A cár gondterhelt arckifejezéssel csukja be maguk mögött az ajtót, és fiával a nyomában az iroda felé indul. Odafelé egy szót sem szól, de amikor beérnek, és mindketten leülnek, aggodalmasan kezd a mondanivalójába.
- Mindenek előtt, Svetnának egy szót se!
- Örök szabály – bólint Dmitrij, és kíváncsian figyel. – Na, de mi az?
- Pontosan tudom, mi baja az USA-nak.
A cárevics a homlokát ráncolva néz rá.
- Akkor miért kell körbeudvarolni a nagykövetéket?
- Mert Oroszország hibázott, és muszáj rendeznem a jó viszonyt – a férfi sóhajt, és egy lapot kap elő egy kulcsra zárt fiókból. Leteszi maguk elé, aztán elkezdi összefoglalni, mi áll rajta. – Néhány katonánk összetűzésbe került néhány Egyesült Államokbeli katonával Alaszkánál, anélkül, hogy bármire parancsot kaptak volna, erre amerikai katonák felgyújtották az egyik laktanyát. A mieink erre reagálva rájuk támadtak. Elindult egy lavina, aminek már civilek is áldozatul estek. Elkezdődött egy macska-egér játék, és ezért most elég csúnyán néznek ránk, valahol teljesen jogosan.
Dmitrij olvasás közben bólogat, aztán felnéz.
- Tehát, most mi vagyunk a rosszfiúk, mert egyesek nem bírtak magukkal?
- Azok az egyesek orosz katonák, Dmitrij! – próbálja megértetni a fiával, hogy mit jelent az orosz nemzet katonáinak bármely tette rájuk nézve. Ők felelnek értük.
- Világos – bólint komor arckifejezéssel a fiú. – Mit fogunk tenni?
- A katonák megkapták a büntetésük, és igyekszünk kiengesztelni az USA-t – Fjodor tekintete egy röpke pillanatra távolinak tűnik.
- Hogyan? – húzza össze a szemét Dmitrij. Hirtelen, rettenetes előérzete támad, de elnyomja magában. Nevetséges. Némi pénz, és a helyzet meg van oldva.
- Az most túl bonyolult. Azért osztottam meg veled mindezt, mert cárevics vagy, de a húgod akkor sem tudhat ezekről, ha almák nőnek egy fenyőfán – szigorú pillantást küld a fia felé.
- Világos. Svetna hallani sem fog ezekről.

Svetna hanyatt fekszik az ágyán, miközben egy szobalány az éjjeliszekrényére tesz egy tál csokis kekszet. Rámosolyog a nőre, miközben Noah feldob egy kekszet a levegőbe, és röptében elkapja. A nagyhercegnő felnevet, aztán Adri felé fordítja a fejét.
- Most már elég jól vagyok. Elkérhetem a füzeteid? – néz a földre dobott, fekete, kissé kopott táskára. Barátnője felkapja a felszerelését, és a szoba túlsó felébe viszi, ott lerakja, és visszafordul.
- Toronyórát láncostól? Még, hogy a füzeteimet! Csajszi, te túlhajszoltság miatt vagy ágynyugalomra ítélve! – magyarázza, miközben visszaül a fotelba, és felteszi a lábát a másik karfájára.
- Jól van, na... - motyogja a nagyhercegnő. Kopogás hallatszik, majd Krilov doktor szemüveges arca jelenik meg.
- Már hat óra van, Svetnának pihennie kell! – néz felváltva a két vendégre, akik közül az egyik egészen otthon érzi magát.
- Jó, értettük! – forgatja a szemét Adri, és a kezével mutogatja Noahnak, hogy rá is vonatkozott a felszólítás. A fiú feláll a fotelből, és visszafordulva, Svetnára mosolyog.
- Jó éjszakát!
- Neked is! – cincogja a lány, kicsit talán túl vékony hangon. A füle hegyéig elvörösödve néz az ajtónál álló, kék tincseit rendezgető lányra. Ő sokat sejtően elvigyorodik, és az ujjaival integetve kilép a folyosóra. A fiú is követi, mert érzi, ahogyan ő is egyre inkább felveszi egy cékla színét.

