Az étterem utcáját lezárták, Szergej most a rendőrautók mellett áll meg, és lehúzza az ablakot, amikor a tiszt odalép.
- Szép napot! – köszön, miközben a testőr által átnyújtott papírokat nézi át. Bólintva visszaadja, és jelez a társainak, hogy átengedhetik a menetet. Nem ám csak egy kocsit. A Romanovok mögött és előtt további sötétített ablakú jármű halad, amik egyrészt biztonsági okokból jönnek, másrészt utat nyitnak előttük, hogy Szergej ne kapjon idegbajt a forgalomtól. Svetna a kívülről sötétített ablakon néz kifelé, és a környéket pásztázó rendőröket figyeli, amíg el nem tűnnek a szeme elől. Az egész utca üres, még a sajtósokat sem engedik be. Szergej közvetlenül a bejáratnál parkol le. Amikor kinyitja az ajtót, Dmitrij úgy tesz, mint aki éppen a szájához emel egy üveg alkoholt, közben vigyorogva Szergejre néz.
- Látom, kialudtad magad, Dmitrij, és a másnaposságból is kigyógyultál – motyogja Szergej a napszemüvege mögött. A fiú veszi az adást, és komoly arccal száll ki. Őt követi a húga és az apja. Körülöttük szinte mindenhol testőrök állnak, és nagyon figyelnek mindent. Szergej megint remek munkát végzett kapitányként, hiszen egy légy sem szállhatna le anélkül, hogy valaki észrevegye. Svetna némelyik, barátságosnak ismert gárdistára rámosolyog, ők pedig viszonozzák a gesztust. Azt gondolná az ember, egy ekkora felhajtás csupa ridegség, és senki sem ismer senkit. A nagyhercegnő ismeri a rájuk vigyázó emberek többségét. Ha nem tudna róluk semmit, csak annyit, hogy a biztonságáért felelnek, nem tudna bízni bennük, és egy esetleges krízishelyzetben nem érezné magát biztonságban. A nagyhercegnő a fejét felemelve szemügyre veszi a környékbeli épületeket.

Az egyik emeletes ház második emeleti ablakából egy kislány néz feléjük. Amikor összeakad a tekintete Svetnáéval, óvatosan integet neki. A nagyhercegnő ugyanígy integet neki vissza, aztán rámosolyog a kicsi, szőke lányra. A csöpp kislánynak is mosolyra húzódik a szája, és egy pillanatra eltűnik az ablakból. Amikor visszatér, egy műanyag korona van a fején. A nagyhercegnő felemeli a karját, és úgy integet fel neki, ahogyan a kameráknak szokott. A könyöke derékszögben áll, és jobbra-balra fordítgatja a kézfejét. A kislány nevetve utánozza a mozdulatot.
- Svetna, ideje lenne neked is bemenned – lép mellé Szergej, és abba az irányba néz, amerre védence mosolyog.
- Jó, persze... - mondja szórakozottan. A kicsi lány valamit piszkál odabent az ablak alatt, aztán egy papírrepülőt mutat. Svetna int neki, hogy dobja le. A repülő jó pár méterrel arrébb landol, mint ahol áll, de egy testőr felveszi neki, és átadja. Széthajtja a lapot, és egy esetlen kézírással odafirkált üzenetet lát.

„Igazi hercegnő vagy?"

Svetna felemeli a fejét, és boldogan mosolyogva bólint. A kislány lelkesen mosolyog vissza, és egy újabb papírrepülőt dob le. Ekkora odalép hozzá az anyukája, és eltereli az ablaktól, miközben ő szőke tincsei alatt magyaráz neki valamit. Visszainteget a nagyhercegnőnek, mielőtt eltűnik a szobában. A lány kézhez kapja a repülőt, és széthajtja.

„Réka vagyok."

Gondosan összehajtja a lapokat, és a kicsi táskájába rejti. A hírnév szép oldala, amikor gyerekek ismernek fel, és kérdeznek. Ők még mernek kérdezni, hátsó szándékok nélkül. Nekik bármikor, bármiről hajlandó válaszolni.

