam összekoszolni magam... Csak ritkán. Ha kimegyek a lovakhoz. De ez mindenkivel megesik néha – a lány vállat von, és enni kezdi az időközben elé rakott müzlit. – Jut eszembe, Dmitrij, te jössz velünk? Saphirához megyünk, és biztosan Zoloto is örülne neked.
- Nem is tudom, elég elfoglalt vagyok... - a homlokát dörzsölgeti.
- Dehogy vagy elfoglalt, csak az akarsz lenni újabban – a lány forgatja a szemét. Mindenki tudja, hogy neki van igaza: Dmitrijnek semmi különösebb dolga nincs.
- Jó, elmegyek veletek – feláll az asztaltól. – De akkor átöltözök lovaglóruhába. Várjatok meg! – felsiet a lépcsőn. Svetna az asztalra könyököl, és elkalandozva nézi a tapétát: fehér alapon pezsgőszínű kétfejű sasok. A Romanovok címere. A gondolataiból egy hangos, női hang zökkenti ki.
- Velikaja Knyazsnya! Svetna kedves! – Anke leteszi a kezében tartott tálat és a lányhoz siet. Őszülő haját kontyba fogta a tarkóján. Kissé telt, kedves arcú nő, mosolyogva siet hozzá.
- Anke! – Svetna felugrik a székből, és megöleli a szakácsnőt. – Sajnálom, hogy tegnap este nem mentem le hozzád. Elég fáradt voltam. Hogy vagy? – közben kicsit hátrébb lép.
- Ugyan, ugyan! Semmi gond, drágaságom! Én remekül vagyok. És te? Jól aludtál? Mindened megvan a szobádban? Nem vagy éhes? Elég keveset ettél – a félig lévő müzlis tálra pillant, majd vissza Svetnára.
- Én is remekül vagyok. És persze, minden megvan. A müzli elpusztítása még folyamatban van, utána már biztosan nem leszek éhes – rámosolyog.
- Szuper. Gondolom, sok terved van mára, nem is tartóztatlak. Jó szórakozást a mai naphoz! – Svetnára mosolyog, majd Fjodor felé fordul, fejet hajt. – Ő Cári Fenség! – kisiet az étkezőből, Svetna pedig visszatér az evéshez. Dmitrij letrappol a lépcsőn.
- Mehetünk! –a húga is felpattan a székről, és elindul a bátyja mellett az ajtóhoz. Marija követi őket. Az ajtóban Svetna megáll és pacsizik az egyik testőrrel.
- Jó reggelt, Vlagyi! Hogy van ma reggel?
- Jó reggelt, nagyhercegnő! Mint mindig. És ön?
- Szintúgy – tovább megy, a kocsik felé siet. Szergej már ott vár rájuk, szokásosan napszemüvegben. Svetna lekapja a fejéről és magára teszi. – Jól áll? – Szergej immár napszemüveg nélkül néz rá.
- Nekem jobban – a lány veszi az adást, és visszaadja neki. – Köszönöm – kinyitja az ajtót, és Svetna-Dmitrij-Marija sorrendben beszállnak. Szergej beül előre. – Hová megyünk?
- A lovakhoz – mondja Svetna, miközben beköti magát. A férfi beindítja a motort, és kihajt az útra.

Az istálló a városon kívül, egy hatalmas birtokon áll.Amerre ellát a szem, mindenhol zöld mezők és erdő terül el. A karámfák barnák vagy fehérek, a főépület több emelet magas, gyönyörű ház. Az istállókat kőoszlopok tartják, a falai hófehérek, láthatóan frissen meszeltek. Lovászok és istállófiúk vezetnek lovakat a legelőre, vagy be onnan. Láthatóan értékes lovak, a szőrüket fényesre kefélték, a sörényüket összefonták. A parkolóban Svetna kipattan a kocsiból.
- Ez meseszép! – körülpillant. Dmitrij és Marija is kiszállnak, együtt indulnak a főépület felé.

Fel-alá rohangáló embereket kerülnek ki. Egy fiatal férfi siet feléjük, nem lehet több harmincnál. A léptei magabiztosak, rugalmasak. A haja rendezett, szimpatikus arca van. Amikor hozzájuk ér, enyhén meghajol.
- Cárevics, Nagyhercegnő! Kimondhatatlanul örülök! Fekete Péter vagyok– Dmitrij kezet nyújt neki.
- Úgy szintén! Dmitrij Iwan Fjodorovics Romanov– kezet fognak. Svetna próbál nem nevetni, de a férfi neve megmosolyogtatja. Ő is kezet nyújt neki.