Dmitrij elgondolkozva ül Elle-lel szemben.
- Ezek szerint nem mondhatod meg.
- Nem, nem mondhatom – motyogja a cárevics rosszkedvűen. Nem elég, hogy a húga összeesett, még a katonáik sem tudnak viselkedni. Az is aggasztja, hogy nem mondhatja el Svetnának. Általában elég minimális infókat adnak neki az államügyekről, de valamennyit mindig tud mindenről. Most viszont semmit sem mondhat el. Ráadásul, az apja gondterhelt tekintete... Valamit nem tud, amit tudnia kellene.
A lány feláll a fotelből, és odasétál hozzá. Dmitrij meglepődik, amikor Elle a fotel karfájára ülve átöleli, és megcsókolja, aztán kicsit hátrább húzódik. Ez azért határozottan jól esett a fiúnak.
- Sajnálom. Bármiről is legyen szó – suttogja neki együtt érzően. A cárevics is átöleli, és hosszú percekig, de talán órákig ülnek így. A fiúnak fogalma sincs, mennyi idő telik el, de közben kevesebbet gondolkozik. Mintha a maradék eszét eltompítaná valami. Szóval ez az a bizonyos rózsaszín köd.

Elle egy idő után az órájára néz, és elhúzza a száját.
- Lassan mennem kell.
- Szólok Andrejnek, hogy... - a fiú már nyúlna a telefonjáért, hogy tárcsázza a testőrét. A lány elkapja a kezét.
- Hívok taxit – mosolyog rá meggyőzően. Egy kissé feszélyezve érzi magát itt, az egész villa olyan idegen neki. Minden csupa ragyogás, és rengetegen ugrálnak körülöttük. Szinte minden sarkon egy testőrbe botlik az ember, és minden másodikon egy szobalányba. A garázsban álldogáló Rolls Royce-okról nem is beszélve! Vajon mennyi mindent nem látott még ebből? Neki ez még túl sok. Inkább marad a taxinál.

Dmitrij bólint, nem akarja erőltetni. Miután a lány hazamegy, ő is kisiet a szobájából. A testőrök villaszárnyában kopog az egyik ajtón. Andrej kinyitja, és kezében a napszemüvegével néz a fiúra.
- Állj ki egy kocsival, lehetőleg valami... szerényebb darabbal. Legyél diszkrét! – a férfi bólint, és elindul a folyosón, hogy lesiessen a garázsba. Dmitrij visszamegy a szobájába, és a lehető leghétköznapibban öltözik fel. Fogalma sincs, hogyan kell felöltözni, ha inni megy. Márpedig oda megy.

Andrej egy Rolls Royce-szal a sok közül gurul ki. Dmitrij a tenyerébe temeti az arcát, és csóválja a fejét, de beszáll.
- Nem kötök én bele semmibe, de neked mit jelent az, hogy szerényebb darab? – vonja fel az egyik szemöldökét.
- Én sem kötök bele semmibe, de honnan szerezzek szerényebb darabot? Nyúljam le a szomszéd Audiját? – teszi fel a költői kérést a testőr. – Hová megyünk?
- A legközelebbi helyre, ahol van vodka, és nincs rokon.
Andrej megütközve vonja fel a szemöldökét.
- Nem tartom jó ötletnek – ingatja a fejét.
- Nem kell félni, nem akarom a sárga földig inni magam. Csak szórakoznék egy kicsit.
A testőr morgolódik valamit, de nem vitatkozik tovább.