Szergej oldalán besiet az étterembe, és a kissé túldekorált asztalhoz ül, az apja baljára. Az asztal alatt Dmitrij kicsit megrúgja a lábát. Kérdőn pillant rá, a cárevics pedig eltátogja a kérdést, amiben arról érdeklődik, hol volt. A lány legyint, hogy majd elmeséli.
Talán öt perc sem telik el, amikor a nagykövet ősz, szakállas arcát pillantja meg az ajtóban. A cár feláll az asztalfőről, és kezet ráznak. Az ősz hajú férfi a másik asztalfőre ül, balján a feleségével. Jobbjára, és így Svetna mellé Alexander ül. Dmitrij arca mindent elárul. Sötétkék szemeivel szikrát szór a „szemtelen rohadékra". Ő csak alattomosan rámosolyog a cárevicsre, aki ettől csak még inkább ideges lesz, és a száját összeszorítva fogja vissza magát.
- Hogy érzi magát, cárevicsúr? – teszi fel a kérdést, amit minden alkalommal illik feltennie.
- Határozottan jól éreztem magam, köszönöm – feleli fagyosan Dmitrij, a múlt idővel jelezve, hogy már nem. Esze ágában sincs viszonozni a képmutató kérdést, hiszen őt nem érdekli, hogy érzi magát Alexander.
- Örülök, hogy ezt hallom – mondja unottan az ifjú, közben Svetna felé fordul. – Mint mindig, ma is határozottan csinos, nagyhercegnő. Sőt, még a szokásosnál is jobban kitett magáért. Semmi sem – ezt a két szót kihangsúlyozza. – múlhatja felül a szépségét – Svetna kényszeredett mosolyra húzza a száját. Kedves bók is lehetne, amit Alexander mondott, de az utolsó mondat minden volt, csak éppen kedves bók nem. Szépen megfogalmazva fejezte ki, mennyire semmibe veszi őt, ha elvonatkoztat a külsejétől.
- Köszönöm, Alexander úrfi. Ahogy észreveszem, a látása megint felülmúl Önben minden mást – viszonozza elégedett mosollyal a sértést a nagyhercegnő. Ha neki csak a csinos kis pofija van, akkor szembesíti a csevejpartnerét, véleménye szerint hol hordja az eszét. Alexander tekintete egy pillanatra megkeményedik, és elég ijesztő pillantásokat küld Svetna felé. A lányt kirázza a hideg, és már nem is olyan biztos benne, hogy jó ötlet túlfeszíteni azt a bizonyos húrt.