- Svetlana Anastasija Fjodorovna Romanova – közben barátságosan mosolyog. Azt kívánja, bár egyedül maradna, hogy kicsit nevessen. Fekete Péter! Szegény ember!
- Jöjjenek! Behozom a lovakat! – elindulnak az egyik legelő felé. Hatalmas, zöld, és lovak szaladgálnak rajta. Egészen az erdő széléig tart.
- És mondja, sikerült megoldani az íjászpályát? – érdeklődik Svetna. Péter hátra fordítja a fejét.
- Persze. Az egyik legelőből elkerítettünk egy kicsit, még árnyék is van rajta. Minden megoldható, Velikaja Knyazsnya – a lány szemei felcsillannak.
- Ön beszél oroszul? – reménykedik. Bár anyanyelvi szinten beszéli a magyart, jobban szeret oroszul megszólalni.
- Nem. Csak néhány kifejezést tanultam meg, hogy ne legyek tájékozatlan – vállat von. Svetna bólint, és megáll a karámfánál. A távolban két fríz ló legel, az egyikőjük felemeli a fejét, a levegőbe szimatol. – Bemegyek értük...
- Hagyja csak – mondja Dmitrij, közben átmászik a karámfán. A húga követi, Marija és Szergej teljes lelki nyugalommal figyelik őket. Svetna és Dmitrij elindulnak a lovaik felé. Félúton járnak, amikor a kanca tesz feléjük néhány lépést, aztán megáll és vár. A mén egy lépést sem tesz, amíg oda nem érnek.
- Saphira! – Svetna csettintgetni kezd a nyelvével, a lova pedig felé üget. Dmitrij hiába próbálja odahívni Zolotót, kénytelen ő odamenni. Amikor megpróbál felszállni a hátára, a mén arrébb lép, felhúzza az orrát.
- Megsértődtél? – a fiú nevet. – Ugyan már. Gyere vissza! – a fríz továbbra is durcásan pillant a gazdája felé. Dmitrij elkezdi simogatni Saphira orrát. Zoloto lejjebb ereszti a fejét, rájuk néz. Saphira, te vagy a világ legszebb lova! Komolyan, nem is értem, hogy lehettek testvérek ezzel az öntelt gebével! – sunyin a saját lova felé pillant, aki elindult feléjük. Amikor odaér, elkezdi lökdösni Dmitrij kezét, a fiú és Saphira közé furakodik. – Na, ugye, nem vagy te olyan sértett, igaz? – felhúzza magát a hátára. Svetna követi a példáját, és szőrén ülve indulnak vissza a karámhoz. Péter feléjük kiált.
- Nem szeretnék beleszólni, de biztosan jó ötlet... - Szergej a vállára teszi a kezét.
- Nyugalom.
- Én nyugodt vagyok, de mi van, ha leesnek? Kobak sincs rajtuk – a testőr nagy levegőt vesz. Tudálékosnak tartja a fickót.
- Nincs, és ez tényleg nagy hiba, de ezen a 200 méteren nem valószínű, hogy bármelyik ló kiugrik alóluk. Főleg ez a kettő nem. Szóval, mint mondtam, nyugalom – a fiatalok közben odaérnek, Szergej szigorúan pillant rájuk. – Kobak luxus? – Dmitrijt látszólag nem igazán érdekli a kérdés. Svetna lesüti a szemét.
- Bocs, Szergej... - lecsusszan Saphira hátáról.
- Én nem haragszom. Na, gyertek, bent vannak a sisakjaitok – a férfi elindul, de a nagyhercegnő nem követi, a bátyjával ellentétben.
- Kihoznád nekem? Addig én felnyergelem Saphirát – közben a ló nyakának dől.
- Őfelsége magának nyergeli a lovat? – Péter elképedve pislog.
- Az én lovam. Én nyergelem – Svetna vállat von. Ez teljesen természetes: a lovagláshoz a felszerszámozás is hozzátartozik. A férfi felvont szemöldökkel bólogat.
- Végül is... Teljesen jogos – elindul az istálló felé. – Erre tessék! – a lány elindul utána, maga után hívva a lovat. Marija mögöttük halad.
Van egy hangulata annak, amikor egy lovardában nyüzsögnek az emberek. Svetna mindent alaposan megfigyel: hol vannak a karámok bejáratai, merre mennek az emberek, melyik bokszban milyen ló van. Amíg Pétert várják a nyereggel, alátéttel és kantárral, Saphira nyugodtan áll a lány mellett, meg sem rezdül. Marija elkezdi cirógatni a füle tövét, Svetna az udvarhölgyére néz.