Kiérnek a villanegyedből, és forgalmas utakon haladnak. Egy kicsi, eldugott utcában parkolnak le, és onnan gyalog mennek tovább. A cárevics találomra bekanyarodik egy szórakozóhelyre, és teljesen a tömegbe olvad. Andrej igyekszik követni, de közben átkozza az egész helyzetet. Nincs annál abszurdabb, mint az orosz trónörökösre vigyázni egy pesti szórakozóhelyen, miközben a sokadik deci vodkát issza. Az már csak hab a tortán, hogy még társaságot is talált magának. Mennyivel könnyebb lenne az élete, ha a nagyhercegnő mellé lenne beosztva!
Dmitrij csak rendeli az újabb és újabb köröket magának. Fogalma sincs, hogyan jutott eszébe alkoholba fojtani a bánatát, de most már mindegy. Lehúzza a következő kört, és a mellette ülő Andrejre néz.
- Amiatt a rohadt Alexander miatt van! – mondja teljes meggyőződéssel. – Minden miatta van! – motyogja, és kiveszi a pultos kezéből a vodkásüveget, amikor az öntené. Meghúzza az üveget. – Miatta beteg Svetna... miatta rinyálnak az amcsik... Minden miatta van! – az arckifejezése szomorúvá válik, és fél karral átöleli a testőrét. – Annyira nehéz cárevicsnek lenni! – a testőr hálát ad a jóistennek, hogy elég hangos a zene, és ezt csak ő hallotta.
A következő órákban ez így megy. Dmitrij iszik, Andrej tövig rágja a körmét miatta, és Dmitrij siránkozik, vagy forradalmi beszédeket tervez.

Svetna a másik oldalára fordul, és a sötét szobában érzi, ahogy a kivilágított udvarról beszűrődő fénysugarak a szemhéja alá furakodnak. Mire ébredhetett fel? Álmosan és értetlenül pillant az órája számlapjára. Hajnali három van! Ekkor meghall egy túlságosan ismerős hangot.
- Zúg a Volga, sír a Volga... - énekeli valaki iszonyat hangosan és hamisan az udvaron. – Súlyos gálya reng a habján... - Svetna egy pillanat alatt éberebbé válik. Dmitrij! De mégis miért énekli a „Zúg a Volgát" hajnal háromkor odalent?
A nagyhercegnő sietősen magára kapja a köntösét, és mezítláb viharzik ki a szobájából. Leoson a lépcsőn, és egy határozott mozdulattal kinyitja a bejárati ajtót. A bátyja fél üveg vodkával dülöngél be.
- Árva, csüggedt életünket, láncon húzzuk mindörökre... - kornyikálja a fiú, miközben részeges tekintettel néz a húgára, akinek az arca vörösödni kezd a dühtől.
- Fogd be a szád, és add azt ide! – kikapja a kezéből az alkoholt, és egy kisasztalra teszi, jobb ötlet híján.
- Add vissza! – szólal meg keserves hangon a cárevics, és az áhított üveg felé botladozna, ha be tudná határolni, merre áll arccal.
- Mondtam, hogy ne igyon annyit! – lép be Andrej bosszankodva. Az udvarról több éjjeli szolgálatos testőr is kíváncsian pillantgat a nyitott ajtón befelé. Svetna becsukja az ajtót, aztán megfogja Dmitrij karját, aki azóta tett egy sikeres lépést a vodka felé. A lépcső felé rángatja.
- Te idióta, alkoholista, felelőtlen... - morgolódik, miközben kócos haja a szemébe lóg, és a nála valamivel magasabb és nehezebb bátyja karját átveti a válla felett, hogy felfelé tudja támogatni. Andrej a cárevics másik oldalára áll, és részt vesz a reménytelen akcióban.
Az első emeleten egy pillanatra megállnak, mert a lány már reszket. Dühös, vádló tekintettel mered a testvérére, aki közben azt sérelmezi, hogy őt senki sem szereti.
- De ti szerettek, ugye? – dülöngél, és közben nagy, boci szemekkel néz rájuk. A nagyhercegnő mély levegőt vesz.
- Hogyne. Szeretünk. Nagyon – bólogat. Dmitrij ölelgetni kezdi, ő pedig háton veregeti közben. Andrejjel a következő lépcső felé támogatják. Odafent megint megállnak, mielőtt nekivágnának a folyosóknak. Miközben Svetna a falnak támaszkodva szentségel, megáll előttük fekete köntösben, napszemüveggel a fején egy kopaszodó férfi.
- Magyarázatot várok. Azonnal – jelenti ki Szergej ijesztően nyugodt hangon, miközben összevont szemöldökkel végigméri a táncikálni próbáló Dmitrijt. – Édes jó istenem... - motyogja.
- Szergej, öreg barátom! – veszi észre a cárevics. Boldog vigyorra húzódik a szája, és elindul, hogy a testőrkapitányt is megölelgesse.
- Nem is vagyok öreg – morogja Szergej, miközben a vállánál fogva megállítja a fiút. Elnéz mellette, és a fejére tolja a napszemüveget. Dühösen néz Andrejre. – Ezért még elbeszélgetünk!
A másik testőr behúzott nyakkal bólint, és odasiet, hogy Szergejjel eltámogassák a szobájáig Dmitrijt. Svetna idegesen követi őket. Ebből még cirkusz lesz, ha apa megtudja. Márpedig ezt kizárt, hogy ne tudja meg.