Dmitrij igyekszik az apja és Mr. Johnson beszélgetésére figyelni, tanulni belőle, hiszen azt kellene tennie, de közben akaratlanul is a húgára figyel. Nem tetszik neki, hogy Alexander ennyire el tudja hallgattatni egy pillantással, vagy egy mondattal. Nem kellett volna engednie, hogy egymás mellett üljenek. Szegény Svetna nem néz ki túl jól, mitöbb, olyan, mint ha bármelyik pillanatban kirohanna onnan. A cárevics nem is csodálja ezt, ha ő ülne Alexander mellett, és ő hallgatná virágnyelven a sértéseit, vagy éppen a túlságosan is cifra bókjait, ő sem élvezné a társaságot. Csakhogy neki most arra kell koncentrálnia, miről beszél az apja. Eddig a tűz eloltását járták körbe, de amíg a fiú nem figyelt, témát váltottak.
- Sajnálatos dolog – mondja a cár -, de nem volt tudomásunk róla, mire készülnek az embereink.
- Az önök katonái miatt amerikai civilek kerültek kórházba, többek életüket vesztették. A sajnálata nagyon kedves, de nem sokra megyünk vele. Ha támadásra tud parancsot adni, Fjodor Romanov, akkor fogja is vissza őket, ha el kívánja kerülni a nyilvánvaló következményeket! – mondja a nagykövet kissé talán túl indulatosan. A nagyhercegnő összerezzen, és felkapja a fejét. Miről van szó egyáltalán? Milyen katonák?
Fjodor kissé megütközik rajta, hogy hirtelen ilyen nyíltan tárgyalnak. A kezdeti meglepettség pillanatok alatt átcsap aggodalomba, amikor meglepett lánya arcára néz. Svetna semmit sem tud, és arra számított, a köntörfalazás miatt most sem fog semmi a tudomására jutni. Borzalmasat tévedett.
- Mint mondtam, nem mi adtunk nekik parancsot, és megkapták a megfelelő büntetést, a felelősséget pedig vállaljuk értük, amennyiben önök is azokért a katonáikért, akik a mieinkre gyújtották a laktanyát. Azt hiszem, ha csak a vádaskodás végett gyűltünk össze, nincs miről beszélnünk.
- Lenne miről beszélnünk, csakhogy egyesek – pillant végig a Romanov-család tagjain. – orosz mentalitást követve borzalmas dolgokat követnek el, aztán hárítják a felelősséget, és nem akarják elszenvedni a következményeket – a nagyhercegnő szemöldöke kissé felszalad. Őt aztán nem zavarja, ha nem hajbókolnak előttük, de eddig senki sem mert ilyen stílusban beszélni az apjával. A nagykövet vagy túl sokat képzel magáról, vagy túl biztos az állásában.
- Szóval, azt állítja, a nyilvánosság előtt kellene vállalni, mi folyik Alaszkában? – teszi fel a kérdést a cár. Felőle aztán világgá kürtölhetik, de miután az USA katonái, szintén parancs nélkül támadtak vissza, ebből mindkét fél rosszul jönne ki.
- Nem vállalni kell, hanem véget vetni neki, utána kárpótolni a károsultakat – jelenti ki nyugodtan a nagykövet.
- Az önkényesen cselekvő katonákat hazahívtam, és mint említettem, megkapták a tetteikért járó büntetést. Akik jelenleg ott tartózkodnak, legfeljebb megvédik magukat. Ha valakinek, akkor önöknek kellene befejezni a csetepatét. Sajnos mi kezdtük el, akaratunkon kívül, de ennél jobban nem tudjuk befejezni.
- Ahogy említettem, hárítják a felelősséget – feleli a nagykövet. Dmitrij feljebb emeli a fejét, és mély levegőt vesz. Svetna nagyot nyel. Tudja, mit jelent, ha a bátyja így viselkedik.
- Nem hárítjuk a felelősséget, azt már vállaltuk. Éppen a megoldást próbáljuk megtalálni, de ebben önök nem partnerek – szól a cárevics hűvösen. Alexander is olthatatlan vágyat érez, hogy beszálljon a vitába.
- A megoldás egész egyszerű lenne, de Oroszország túl büszke hozzá. Ilyen ruhákra van pénz – méri végig Svetnát ültében, amitől a lányban felmegy a pumpa. -, de a katonáik lázongása miatti károsultaknak nem fizetnek kártérítést. Mindenkinek jobb lenne, ha a nagyhercegnőn kevesebb anyag lenne – vonja le a konklúzióját, amitől megfagy a levegő. Svetna, miután összeszedi magát annyira, hogy körül tudjon nézni, először Dmitrij arcát látja meg. A cárevics elvörösödik a dühtől, és olyan indulatosan néz a nagykövet fiára, mintha ott helyben nekiugrana, ha nem lenne köztük asztal. A lány ezután az apja felé néz, aki feláll az asztaltól.
- Ezen, lányomhoz intézett, erkölcstelen megjegyzés után, tényleg nincs miről beszélnünk ma. Mr. Johnson, ha a fia nem tudja tiszteletben tartani a másik tárgyaló felet, akkor ne hozza magával ilyen helyre! További szép napot! – kifelé indul. Dmitrij és Svetna követik, közben a lány a bátyjába karol. Kedves gesztusnak tűnhet, de valójában azért teszi, hogy a cárevics ne ugorjon neki Alexandernek. Abból ők jönnének ki rosszul.

Fjodor a normális vérnyomás duplájával siet a sajtótájékoztató helyszínéül szolgáló terembe. Elég nagy hely, két mikrofonállvány van felállítva, két oldalt a zászlókkal. A helyiségben már gyülekeznek az újságírók és stábok. A cár próbál nyugalmat erőltetni magára, de magában átkozza a percet, amikor eldöntötte, Svetna is velük jön. Nem zárhatja ki teljesen a politikai életből, de Alexander Johnsontól igazán távol tarthatná, ha lehetősége van rá. Talán kicsit túlzás volt ennyi miatt otthagyniuk az asztalt, de akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak. Dmitrijt is egy hajszál választotta el attól, hogy valami butaságot csináljon, Svetnának pedig valószínűleg borzalmasan kínos volt a helyzet. Nem tűri meg, hogy úgy beszéljenek a lányáról, mintha egy utcáról berángatott, üresfejű liba lenne, akire akármit mondhat az a neveletlen kis ficsúr.