- Annyira tetszik ennek az embernek a neve! – elneveti magát. Marija is szélesen mosolyog.
- Szegény, milyen lehetett neki kisgyerekként egy kártyaparti – a nagyhercegnő bólint, és visszafogja a kacagását, mert az emlegetett közeledik a folyosó túlsó feléről. Az alátét a nyereg alatt, rájuk akasztva hozza a kantárt. Svetna átveszi tőle, és amikor visszafordul, meglepve veszi tudomásul, hogy Zoloto önállósítva magát, követte őket. Amíg ő felnyergeli Saphirát, Péter a cárevics lovát szerszámozza. Gyorsan végeznek, utána a férfi előkészít még két lovat: egy almásderes heréltet és egy pej kancát.

A négy lóval az istálló előtt várják Szergejt és Dmitrijt, akik rövidesen fel is tűnnek a főépület felől. A fiú karba tett kézzel lépked, a fejére már feltette a kobakot. A Nap fényesen süt, még a nyár utolsó sugarai érik a földet, mielőtt elérkezik az ősz.
- Megsülök! – jegyzi meg Svetna, mikor a bátyja és a testőr odaér.
- Átérzem – Dmitrij fellendül a lova hátára. A húga követi a példáját, Marija a pej kancára ül, Szergej az almásderesre. A testőr fején szintén sisak van; odaléptet Svetnához és Marijához, mindkettejük kezébe kobakot ad. A lányok a fejükre teszik. A nagyhercegnő az erdőbe vezető ösvény felé pillantgat.
- Járható? – a kinézett útvonal felé mutat, Péterre nézve. A férfi bólint.
- Csak egyenesen. El sem lehet tévedni rajta, de ha most megbocsátanak, nekem van egy kis dolgom, ha bármi gond van, hívjanak – egy névjegyet ad Szergejnek, ő pedig zsebre teszi.
- Köszönjük! – Svetna elindul, Dmitrij mellette halad. A cárevics arca rezzenéstelen, mintha nem érdekelné, mi van körülötte, ellenben a húga kíváncsi tekintettel vizslat mindent. Marija és Szergej mögöttük halad. – Dmitrij!
- Svetna? – fordul felé, felvont szemöldökkel.
- Mi bajod? – kicsit dühösen, de aggodalommal telve kérdezi.
- Honnan veszed, hogy bármi bajom van? – a fiú összehúzza a szemeit.
- Mióta elindultunk Szentpétervárról, olyan vagy, mint egy tál káposzta! – a bátyja kérdőn néz rá, ezért kifejti. – Savanyú vagy és értelmes ember nem szól hozzád.
- Hozzám szóltál, öngól! – Dmitrij nevet, de Svetna megrázza a fejét.
- Engem nem versz át.
- Rendben – sóhajt. – Örülök, hogy te jól érzed magad itt, de nekem semmi kedvem ehhez a gimnázium dologhoz. Nem tudom, miért van erre szükség, ha eddig megvoltunk a magántanárokkal – gyorsít a lépésen, így egy lóhosszal Svetna elé kerül.
- De apa elmagyarázta. Ismernünk kell az embereket, más országokban is. És erre a legjobb mód, ha hétköznapi kamaszokkal járunk egy osztályba – magyarázás közben utoléri a fiút. – És addig még van... - elgondolkodik, majd hátrafordul. – Marija, milyen nap is van?
- Vasárnap – Svetna visszafordul és elgondolkozik. Dmitrij felvont szemöldökkel néz rá.
- Jó, ezen nem tudok mit szépíteni... Kevesebb, mint huszonnégy óránk. De ne keseredj el ennyire, nézni is rossz! Próbáld meg várni egy kicsit! Nem lesz ez olyan rossz. Csupa kedves ember, érdekes tananyag... - mondaná még tovább, de a bátyja félbeszakítja.
- Persze! Neked érdekes lesz, mert mindent meg akarsz tanulni, még a legfeleslegesebb dolgokat is, de a nagy része, amit le fognak diktálni, szinte csak téged fog érdekelni. Engem ki lehet kergetni a világból például a fizikával vagy az irodalommal, te meg rajongsz még ezekért is. Ne próbálj meggyőzni, én máris utálom ezt az egészet – felhúzza az orrát, és előre szegezi a tekintetét. Svetnában felmegy a pumpa.
- Pedig rád fog férni! Öntelt vagy, de az emberekkel nem viselkedhetsz így, utálni fognak érte! Magadnak való, beképzelt, elkényeztetett ficsúr vagy!