Mikor végre beérnek, becsukja maguk mögött az ajtót, és a jobbra-balra botorkáló bátyjára mered, miközben a testőreik csendben állnak.
- Mennyit ittál? – szegezi neki a kérdést. Előfordul, hogy alkalmakor kicsit vodkázik a bátyja, de sosem részegedik le tőle. Ahogy az apja sem. Egyszerűen ők jól bírják az alkoholt, a nagyhercegnőnek meg nem engedték még meg, hogy bármit is igyon. Vajon mennyit ivott a bátyja, ha ennyire satu részeg?
- Nem is ittam! – legyint a cárevics, miközben átbucskázik egy fotelon. A két testőr elkapja, és az ülőalkalmatosságra teszi. A fiú megpróbál felállni, de visszaszédül.
Svetna már majdnem elkezdi szidni, és az is eszébe jut, hogy felhívja Dr. Krilovot, hogy mégis mit tegyen a részeg bátyjával, amikor nyílik a szobaajtó, és az apjuk csoszog be álmosan.
- Mégis mi folyik itt? – néz végig a kissé furcsa társaságon. Dmitrij, mintha csak erre várt volna, felemeli az egyik kezét, és integetni kezd.
- Ha kérsz, van lent vodka, csak Svetna elszedte... - láthatóan a húgára mutogatna, de a karját méterekkel arrébb tartja. A lány a homlokára csap.
- Te ittál? – a cár kissé jobban felébred, és a szemei szikrát szórnak a részeg fia felé. A cárevics kihúzza magát, és válaszra nyitja a száját.
- Deho.... – egyértelmű, hogy nem itt ér véget a mondanivalója, de a gyomra eddig bírta. Az elfogyasztott vodkamennyiség a padlóról köszön vissza.
A két testőr a fürdőszobába támogatja Dmitrijt, Svetna és az apja pedig követik.
- Csak egyszer józanodjon ki! – morogja bosszúsan Fjodor, aztán fáradtan a lányához fordul. – Menj aludni!
- De Dmitrij szabályosan részeg! Több, mint szabályosan... - mutat a folyamatosan rókázó testvére felé. – Nincs most időm aludni!
- Hajnali négy óra van, semmi szükség rá, hogy ilyenkor fent legyél, főleg a tegnapi után! Irány a szobádba, és aludj, a bátyádat nélküled is ki fogjuk józanítani! – mutat az ajtó felé. A lány fáradtan bólint, és kifelé indul. Felesleges az apjával vitatkoznia, pláne ilyenkor. Visszacsoszog a szobájába, és az ágyába dől. Alig éri a feje a párnát, már alszik is.