A cár a mikrofon mögé lép, és miután a nagykövet is elfoglalja a helyét, megköszörüli a torkát. Az elkövetkezendő percekben mindketten a szokásos, sablonos szövegekkel traktálják a sajtót. Hogy a két ország diplomáciai kapcsolata hibátlan, és bármilyen probléma is merüljön fel, könnyen megoldják, a tűz eloltása ebben a percben is folyik, meg a többi olyan dolog, amit bárki összehordhatna. Az alaszkai eseményekről csak nem számolhatnak be, az ebédet megszakító megjegyzésről meg pláne.
Svetna csendben áll Dmitrij mellett, amíg az apjuk beszél. Az a megjegyzés kissé felzaklatta. Hogy mondhat valaki ilyet? Alexander egészen biztosan őrült! Ha lenne egy kis sütnivalója, nem mert volna ilyet kiejteni a száján. A nagyhercegnő összekulcsolja maga előtt a kezeit, hogy ne piszkálja vele a ruháját. Régi rossz szokás, hogy ha valami felzaklatja, nem tud nyugton lenni.
- Lehet tudni valamit az oltóberendezésről, nagyhercegnő? – szegezik neki a kérdést. A lány, mivel ő sem tud semmit, ködösíteni kezd.
- Bizonyára – feleli. Az újságíró csalódottan néz rá. Ennél azért több információt várt. A következő fél órában hasonló kérdésekre, hasonló válaszokat ad. Végül fáradtan, és kissé rosszkedvűen ülnek be a kocsiba.
- Megmagyaráznátok, mi folyik Alaszkában? – kérdezi Svetna. Igazán hálás lenne érte, ha beavatnák, mi miatt szenvedett végig órákat Alexanderrel egy légtérben.
- Ez nagyon hosszú, angyalkám – mondja szelíden az apja.
- Időnk, mint a tenger!
- Semmi érdekes. Tényleg. Kicsit összekaptak a katonáink az ottaniakkal, de már minden rendben – vázolja Dmitrij. A legszebb a magyarázatában, hogy nem hazugság, de nem is a teljes valója a történteknek.
- Gondolom – motyogja a nagyhercegnő. Az ő rossz szokása a ruhája piszkálása, a bátyjáé és az apjáé meg, hogy nem avatják be teljesen a fontos ügyekbe. Pedig, ha igazán átgondolja, érdekli őt, mi folyik körülötte. De mit tehet, ha egyszerűen harapófogóval sem tudna többet kiszedni belőlük?

***

Az ebéd elég hangulatromboló volt, aztán még Adritól is kapott egy elég baljóslatú üzenetet. Amíg a barátnőjét és annak öccsét várja, Nutellát kanalaz. Az emeleti szalonban kinyitja az ablakot, és elterül a kanapén, közben próbálja összeszedni magát lelkileg. Nincs különösebb oka az orrát lógatni, mégis rossz passzban van. Különös érzések kavarognak benne, nem tudja beazonosítani őket. Leginkább a félelemhez hasonlítanak, de ezeket nem tudja mihez kötni, vagy legyőzni őket. Szorítást érez a szíve környékén. Minden túl sok most neki. Hiányzik az otthona, nem érti, miért mérgesedik el a viszonyuk az USA-val, és hirtelen magányosnak is érzi magát. Most miért van ennyire egyedül? Máskor könnyedén kiönti a szívét Marijának, vagy az apjának, olykor Dmitrijnek, vagy éppen Ankénak. Itt van neki Adri, és Noah is meghallgatná... De ezt most senki sem értené. Még ő sem tudja, mi ez az indokolatlan letargia. Egyetlen dolog biztos csak: ezt nem egyetlen indok váltja ki belőle.