- Te meg egy rózsaszín felhőkkel körülvett kislány! – vág vissza. – Javaslom, gyere elő az álomvilágodból, mert csúnyán pofára fognak így ejteni.
- Nem kértem a tanácsodat! – hátrafordul. – Menjünk vissza! Ez így élvezhetetlen! – Marija bólint, és megfordítja a kancát. Szergej a fiatalok mögé léptet a lovával, és elindulnak a fák árnyékában visszafelé. Mindenki csendben van a visszaúton, a hangulat feszült. Amikor visszaérnek, egy istállófiú elviszi a lovaikat és a kobakokat, Svetna sértetten elfordul a bátyjától.
- És neked most mi bajod? – veti oda félvállról Dmitrij, miközben a falnak támaszkodik.
- Ünneprontó vagy! Ne szólj hozzám! – összefonja a karjait.
- Gyerekes vagy – elindul a parkoló felé. A lány nem szól utána. Marija odajön hozzá, és kézen fogja.
- Szeretnél még maradni vagy menjünk? – Svetna szomorúan néz rá. Nem érti, miért bántja őt Dmitrij, pedig ő csak segíteni akar neki.
- Túl meleg van, hogy maradjunk. Menjünk vissza – elindulnak, Szergej közben odalép hozzá.
- Ne keseredj el. Majd hozzászokik a helyzethez, de ne erőltesd. Tudom, hogy jót akarsz – Svetna bólogat neki, hiszen végső soron igaza van. Nem várhatja el, hogy Dmitrij egyik napról a másikra hozzászokjon ehhez a helyhez.

A hallgatás még a kocsiban is tart. Senki nem szól semmit, csendben ülnek, amíg vissza nem érnek. A villában Svetna és Dmitrij mindketten a saját szobájukba sietnek. Svetna asztalán már ott vannak a 11.-es tankönyvek. Izgatottan siet oda, és nézegetni, lapozgatni kezdi őket. Kiemeli a három kedvencét: fizika, történelem, és irodalom. Leül egy fotelba, és tüzetesen átnézi a tartalomjegyzékeket. A könyvek teljes egészében magyarul vannak, de ez nem okoz neki gondot, hiszen remekül beszéli a nyelvet. A fizikatankönyv első leckéje az atomfizikáról szól. Svetna nekiáll, hogy elolvassa: nem tud a tanóráig várni ezzel!
Miközben teljesen belemerül az olvasásba, próbálja megtalálni a legkényelmesebb pozíciót, végül a „fejjel lefele" mellett dönt. Hajfonata a padlóra lóg, a lábaival megtámasztja magát a háttámlán. A következő órákban ilyen helyzetben böngészi át a leckéket, az érdekesebbeket – azaz szinte mindet – pedig tüzetesen átolvassa, a szómagyarázatnál kikeres dolgokat. Délután három körül azon kapja magát, hogy már a magfizikánál tart. Most már le kell állnom, mert unatkozni fogok az órákon! – gondolja, és a fizika helyett a történelmet veszi a kezébe. A tudás neki sosem kényszer, inkább a lehetőséget látja benne, az újdonságokat és az érdekességeket.
Az első lecke végén járt, amikor Marija bejött a szobájába.
- Látom, megkaptad a könyveid. Nem kényelmetlen ez a pozíció? – nevet, Svetna pedig elemeli a könyvet az arca elől, és hátrahajtja a fejét: fejjel lefelé néz az udvarhölgyére. – Komolyan, mint egy tudásszomjas denevér! – a nagyhercegnő is elneveti magát és megfordul, törökülésben ül a fotelon.
- Annyira érdekes az atomfizika! Meg a magfizika! És a Felvilágosodás! – lelkesen felmutatja a két tankönyvet.
- Tényleg nem tudod eldönteni, hogy reál vagy humán vagy, igaz? – mosolyog rá Marija.
- Nem – megrázza a fejét, és közben kisimít az arcából egy fonatból kiszabadult tincset. – Nem is igazán hiszek ebben a reál-humán dologban. Mármint, lehet, hogy az egyiket jobban érti néhány ember, de senki nem korlátozódik egy dologra.
- Lehet, hogy igazad van, de én sosem értettem a matekot meg a fizikát, ellenben a humán tárgyakkal. Mázlista vagy, hogy mindkettő érdekel. Így nem fogsz szenvedni a suliban – Marija letelepszik a kanapéra, Svetna vállat von.
- Remélem. Aztán lehet, hogy most még várom, kedden meg be sem akarok majd menni – nevet.