A reggeli ébresztője után, alig, hogy felöltözik, már kopogtat is Dmitrij ajtaján. Miután nem kap választ, óvatosan benyit.
- Nem akarok felkelni! – morogja a bátyja a takarója alól.
- Én sem akartam hajnal háromkor – forgatja a szemét Svetna, aztán beljebb sétál, és mivel a legközelebbi ülőalkalmatosság is túl messze van, az ágy szélére ül. – Hogy vagy?
- Mondd meg őszintén, – motyogja. – meghaltam?
- Még nem – zendül fel egy túlságosan ismerős, mély hang az ajtó irányából. A cárevics tekintete azonnal éberebbé válik, és halott sápadt arcát feljebb emelve néz a cárra.
- Jó reggelt, apa! – erőltet magára egy széles mosolyt. – Hogy s mint?
Fjodor arckifejezése remekül visszaadja a véleményét. Nem boldog. Nagyon nem.
- Jó reggelt! Én józanul vagyok. Remélem, neked is sikerült elérned ezt az állapotot. Ma nem mentek iskolába – jelenti ki. A cárevics arcán most egy igazi mosoly jelenik meg, sötét karikás szemei alatt. A nagyhercegnő értetlenül pislog. Az rendben van, hogy Dmitrijnek tényleg nem ártana egy kis pihenés, de ő igazán jól érzi magát.
- Komolyan? Apa, ha most tényleg nem kell suliba mennem, soha, de soha többet nem iszok! Egy kortyot sem!
A cár unottan megrázza a fejét.
- Ne ígérj olyat, amit nem tartasz be! – hátat fordít, hogy kifelé induljon, de aztán visszafordul, mintha elfelejtett volna egy aprócska infót közölni velük. – Ebédre a nagykövetet várjuk, és utána sajtótájékoztató is lesz. Szedjétek össze magatokat! Vagyis... próbáljátok meg – veszi szemügyre másnapos fia kétségbeesett arcát.
- Alexander? – Svetna csak ennyit bír kinyögni. Neki aztán nem akadály, ha a sajtósokkal kell bájolognia, de ha Alexander Johnsonnal karöltve kell ezt megtennie, az annál inkább.
- Igen – bólint az apja. – Sajnálom – ugyan Dmitrijre neheztel a felelőtlensége miatt, Svetnára nem haragszik.
A lány bólint, és feláll az ágy széléről.
- Akkor, addig van egy szabad délelőttöm – mondja optimistán, aztán felemeli az éjjeliszekrényről a vizespoharat, és Dmitrij kezébe nyomja. – Igyál vizet!
A bátyja bólint, és megissza.
- Ez nem víz... Ez valami isteni csoda... - felemeli a kancsót, és tölt magának még egy pohárral. A nagyhercegnő az apja nyomában kisétál a szobából.

Fjodor gondterhelten, összevont szemöldökkel lép az irodájába. Egy fáradt sóhaj kíséretében ül le a laptopja elé, és reménykedik, sehol sem találkozik szembe a fiáról készült fotókkal. Felőle aztán bulizhatna Dmitrij, néha le is részegedhetne, hiszen tizenkilenc éves, de ő az orosz cárevics, nem teheti meg, hogy lejáratja magát. Ha egy ferde estén valaki megörökíti a dülöngélését, vagy akár azt, hogy egy üveg vodkával integet, még harminc év múlva is előveszik érte, és senkit sem fog érdekelni, hány éves volt. Rámehet a jövője, és így az egész dinasztia, és akár Svetnának is hátránya lehet belőle, ha a bátyja nem képes felelősségteljesen viselkedni. Meg kell értetnie vele, hogy minden felelőtlen döntése túl sokba kerül.
Megkönnyebbülten veszi tudomásul, hogy egyelőre semmi nyoma a világhálón Dmitrij részegségének. Ha készült volna kép, már valamelyik közösségi oldalon, vagy szennylapban landolt volna. A kismillió probléma mellett ez egy kis megkönnyebbülést jelent.