Hallja, hogy kinyílik a kapu. Vesz egy mély levegőt, és az ablakhoz sétál. Odalent Adri cipeli Xaviért. A kisfiú meglátja őt odalentről, és boldogan integet neki. Svetna elmosolyodik, és visszainteget, miközben a barátnője sietősen bejön. A nagyhercegnő elindul lefelé, hogy eléjük menjen. Az előszobában Adri le sem veszi a kabátját, csak a kisöccséről hámozza le a felesleges rétegeket, aztán felegyenesedve Svetna felé fordul.
- Köszönöm – mondja. Az arca kissé sápadt, és mintha kétségbe is lenne esve. – Ne haragudj, hogy rád sózom, de oda nem szívesen vinném magammal, és apa is dolgozik... - hadarja. A nagyhercegnő a vállára teszi a kezét.
- Semmi baj. Nyugalom. Minden rendben lesz, intézd el azt a nézeteltérést, Xavra vigyázok, de akkor te meg magadra!
A lány bólogat kék tincsei alatt.
- Valahogy majd meghálálom – eztán az öccséhez fordul, aki az óriási helyiséget bámulja. – Viselkedj rendesen, és ne törj el egyetlen méregdrága, kétszáz éves porcelánvázát se, rendben? És hallgass Svetnára!
- Jó – bólogat a kisfiú, miközben pacsira nyújtja a kezét a nagyhercegnőnek. Nem először találkoznak, és határozottan kedvelik egymást. A kisfiú határozottan hasonlít a nővérére: fekete haja és kék szeme van, ami erős kontrasztot alkot sápadt bőrével. Svetna pacsizik vele.
- Jól elleszünk.
Adri bólint, aztán kisiet. A lány próbál nem arra gondolni, a barátnőjének milyen nézeteltérést kell elsimítania az utcai bandájában. Nem mer arra gondolni.

Xaviért kézen fogva felsétál a szobájába, és leül a kanapéra. A kisfiú követi a példáját.
- Na, mihez lenne kedved, kislegény? – mosolyog rá. A kisfiú vállat von.
- Nem tudom – körül néz. – Jó nagy ez a szoba. Az egész a tiéd?
- Igen – bólint a lány.
- És te ebben a kastélyban élsz? – pislog kíváncsian.
- Ó, ez nem kastély. Csak ház. De igen, itt lakok.
- Adri azt mondta, te Oroszországból jöttél, és ezért nem fázol még most sem, pedig nekem már kabátot kell felvennem. Ott tényleg mindig esik a hó?
- Nem mindig, de sosincs túl meleg – mosolyog kissé elvarázsoltan Svetna. Honvágy, honvágy, honvágy...
- Én nagyon szeretem, ha esik a hó. Adri és apa mindig épít velem hóembert a játszótérre. Régen anya is épített velünk, de aztán elment – von vállat Xaviér. – A te anyukád hol van, Svetna? – pislog kíváncsian. A nagyhercegnő torka összeszorul. Fogalma sincs, hol van az anyja. Igazából a nevén és a tizenhét évvel ezelőtti kinézetén kívül alig tud róla valamit. Jelizaveta Zimanova orosz cárné a lánya születése után itt hagyott csapot-papot, és lelépett a palota egyik kertészével. Svetna, ami kicsit még tud róla, úgy kaparta össze magának. Például, hogy micsoda botrány volt körülötte, és sokan nem hitték el, hogy a nagyhercegnő a cár lánya. Ma már persze mindenki tudja, hogy nem egy kertész gyereke. Svetna hazudna, ha azt mondaná, nem kíváncsi az anyjára, de sosem érzett rá égető vágyat, hogy annak a nőnek a szemébe nézzen, aki összetörte az apja szívét, és olyan könnyen mondott le róla és a bátyjáról, mint más egy pár cipőről.
- Valahol nagyon messze – suttogja maga elé.
- Szoktál találkozni vele? – Xav ártatlan kíváncsisággal néz rá. A nagyhercegnő nem tud neheztelni rá emiatt.
- Nem. Az a helyzet, hogy nem ismerem. Anyukád meg szokott látogatni titeket? – Svetna tudja, hogy Adri szülei elég csúnyán váltak el. Az anyjuk alig néz feléjük, de azért a nagyhercegnő reménykedik, hogy a kicsi Xavval törődik.
- Néha – von vállat. – Volt már olyan, hogy eljött karácsonykor! – meséli lelkesen. Svetnának a szíve is belefacsarodik, hogy örül a kisfiú annak, hogy az anyja egyszer feléjük nézett karácsonykor. Ennyi idősen nem szabadna ilyen dolgokat tapasztalnia senkinek!
- Tényleg? Az szuper! – mosolyog rá, és osztozik a kicsi örömben.
- Igen! Apa nem szereti, ha jön, mindig veszekednek. Adri olyankor a szobámba küld. Azt nem szeretem.
- Megértem. Nem jó, ha veszekednek.
- Nem ám –rázza a fejét a kisfiú, és egy asztalon hagyott könyvet lapozgat. – Milyen furcsa betűk!
- Cirillel van írva. Oroszul – magyarázza Svetna mosolyogva.
- Adri is ilyeneket szokott mostanában olvasni. Azt mondja, kell a továbbtanuláshoz.
Svetna meglepve vonja fel a szemöldökét. Hova akar Adri továbbtanulni?
- Nos, az lehet... - gondolkozik el.