- Ne legyél Dmitrij! Belőle egy is elég! Szeress csak tanulni, mindenkinek könnyebb! – az udvarhölgy is nevet. Svetna kissé elkomorodik a bátyja neve hallatán.
- Annyira bánom ezt a mai délelőttöt! Nem kellett volna győzködnöm. Bocsánatot kellene kérnem – lesüti a szemét.
- Nem kellett volna, de ő is viselkedhetne, te nem akartál rosszat, és ő is sértegetni kezdett. Ettől függetlenül tényleg kérj bocsánatot, mert ő nem fog, ahogy ismerem. Sajnos – megcsóválja a fejét. Svetna feláll, és az ajtó felé indul, Marija csak a kezébe veszi a fizikakönyvet, beleolvas, aztán jó messzire leteszi magától.

Svetna kopog a bátyja ajtaján. Miután nem kap választ, megint kopog.
- Szabad! – szól ki Dmitrij. A nagyhercegnő bemegy, becsukja maga mögött az ajtót. A padlót tanulmányozva botorkál beljebb. Amikor felpillant, a cárevics kérdőn néz rá.
- Bocsánatot szeretnék kérni a mai miatt. Nem kellett volna erőltetnem, hogy jó kedved legyen, mert azt nem is lehet. Szóval ne haragudj! – nagy szemekkel néz a bátyjára.
- Nem haragszom. És igazad van – a lány felvonja a fél szemöldökét.
- Igen?
- Igen. Tényleg nem kellett volna erőltetned – Svetna csodálkozása annyiban marad. Persze, hogy ebben van igaza, és nem a hozzáállásában.
- Ó. Hogyne. Akkor béke van? – felé nyújtja a kisujját, Dmitrij pedig az övét.
- Béke – „kisujjat" ráznak. – Lassan le kellene mennünk, jön az igazgató – Svetna bólint neki.

A megbeszélt időben mindketten lemennek az étkezőbe. Az igazgató és a cár már ott ül, az idegen férfi ritkás hajú, középmagas, olyan ötven körüli. Apró, távol ülő szemeit feléjük fordítja. Feláll az asztaltól, Dmitrijhez lép, és kezet ráz vele.
- Juhász István vagyok. Nagyon örülök.
- Dmitrij Iwan Fjodorovics Romanov. Én is örülök – elengedik egymás kezét, és az igazgató most Svetnával fog kezet.
- Ön gondolom Svetlana nagyhercegnő – miután leülnek, belefog a mondandójába. – Elképzelni sem tudják, mennyire örülök, hogy a mi iskolánkba fognak járni. Elsősorban azért jöttem, hogy megismerjem önöket. A házirendet és egyebeket az osztályfőnökeik ismertetni fogják. Azt szeretném, ha megbíznának bennem, és ha bármi gond adódna, szólnának. Nem tudom, mennyire lesz nehéz beilleszkedniük, de abban biztos vagyok, hogy sikerülni fog, és mindketten remek eredményeket fognak produkálni. Úgy hallottam, szeretnek tanulni – itt Dmitrij felvonja a szemöldökét, de aztán nem szólal meg, csak hallgatja tovább. –és ez remek! Jó példák lesznek a többi diák előtt – a következő háromnegyed órában be sem áll a szája. Olyan felesleges információkkal látja el őket, mint a tanárok névsora vagy az osztálylétszámok. Láthatóan nagyon lelkes, de Svetna kezdi unni. Felüdülés, amikor az igazgatóúr végre felteszi a kérdést: - Van kérdés?
- Nincs! – szalad ki a nagyhercegnő száján. Juhász úr bólint.
- Remek! Akkor mindent megbeszéltünk.
- Így van. Köszönjük szépen a látogatást! A viszont látásra! – mondja a cár. A férfi biccent, és az ajtón át távozik.
-  Viszont látásra! - kis idő múlva hallják a bejárati ajtó csukódását. – Hála az istennek! – sóhajt fel megkönnyebbülten a cár. – Hihetetlen, mennyit tud egyszerre beszélni! – Svetna és Dmitrij helyeselnek. Miután csendben megvacsoráznak, a nagyhercegnő felsétál a szobájába. A holnapi felszerelése kimerül a tolltartójában és egy jegyzetfüzetben, ezeket az asztalára készítették. Miután lefürdik és fogat mos, az ágyában fekve néz ki a hatalmas ablakon, ami a kertre néz. Ki van világítva, egy kis tó is van benne, a vízen játszik a fény. Ezt a képet látja, mielőtt elnyomja az álom.

*Velikaja Knyazsnya=Magyarul a "nagyhercegnő" felel meg ennek a kifejezésnek.