A nagyhercegnő az óriási nappali ajtajában áll, egy új könyvvel, és izgatottan pillant a borítóra, aztán felemeli a fejét, és a kanapét kinézve magának, ugrándozni kezd felé. Amikor odaér, egy bukfenccel a szófára veti magát, és hosszú haját kisimítva az arcából, olvasni kezdi a szerzeményt. Kis idő múlva Marija ül le az egyik fotelba, és a falba épített tévét kezdi nézni. Valami akció film megy. Svetna teljesen kizárja a zajokat, észre sem veszi, milyen hihetetlen mennyiségű töltényt lőnek a film főszereplőjére. Még arra sem reagál, amikor az udvarhölgye hangosan kritizálja egyes színészek lőállását.
- Ezt nem hiszem el! – pattan fel a fotelból. – Ezt nem hiszem el! – ismétli meg. – Hogy tartod te magad? – mered a képernyőre hitetlenkedve, miközben ugyanúgy áll, mint a színész a filmben. – Így simán fellök a menetszél! Arghh! – csóválja a fejét. Mivel elkezdődik a magyar híradóhoz való visszaszámlálás, bosszús arckifejezéssel huppan vissza a fotelba, egyenesen a távirányítóra. A tévé hangereje hirtelen az egekig szalad, Svetna szíve pedig kihagy egy ütemet, ha nem kettőt. Ugrik egyet fektében, és kérdőn pillant az udvarhölgyére, aki már korrigálja is az ablakrepesztő hangerőt. Most már normál hangerővel folytatódik a hírek felolvasása. A nagyhercegnő kíváncsian néz a képernyőre.
- A mai napon felkérés érkezett a magyar kormányhoz, amelyben az Amerikai Egyesült Államok kormánya, a helyi katasztrófa elhárítás nevében, segítséget kér a tűz megfékezésében. Mint azt sokan tudják, az amerikai speciális oltóberendezés egy több, mint harminc éve létező és a húsz évvel ezelőtti arábiai olajkút oltásokban nemzetközileg is elismert sikerű magyar oltóberendezés megfelelője volt. Mivel az amerikai példány megsemmisült, az egyetlen teljesen üzemképes készülék jelenleg a magyar berendezés. Valamint, a használatában a magyar szakemberek a legtapasztaltabbak, mint az már többszörösen bebizonyosodott. A berendezés nemzetközi elismertségét jellemzi, hogy az akkori munkálatok során a külföldi csapatok, tiszteletből elnevezték a magyar oltógépet „Big Wind"-nek, vagyis nagy szélnek, mely úgy fújja el az olajkutak lángját, mint egy hatalmas gyertyát- Svetna érdeklődve pislog a képernyőre. Érdekesek ezek az oltóberendezések. - A magyar kormány és a katasztrófa elhárítás segít az amerikaiaknak, de ehhez szükség lenne arra, hogy minél gyorsabban a helyszínre tudják szállítani a gépet, ugyanis a hatalmas hő miatt, ha két héten belül nem fékezik meg a tüzeket, elkezd megolvadni a talaj a katasztrófa helyszínén, ami lehetetlenné teszi az oltógép bevetését. Ehhez Oroszország segítségére is szükség van, mivel övék a világ legnagyobb és szintén egyetlen példányban létező szállítógépe az Antonov-225 Мрiя* – a nagyhercegnő lélegzete egy pillanatra eláll. Végre nem csak csendben fogják figyelni, mi lesz! Apa biztosan segíteni fog nekik, ő is borzalmasnak találja ezt a katasztrófát. - Ez a gép az egyetlen a világon, amely az összes eszközzel együtt el tudja szállítani a „Big Wind"-et. Erre a lehető leggyorsabban szükség lenne, ugyanis a helyszínen is legalább egy hétre van szüksége a szakembereknek arra, hogy a szállítás után újra bevetésre kész állapotba hozzák a gépet és felkészüljenek az oltásra – amikor a hírbemondó lapot vált, a nagyhercegnő felugrik a kanapéról, és mielőtt az udvarhölgye bármit mondhatna, rohanni kezd felfelé a lépcsőn.