***

Miután Adri visszaér, és fáradtan megköszöni Svetnának a gyerekfelvigyázást, a nagyhercegnő egyedül sétálgat a villában. A zongoraszoba irányába kanyarodik, és meghall egy ismerős dallamot. Gyorsít a lépésein, és kopogás nélkül ront be a hófehér ajtón. Dmitrij a fekete zongora mögött ül, és egy olyan dalt játszik a hangszeren, amit mindketten túl jól ismernek. A dallam egyszerre lesújtóan szomorú, megnyugtató, és élettel teli. Különleges elegy, ami egyszerre lüktet a nagyhercegnő szívverésével. Kicsi gyerek kora óta ismeri ezt a dalt, ahogy a cárevics is. Nem tudná megmondani, mikor hallatta először, vagy mióta tudja eljátszani és énekelni. Gyakran olyan érzése van, ez a dallam velük egy idős.
Csendben közelebb lépked, odahúzza a másik zongoraszéket, és bekapcsolódik. Ő játssza a magas, míg Dmitrij a mély hangokat. A megfelelő ütem után egyszerre kezdik el énekelni a szöveget:

Hol vagy most? Nélküled várok, a félelem mardos,
Hangod nem hallom, túl sötét az éj,
Gyere közelebb, fogd meg most kezem,
Mától semmitől sem félek!

Hol vagy most? Hiányzol, düh mardos, vihar tombol,
Itt hagytál, magunkra utaltál, az éj sötét,
Sírást hallanak a csillagok,
De mától semmitől sem félek.

Hol vagy most? Itt ülök, tömegben, egyedül,
Mégsem vagyok magányos, kelj fel Nap,
Lesz még fény, a ragyogás, velük kísér,
A félelem megint él.

Hol vagy most? Messze már, mégsem zavar a hiány,
A Ragyogással ülök itt, a Föld mellettem fordul át,
Félelmem most újra él, nélkülük semmit sem ér.

Az utolsó hangok eljátszása után csendben ülnek. Utoljára otthon zongoráztak együtt. Pár perc múlva felállnak a zongorától, és kisétálnak.
- Jó éjszakát! – mondja Svetna.
- Jó éjszakát! – feleli Dmitrij. Mindketten a szobáikba mennek.

***

Fjodor fürkészően pillant az irodájában ülő két személyre. A tegnapi ebéd ellenére továbbra is határozott célja, hogy segítsen eloltani a lángoló kutakat.
– Mondják, Uraim, ne kíméljenek! –sóhajt a cár. - Látom az arcukon, hogy valami komoly baj van – a vele szemben ülő két férfi arca tényleg nem sugárzik az örömtől.
– Khm, Felség! – köszörüli a torkát Grigorij Szmirnov, a külügyminiszter. - Ma reggel az amerikaiaktól megjött a hivatalos felkérés a szállításra, de van egy problémánk.
– Engedje meg miniszter úr, hogy átvegyem a szót! – vesz mély levegőt a főmérnök. - A múlt héten kezdődött el a Мрiя három havonkénti kötelező átvizsgálása és nagyrészt gond nélkül le is zajlott.
– Akkor mi a baj? – vonja össze a szemöldökét Fjodor. Ez az óvatos felvezetés valami retteneteset jelenthet, amit nem mernek rögtön kimondani.
– Szerkezeti sérülést találtunk a gép törzsén. Valószínűleg a gép korából adódó, anyagfáradás miatt történt, javítható a hiba, de legalább két hónap mire újból felszállhat.
A cár gondterhelten fúja ki a levegőt. Észre sem vette, hogy bent tartotta. Két hónap! Az egyszerűen túl sok!
– Nézze, főmérnök úr, nem értek hozzá, ezért elnézést kérek, ha butaságot kérdezek, de nem érne rá a javítás az amerikai út után? Eddig is repült a gép azzal a sérüléssel – még laikus füllel is butaságnak hangzik, amit mondott, de egy próbát megér a dolog.
– Felség! Ha két raklap konzervet kellene szállítani, vagy üresen elrepülni egy szomszédos reptérre, gond nélkül megtehetnénk – magyarázás közben a főmérnök erősen gesztikulál a tájszólásához. - De a Big Wind egy elég nehéz teher, amit már szállítottunk ugyan a géppel, viszont a legnagyobb baj nem is a teher súlya, hanem, hogy a tengeren túlra kell vinni. Ehhez pedig teli kell tölteni üzemanyaggal. Patt helyzetben vagyunk. Ha nem töltjük fel, legalább kétszer le kell szállni, tankolni. Minden leszállás négyzetesen növeli a kockázatát az alkatrész törésnek, ami egy ekkora gép esetében, ráadásul ott, ahol a hiba van, katasztrófához vezet. Egyszerűen nem kockáztathatunk – ingatja a fejét.
– Ennyire komoly a baj? – támaszkodik karjával az asztallapra, és sötétkék szemeivel érdeklődve figyel.
– Nagy valószínűséggel a Budapestre repüléssel nem lenne gond, de arra senki nem merne garanciát vállalni, hogy Budapesten nem törik össze a gép már a felszállás közben.
– Nem lehet valahogy megoldani? A másik, majdnem kész gépből átszerelni az alkatrészt? – kérdezi Szmirnov külügyminiszter.
– Sajnos, miniszter úr, az alkatrész kiszerelése legalább egy hetes munkával jár, a másik beépítése két hét, aztán a tesztek, próbarepülés... Ha nyugodtan szeretnénk aludni, legalább két hónap, mire kész lesz.
Fjodor arckifejezése egyre gondterheltebb. Az a dolog egyik oldala, hogy nem tudnak segíteni a tűz megfékezésében, az pedig a másik, hogy hogyan fogja ezt megmondani a lányának? Annyira örült, amikor lehetőséget látott rá, hogy segítsenek!
– Értem uraim! – sóhajt. - Köszönöm a tájékoztatást! Már csak ez hiányzott – motyogja. - Így is nagy a feszültség az országaink között. Erre pont most, amikor egy gesztust tehetnénk a helyzet enyhítésére... - dörzsöli meg az arcát. - Ne haragudjanak, de dolgom van!
– Felség! Engedélyt kérünk távozni! – mondja a külügyminiszter.
– Menjenek, miniszter úr! До свидания*!
A két férfi meghajol, és sietősen távozik az irodából. A folyosón szembejön velük Dmitrij. Előtte is meghajolnak.
- Dmitrij cárevics! – köszönti Szmirnov.
- Szmirnov külügyminiszterúr! – biccent a fiú, és kérdőn néz a főmérnökre. Pontosan tudja, miről volt szó odabent.
- Kérdezze az édesapját! – mondja a főmérnök. Azt rengetegszer a szájába rágták, hogy Svetlana nagyhercegnőnek a lehető legkevesebbet mondjon, de hogy a cárevicsnek mennyit beszélhet, arról fogalma sincs.
A fiú biccent neki, és beviharzik az irodába. Várakozón néz az apjára. Ő csak megrázza a fejét.
- Nem hiszem el! – rázza a fejét Dmitrij, miközben fel-alá járkál. – Akkor ennyi volt? Nem tehetünk semmit?
- Van megoldás, és meg fogjuk találni! – mondja a cár, de ő sem igazán hisz ebben. Ennyi balszerencsét egymás hegyén-hátán!
A fiú végre leül vele szemben.