Izgatottan, toporogva kopog az iroda ajtaján. A keze a kilincsen nyugszik, és amint meghallja, hogy „Da?", már be is nyit.
- Apa! Láttad a híradót? – pislog rá csillogó szemekkel. Az apja mosolyogva csóválja a fejét.
- Az a hír valamivel hamarabb eljutott hozzám, mint a stúdiókhoz.
- Igen, persze – bólogat Svetna sürgetően. – És segítünk?
- Szeretném, ha ezzel tehetnénk feléjük egy lépést, de nem ígérek semmit. Beszélnem kell a külügyminiszter úrral és az Antonov gyár főmérnökével.
A nagyhercegnő boldogan bólogat. Pillanatnyilag annyit dolgoz fel, hogy talán részt vesznek a katasztrófa elhárításában.
Nyílik az ajtó, és Dmitrij nyúzott arca jelenik meg. Besétál, leül, és érdeklődve néz Fjodorra.
- Szóval? – kérdezi. Az apja hívta ide, valószínűleg prédikációt fog neki tartani. Amikor a cár megköszörüli a torkát, és a cárevics felé fordul, Svetna érzi, hogy a jó kedve ellenére ideje távoznia, ha nem szeretne részt venni a következő beszélgetésben. Félig ugrándozva, félig sétálva kimegy. Dmitrij kérdőn, felvont szemöldökkel néz a becsukott ajtóra, utalva a húga szökdécselésére.
- Csak... lehetőséget lát rá, hogy segítsen. Tudod, milyen... - magyarázza meg a cár. Mindig büszke volt rá, milyen jószívű a lánya. A politika árnyékának szélén nőtt fel, és hiába próbálta legalább őt megvédeni tőle, a legsötétebb része vetült rá egyszer, ráadásul túl korán, mégis mindig annyira gyermeki és jóságos maradt. Ha ő, a cáratyuska el is vesztette néha a türelmét, és kissé ridegebb volt az udvartartásával, mint kellett volna, vagy Dmitrij az apró kis hatalmát próbálgatta, Svetna akkor is kedves és türelmes maradt az emberekkel. A legundokabb hivatalnok sem tudott volna rosszat mondani róla, a legszigorúbb nevelő sem panaszkodott rá soha. Ő a palota kicsi angyala, és egyben a legnagyobb csirkefogó, aki bármiből tréfát farag. A cárra most először honvágy tör. Haza vágyik, Szentpétervárra, az otthonába. De itt és most van dolga. Mégpedig, az a dolga, hogy rendet tegyen a kamaszfia fejében.
- Dmitrij, teljesen megértem, hogy tizenkilenc vagy...
- Tizenkilenc és fél – helyesbít a cárevics vigyorogva. Ezt sosem tudja kihagyni.
- Most nincs helye humornak! – szól rá.
- Bocsánat – húzza el a száját a fiú. Az apja bólint.
- Tehát, megértem, hogy úgy érzed, az alkohol szerves alkotórészed, és legalább olyan mennyiségre van szükséged belőle hétvégenként, mint oxigénből, de mi lenne, ha ezt nem hét közepén csinálnád, és nem nyilvánosan?
- Tehát, üljek le az étkezőben, szóljak Ankénak, hogy hozzon egy üveg vodkát, és iszogassam meg? Apa, abszolút nem érted meg. Szeretnék néha kimozdulni.
- Kimozdulhatsz, és néha be is rúghatsz egy kicsit, de nem egyszerre. Nem teheted meg, hogy olyan helyen idd le magad, ahol még józanon is címlap sztorit csinálnak belőled. Tudod, mivel járna, ha készült volna rólad kép tegnap éjjel?
- Mivel? – sóhajt Dmitrij.
- Még harminc év múlva is az orrod alá tolnák, és senkit nem érdekelne, hány éves voltál. A jövődet teheted tönkre, ha rosszkor vagy rossz helyen, rossz állapotban. Érted, mire gondolok?
- Igen – bólint a cárevics. Jobban átgondolva, tényleg nem célszerű trónörökösként nyilvánosan piálnia.
- Örülök neki – a cár elmosolyodik. – Egy liter víz, C-vitamin, két fájdalomcsillapító, két magnézium – sorolja.
- Tessék? – pislog értetlenül a fiú.
- A másnaposság ellen. Na, menj, és szedd össze magad, délre megyünk az étterembe!
- Ó, még az is... Azzal a szemtelen rohadékkal... - morogja kelletlenül, és kifelé indul. Az ajtóban visszafordul. – Apa?
- Mondjad, fiam!
- Honnan tudod te ennyire a másnaposság ellenszerét? – vigyorodik el.
- Ne légy szemtelen! – csóválja a fejét vigyorogva. Ő sem negyven év fölöttinek született, bizonyos mennyiségű vodka az ő torkán is lecsúszott már, csak nem nyilvános kocsmákban.