***

Odakint már határozottan hűvös van, de süt a nap. A falevelek nagy része a földön van, a szél fel-fel kapja őket. Svetna egy sötétzöld sállal a nyakában ül a Csorba Bögrében, kezében a forró csokijával, vele szemben Noah ül a faasztalnál.
- Szóval, ez az Alexander az amerikai nagykövet fia, és az elnök unokaöccse, akit sajátjaként kényeztet el? – rakja össze a fiú szóban az elhangzottakat. A nagyhercegnő bólint, miközben kisöpör az arcából egy hosszú, barna tincset.
- Igen, röviden ez ő. Hosszabban meg inkább nem jellemzem, mert úrinő olyat nem vesz a szájára, amiket mondanék! – mondja fintorogva. Noah világoszöld szemei nevetnek, de az arcára komolyságot erőltet.
- Ha esetleg mégis kedved lenne hozzá, hogy elregéld a véleményed, csak bátran. Kíváncsi vagyok, hogy hangzik egy magyar-orosz káromkodásmix, ha állítólag külön-külön is elég kreatív nyelv mindkettő!
- Ó – nevet fel a lány. – Ne tudd meg, mit lehet összehozni belőlük! Dmitrij egyszer leesett Zolotóról, és a drágám még arrébb is szaladt, közben beterítette a bátyámat sárral! Képzelheted, milyen monológot hallottunk tőle! Pedig nem gyakran beszél csúnyán.
- Képzelem – nevet a fiú. – Van egy olyan sanda gyanúm, hogy te viszont abszolút nem is használsz olyan kifejezéseket.
- Honnan veszed? – néz félre Svetna. Persze, hogy nem tud káromkodni. Dmitrijjel ellentétben nem járt eleget a duma közelében, hogy eltanuljon pár velősebb felkiáltást. Néhányat ő is tud, de neki nem nézik el, ha kiszalad a száján. Azonnal leszidják, bezzeg a bátyjával engedékenyebbek ilyen téren.
- Te egyszerűen túl aranyos vagy hozzá – jelenti ki teljes bizonyossággal Noah. – Néha elgondolkozom, hová rejted az angyalszárnyaid.
- Ne már! – vörösödik el a nagyhercegnő. – Zavarba hozol!
- Elnézést! –vigyorog a fiú.
- Most az egyszer elnézem! – vigyorodik el a lány is. Már majdnem egy újabb témát kezd boncolgatni, amikor a híradó ismerős felvezető dallama szólal meg a falra szerelt tévében. Mostanában álmából is felugrana a CNN hangeffektjeire. A képernyőre szegezi a tekintetét. Noah követi a példáját, és ő is várakozóan figyel. A bemondó a vezetőhírrel kezdi.
- Oroszország sajnálkozását fejezi ki, de műszaki hiba miatt nem tudja rendelkezésre bocsátani a szállítógépet. Ezzel valószínűleg minden idők legnagyobb természeti katasztrófája elé néz az észak-amerikai kontinens – olvassa fel a papírról. Svetna érzi, ahogy minden erő kimegy az ujjaiból, és lassan leteszi a bögréjét. A tekintete csak arra korlátozódik, hogy a tévét nézze. Rámered, és hitetlenkedve ingatja a fejét, aztán elkapja a tekintetét. Ilyen nincs! Itt ül a fiúval szemben, akiért oda van, meg vissza, és közben kiderül, hogy az országa nem tud segíteni a tűz megfékezésében. A kicsi, barátságos kávézóban ülve tehetetlennek, és idegennek érzi magát. Semmi haszna az egésznek. Messze van az otthonától, sokkal messzebb, mint kellene, és közben olyan dolgok történnek, amiket nem tud befolyásolni. Csak tétlenül fogja figyelni, ahogy további emberek esnek áldozatul a katasztrófának! A tenyerébe temeti az arcát, nem mintha ez sokat segítene, hogy Noah ne lássa, mennyire szerencsétlenül néz ki. Próbálja megemészteni magában a hallottakat, és nem dühösnek lenni az apjára. Valószínűleg nem az ő hibája. Egyszer csak érzi, ahogy valaki mellé ül. Noah átöleli, és magához húzza. A lány a vállába fúrja az arcát, és kicsit elfelejti az elhangzott hírt.

*До свидания! [dá szvidányá]=orosz kifejezés, jelentése: Viszontlátásra!