Svetna egy szolid, de csinos, egyrészes ruhában ücsörög a fésülködőasztalnál. A ruha kicsivel a térde alá ér, ülő helyzetben a sötétkék anyag elterül körülötte. Semmi csillám, vagy egyéb díszítés nincs rajta, a ruha minden szépségét a bársonyos anyag fénye adja.
A fodrász végre az utolsó tincset is a helyére igazítja, a nagyhercegnő haja félig a vállára omlik, félig fel van tűzve.
- Tömény elegancia – mosolyog rá Marija a tükörben. Svetna visszamosolyog, és szemügyre veszi magát. Egészséges önbizalommal állíthatja, hogy tényleg szemrevaló lett az összkép. Az udvarhölgy az órájára pillant. – Ideje indulnod.
- Te nem jössz? – fordul felé Svetna. – Tudod, hogy szívesen látnánk, és én sem lennék egyedül. A sajtósokat meg könnyen le tudnád rázni.
- Köszönöm, de nem – ingatja a fejét. – Máskor szívesen megyek veletek, de Alexander, meg az USA segítségkérése... Előbbi kellemetlen, utóbbi túl fontos, hogy odaszemtelenkedjek – egyébként sem nagyon fér bele a protokollba, hogy a cári család asztalánál üljön, annak ellenére, hogy kislánykora óta ismeri őket, és ha van rá esély, hogy elvegyüljön, csatlakozik hozzájuk. A mai nem egy olyan alkalom, ahol feszegethetnék a határokat a jelenlétével.
- Nem lenne szemtelenség. Az udvarhölgyem vagy. De megértem, hogy Alexandert inkább elkerülnéd – bólint megértően. Ha tehetné, ő sem menne el, de ő nem teheti ezt. Feláll, és kifelé indul. Van valami borzalmasan idegesítő abban, ha az ember kiöltözik, és így kénytelen normális tempóban közlekedni. Mintha az alkalmi cipőket, még a lapos talpúakat is, arra tervezték volna, hogy visszafogja az ember lányát.

A földszinten már vár rá Dmitrij és az apja, láthatóan ők valamivel hamarabb elkészültek. A kocsiba beszállva elindulnak az étterem felé.

* Мрiя [mrijá] = ukrán szó, jelentése: Álom